Élet-Stílus

Tilla: rémálom a jobbos-balos vita

admin
admin

2008. 03. 18. 07:00

A Pánik című alkotásával az idei filmszemlén debütáló Till Attilával egy budai étteremben találkozunk. Sajátos hangulatú vígjátéka kapcsán a médiáról, a magányról és a magyarságról beszélgettünk.

Miért pont a pánikbetegségekről készítetted el az első filmedet?

Feltűnt, hogy a mai világ embere mérhetetlenül sokat foglalkozik önmagával. Rengeteg lelki probléma munkál bennünk, és számtalan olyan fórum létezik, amely ezt erősíti. Ahol vagy segítséget adnak, vagy közösségbe invitálnak. Dübörög a gyógyszer- és a pszichiátriai biznisz az interneten vagy könyveken keresztül. Nem egy negatív hatásra gondolok, hiszen sok embernek segítenek az orvosok, csak tényként látom mindezt. És akkor itt van még a „sajtótényező”, miszerint a média szintén jelentősen felfokozott állapotban bombáz bennünket hírekkel. Rengeteg hatás ér minket, köztük minden második katasztrófa vagy tragikus hír. Emellett mindenki sokat dolgozik, ami elég stresszes tud lenni. Mindehhez a filmben a pánikbetegség „köretét” adtam. „Vonzott” ez a lelki sérülés, aminek a szorongás az alapja, de ebben a filmben csak a főszereplő lány pánikbeteg, a többieknek valamilyen másfajta bajuk van önmagukkal.

Tilla rendez

Tilla rendez (Ónodi Eszterrel)

De úgymond: egyik sem normális.

Igen, senki sem normális, de a fő összetartó szó számomra itt a szorongás. Ebből indultam ki, meg hogy egy olyan vígjátékot forgassak, amely ugyan szórakoztató, ám egyáltalán nem kerüli meg a konfliktusokat, nem akarja a filmezés érzelmi részét megúszni, nem akar felületes lenni. Az izgatott, miért érzik rosszul magukat a mai világban az emberek, miért kap olyan nagy hangsúlyt, ha valaki rossz passzban van. Mindnyájunkkal előfordul például, hogy rossz időszakot élünk, ám utána kijövünk belőle, s a többi. A filmet is úgy raktam össze, hogy a végén a főszereplő lány (Zsuzsi szerepében: Gubík Ági – a szerk.), akinek egy negatív periódusát követjük végig – amikor nem megy a munkája, elhagyja a szerelme, nagyon nincs kibékülve önmagával, – valamilyen módon elkezd ebből kilábalni. Ezt is akartam megmutatni: azért létezik megoldás.

Említetted a médiát. Kétfelől is feltűnsz benne: mint „vásári keljfeljancsi” és mint a magaskultúrai gondolatok közvetítője.

A Propaganda című műsorunk három éve megszűnt a TV2-n, most más (Abszolút) névvel fut a nagy tévében. Én a stáblistán mint a gyártó cég egyik embere szerepelek, tehát még valamennyire van közöm hozzá, de csupán áttételesen, nem én vagyok a műsorvezető.

Miért szűnt meg a Propaganda?

Szponzorációs okokból. Nem mi adtuk fel, egyszerűen nem találtunk támogatót. Az addigi főtámogatónknak egy idő után elege lett abból, hogy olyan műsort finanszíroz, amit a tévében csak éjszaka hajlandóak leadni. Hogy kevés embert érnek el vele. A szponzorok általában így működnek: akkor szeretnek valamit szponzorálni, ha sok embert megtalálnak vele. Alapvetően jóval kevesebb kultúrát kezdtek támogatni, átnyergeltek a sport területére. A sporttámogatás valamiért jobban működik Magyarországon. Itt nincs nagy kulturális élet ilyen szempontból, sajnos nem látnak benne üzletet, nem látnak benne fantáziát.

S a te közismert, népszerű médiaszemélyiséged sem győzi meg őket, hogy érdemes a kulturális műsorokba fektetni?

Nem. Ez nem jelent semmit. Kizárólag a nézettség számít. A többi – érthetően – nem igazán érdekli őket.

Összeegyeztethetőnek tartod a kvázi „kettős médiaszemélyiségedet”?

Ó hát tudod, ez úgy van, hogy általában mindenki több személyiséggel rendelkezik, vagy ha nem ilyen sarkítva fogalmazunk, azt is mondhatjuk: mindenki sokszínű. Az emberi természet sajátja, hogy egyszerre több minden érdekelhet, vonzhat. Szerethetsz egy időben egyszerre négy focicsapatot, négy, akár végletesen eltérő világú zeneszerzőt stb. Más kérdés, hogy ki az a típus, aki teret enged a többfajta színnek az életében. Na az egy érdekes kérdés, hogy én például miért.

Tilla a filmszemlén a Pánik bemutatója után:


Miért?

Ezt nem tudom megválaszolni, őszintén, nem tudom. Valahogy úgy alakult az életem, hogy mindig is televízióztam. 1994-től kezdve. Azonban párhuzamosan mindig ott volt a művészet. A televíziózás nekem egy életforma, egy elsöprő erejű hobbi, egy pénzkereseti lehetőség, nagyon szeretem csinálni, fontos része az életemnek. Szeretek műsorvezető lenni. Ám ugyanilyen meghatározó a művészet. Mindig művészeti iskolákba – képzőművészeti szakközépiskolába, majd főiskolára – jártam. Ez a film is úgy alakult, hogy már sokszor próbálgattam magam, mi az a művészeti forma, amelyben jól ki tudom élni magam.

Sok mindent csináltam már. Fiatalkoromban rock and roll zenekarban játszottam, ahogy minden második srác, aztán kiderült, nincs hangom, azután festettem, jött a televízió. A tévés munkáink során igyekeztünk azt megvalósítani a barátaimmal, amit gondolunk, nem elégedtünk meg azzal, hogy egy meglévő formán belül kommunikáljunk a nézőkkel, hanem valami személyeset, valami egyedit próbáltunk belecsempészni. Nyilván ez egy olyan belső igény, ami vagy megvan egy emberben, vagy nincs. Nekem ez fontos, és ezért is szükséges számomra az imént említett szabadság, mert a televíziózás eredendően alkalmazott műfaj, tömegmédium, azaz mindig bizonyos keretek között, bizonyos bevett hatások mentén mozog. De nekem meg szükségem van arra, hogy legyen olyasmi is az életemben, amiben én határozok meg mindent, ami nagyon szubjektív, egyedi tud lenni, és az én elvárásaim szerint működik. Ez a film. Ez már jó pár éve kialakult, de csak mostanra tudtam realizálni, hogy ebben a formában érzem magam jól.

—-Megfejthetetlen, mennyire elbutult a mai kor—-

Különösképpen, hogy egy másik, a legnézettebb médiaarcod – fogalmazzunk így – nem feltétlenül gondolkodásra ösztönző műsorokban látható.

Sőt: kifejezetten a szórakoztatásra épülő produkciókban. A mai főműsoridős tévézés abszolút a szórakozásra épül. Úgy alakult ki, már Nyugaton is, hogy ez a legkifizetődőbb forma. Ott a televíziózás ötven éve kereskedelmi vállalkozás, azt tesznek, amit akarnak. Nem szólnak bele (ha törvényeket nem sért), hiszen a zöldségesnek sem mondjuk meg, milyen répát áruljon. Olyan „répát árul”, amit a legjobban el tud adni, a kereskedelmi tévé is. Ettől függetlenül azért akadnak minőségibb dolgok szerintem ott is. A műsorvezetésemben is az a célom az adott szórakoztató műfajon belül, hogy jó, igényes legyek, legalábbis törekszem rá.

Hogy netán adj valami többletet?

Nem is a plusz a lényeges, hanem hogy egyáltalán a teljesítményemmel megugorjam a lécet. Azt szoktam mondogatni, hogy ez olyasmi, mint a nagyon-nagyon jól kitalált, közepes hollywoodi film, ahol egy bevett klisé szerint történik minden. Ami nem azt jelenti, hogy ezek minden esetben rossz filmek, akadnak köztük szép számmal igen sikerültek. Műfaján belül az is tud jó lenni, csak, ugye, más a cél. Ha azt várjuk el a kereskedelmi tévés műsoroktól, hogy okítsanak, gazdagítsák a tudásunkat, annak nem tudnak megfelelni. Ez teljesen járhatatlan út. Szerintem nem is kell elvárni tőlük, ezeket a dolgokat máshol kell begyűjtenie mindenkinek. Mert attól, hogy ma Magyarországon – meg mindenütt a világban – nagyon hangsúlyos a kereskedelmi televíziózás, nem jelenti azt, hogy nem kell mással foglalkoznia az egyénnek. Az egyén felelőssége is, hogy ő miképpen találja meg a számára értékes dolgokat.

Csak talán ez a műfaj hajlamos elkényelmesíteni az embereket. A gondolkodást illetően is. A filmedből szintén kiérezhető: ez a világ egy kissé idióta. Hogy ne mondjuk: hülye.

Bonyolult kérdés, még soha senki nem tudta kielégítően megválaszolni, csupán mindig az adott jelenkor próbálja definiálni önmagát az elképzelt jövőhöz és leginkább a már megtörtént múlthoz képest. Szinte megfejthetetlen, hogy mennyire elbutult ez a mai korszak vagy sem. Mert fönnáll a veszélye annak, hogy mindig is ilyen korszakok voltak a világban.

Kovács Lehel és Thuróczy Szabolcs egyik nagy jelenete készül

Kovács Lehel és Thuróczy Szabolcs egyik nagy jelenete készül

Fogalmazzunk úgy, a kultúra mindig minőségi kérdésnek számított?

Nem. A minőségi vagy magasnak nevezett kultúra általában mindenkor marginális volt. Mindig a kevesek kiváltságának számított, mert egyfajta nyelvezetet, évekig tartó felkészülést igényel, és ami ezeknél fontosabb: érdeklődést. Az embereket sokszor nem érdeklik az ilyesmi dolgok, és soha nem is érdekelték. S hogyha ez így van – azt gyanítom, így van –, valószínűleg nem változik a világ ilyen téren se, és akkor nincs semmi probléma. Legfeljebb egyes embereket zavar ez a jelenség. Mert, teszem azt, egy igényesebb világban szeretnének élni. Azonban ez soha nem fog megadatni nekik. S erről nem a kereskedelmi televízió tehet. Az csak egy jó, színes, hangos, aktív résztvevője ennek az egésznek. Egyszóval: ezektől a jelenségektől én nem félek. Persze, sokszor engem ugyanúgy bosszantanak. De az ember egyébként is valahol nagyon erősen, egész élete során magánzó. Tartozik ugyan ide-oda, csoportokba, közösségekbe, s a többi, de azért a normális ember mindvégig eléggé magányos marad.

A magány a Pánikban is hangsúlyos.

Hajaj! Ez az egyik fő mondanivalója. Azt gondolom, a lelki békédnek az egyik alappillére, ha elfogadod a „biológiai magányt”, ami eleve elrendeltetett, hiszen te egy megbonthatatlan egységet képezel a testeddel és a lelkeddel együtt. Látsz valamit a szemeddel, hallasz valamit a füleddel, ezeket földolgozod, gondolkozol, és ahogy gondolkozol, az évek során rád rakódott információkból meg az ízlésednek megfelelően persze változol folyamatosan, de mégiscsak önmagad maradsz. Vagy, aki vagy. Előfordulnak olyan pillanatok az életedben – szerelem, barátság –, amiknél kiderül, hogy léteznek hasonló gondolkodású emberek, ám ők nem azonosak veled. (Egyértelmű, ez már biológiailag is lehetetlen.) Pusztán hasonlóképpen gondolkoznak, és akkor ebből kialakulhat egy kapcsolat, és támaszt találsz, de nem fogják tudni megoldani az életedet soha, ha te önmagaddal nem vagy jóban, és nem tudod kezelni a saját életedet. A film erről próbál szólni. Kizárólag külső segítséggel – hiába léteznek pszichiáterek, gyógyszerek, bármik – nem fogsz meggyógyulni.

Alapvetően ez egy pesszimista hangulat. Jellemző rád ez a rosszkedvűség?

Nem, szerintem ez a film pont fordítva működik: optimista. Optimista, mert azt mutatja, hogy van remény, csak nem annyira egyszerű a megoldást megtalálni, mint sokan gondolják. Te vagy a zár, de te vagy a kulcs is – minden te vagy. Régi mese. (nevet)

A Pánik pozitív visszaigazolása új filmekre sarkallhat. Már anno a filmszemlén azt mondtad, hogy „lesz folytatása a dolognak”, tessék érteni, szeretnél még több filmet forgatni.

Persze. Ha az embert ez érdekli, akkor nem egy filmben gondolkozik. Illetve mindig egy adott filmben, de aztán megy tovább. Több mindent szeretnék filmre vinni, és hála istennek olyan fázisba került az életem, hogy ez elég jól működik. Az elmúlt tíz évben, amikor én már tulajdonképpen filmezni szerettem volna – csak még nem harcoltam ezt meg magamnak – sok minden bennem ragadt. S ez a sok év várakozásban felgyülemlett mindenféle most ömlik ki a fejemből.

Általában véve, szerintem túlságosan rendezőközpontú a magyar filmezés. Ez nem minden esetben szerencsés. Vagy tévedek?

Biztos jó lenne, ha lennének dominánsabb producerek, akik sokkal többet kockáztatnak. Erre azonban nincs nagy remény, mert nincs igazán néző. Kész csoda, hogy mint az én producereim is, képesek filmeket elindítani, megvalósítani rendkívül sok és szövevényes munkával. Innen-onnan összeszedett kis pénzekből. Egyszerűen gazdaságilag nem lehet megoldani egy magántőkéből készülő közönségfilmet. Mert azzal még nem tudsz semmit sem kezdeni, ha a saját pénzedet viszed a vásárra. Most a legnézettebb film a 9 és ½ randi, azt hiszem, három hét alatt százezres nézőszámot teljesített. Amikor korábban – hú, de régen volt már, három éve? – a Csak szex és más semmire négyszázezer, a Valami Amerikára ötszázezer néző váltott jegyet, fölmerült annak a lehetősége, hogy így működhet ez a piac. De nem. Megváltozott a világ, óriási teret hódított az internet, drágák a mozijegyek, pláne hogy Magyarország egy szegény ország, nagyon megterheli az embereket a mozijegy, a kóla, a pattogatott kukorica stb., úgyhogy inkább másolt DVD-ken meg letöltögetett korongokon terjednek a filmek. Ami az én olvasatomban teljesen normális. A közönség olyan, mint a víz, arra „folyik”, amerre lejt, amerre lehet. Ezt nem lehet számon kérni és befolyásolni. De intenzív filmes életet is nehéz nézők nélkül üzemeltetni. Bár ez is csak féligazság, az emberek rengeteg filmet néznek, csak nem a moziban. Tehát néző van, bevétel nincs.

—-Itt vagy túl korán, vagy túl későn történnek a dolgok—-

Ezek szerint Magyarországon az államnak muszáj közreműködnie a filmkészítésben?

Hát igen. Ez mindig így lesz. Illetve az európai filmben lesz mindig így, mert ez nem magyar karakter, ez az európai filmhagyomány. Nem állítom, hogy üdvös, normálisnak az amerikai módszert tartom, ahol a stúdiók a saját pénzüket fektetik be. Csakhogy ott van piac: az egész világ. Azt, mondjuk, megtehetnék állami szinten, hogy sokkal jobb filmtörvényt alkotnak. Teszem azt: a szponzorációs pénzeket olyan adókedvezmények illetnék meg, meg olyan mit tudom én, mikhez jutnának a befizetők, hogy bárkinek, aki pénzt rakna egy filmbe, annak nagyon megérné. Akár majdnem hogy nyerne rajta. S akkor az egy erős kultúrpolitika volna Magyarországon, hogyha a kultúrába – vagy akár más területbe – raksz pénzt, akkor te jól jársz. Ám ez, sajnos – pártoktól függetlenül – soha nem valósult meg, valahogy Magyarországon nincs ilyen típusú kultúrpolitika. A magyar politikus a rendszerváltás óta eltelt majd húsz évben még nem jött rá arra, vagy nem tartja fontosnak, hogy még üzlet is lehet a kultúra.

Forgatás közben, Muhi András, producerrel

Forgatás közben Muhi András producerrel

Egyetértünk: a kultúra és benne a film lehetne ily módon üzlet. Speciálissá teszi azonban, hogy hosszú idő, amíg elkészül, sok energiát követel sok embertől, egyszerűen elfáradnak, amíg a végére érnek. A Pánikon is kettő és fél évet dolgoztatok, amíg film válhatott belőle.

Ennyi idő teljesen normális, nem kell ám rohanni! Mindemellett szükséges egy „részleg”, amely a film utó- (tulajdonképpen tényleges) életével foglalkozik. Ennek a „részlegnek” kéne a legerősebbnek lennie, amely a filmet nagy hatásfokkal eladja, eljuttatja az emberekhez. Komoly problémának tartom, hogy csupán bizonyos fajta filmeknél, vígjátékok esetében érzékelhető az a megfelelő marketingjelenlét, amellyel a nézőket – úgy, ahogy – be lehet vinni a mozikba. S ez nem jelenti azt, hogy egy másik filmnél, például egy művészfilmnél ne lehetne becsábítani a nézőket a megfelelő marketinggel. Mítoszokat kéne építeni stb., stb., ami igen bonyolult játék, de megkerülhetetlen, ha erős kultúrát szeretnénk, márpedig azt szeretnénk. Az aktuális mítoszainkat jól kéne tudnunk futtatni és nevelni.

Nem jó, szerintem, ami jelenleg van, és – sajnálatosan – mindig jellemezte Magyarországot, hogy valami vagy korán történik meg, vagy túl későn. Itt, ebben az országban nagyon sokszor a dolgok vagy túl korán történnek meg, és ezért nem érti a fél ország még, hogy az vajon micsoda, vagy túlságosan későn, amikor már tulajdonképp mindegy… (nevet) Jó volna, ha minden a saját idejében történhetne meg.

Időzavarban vagyunk?

Igen és mítoszzavarban. Nehezen éljük meg a saját mítoszainkat, és nehezen kreálunk saját hősöket az adott jelenkori pillanatban. Ezek szerintem alaptételek, amelyekben Magyarországnak muszáj lenne felnőnie.

Nincsenek hőseink?

Nincsenek, vagy kevés hősünk van. S néha egészen rossz szájízű szópárbajok alakulnak ki, amikor épp születik egy. Emlékszem például, amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, nem egy hősséavatás történt, hanem egy vitafórum indult róla. Ezt a hozzáállást szerintem át kéne formálni. Baj, ha mindenen vitatkozunk. Nem kell. Szerintem ennyi vitatkozást nem bír el az emberi lélek.

S ha támad is egy hős, a második kérdés vele kapcsolatban az, hogy jobbos-e vagy balos.

Na hát ez az alapvita, ez az alapkonfliktus, ami belengi az országot, nevetséges szerintem. Rémálom. Annyi időt, erőt, érzelmi energiát elvesz tőlünk, hogy ebbe már mindenki halálosan belefáradt, csak valahogy nem lehet leállítani. Abban bízom, hogy generációs probléma lesz ez, egyszer csak megvénül mindenki, és elkopnak a mostani előítéletek. Minden párt minden garnitúrája kiöregszik a francba, és talán jönnek új típusú emberek. Igaz, ennek ellentmond, hogy mennyire nehéz új pártokat alapítani ma Magyarországon. Nem tudom, hogyan lehetséges tovább, ezek túlságosan súlyos kérdések, és sajnos senki sem talált még választ rájuk ebben az országban. Az biztos: valami sokkal pozitívabb, határozottabb irányt kéne vennünk. S kicsit lelazulnunk, és egy erőteljes, pozitív nyitással a jövő felé fordulnunk, és a rendszereinket jól kiépítenünk, amik tartanának minket aztán.

Nemde görcsösek vagyunk, pánikbetegek?

Hát ezt én így nem mondom (mosolyog), mert túl kerek lenne az anyag. De ha neked tetszik, akkor lehet. (nevet)

Jó, akkor mondom.

Pánik

“A világ – és benne kies hazánk, Magyarország – bajos egy hely, hemzsegnek a beteg lelkek, pontosabban mindenki beteg, pláne hogy az ember alapvetően magányos lény, és ezzel szembesülnie kell előbb-utóbb. A több szálon futó cselekményű film a „médiabohócként” közismert Till Attila nagyjátékfilmes bemutatkozása, írása és rendezése. Aki előítéletektől gazdagon terhelve rögvest leszögezi, hogy akkor annyit is ér, mint egy emeltdíjas sms, téved. A Pánik ugyanis alapvetően egy jól megírt, jól eljátszott, viccesen elgondolkoztató film” – filmrecenziónk itt olvasható.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Armed Catalan policemen, known as Mosso d'Esquadra pass by the FC Barcelona logo with a black ribbon and a message reading "We are all Barcelona" before the Spanish league footbal match FC Barcelona vs Real Betis at the Camp Nou stadium in Barcelona on August 20, 2017.
Security barriers were put up at the entrances of the Camp Nou to stop vehicles after a deadly jihadist attack three days ago. An outcry has erupted on social media and in the press about the absence of bollards -- short, concrete posts to stop vehicles from driving onto sidewalks, with some people even demanding the  mayor's resignation for ignoring police recommendations for such preventive barriers. Drivers have ploughed on August 17, 2017 into pedestrians in two quick-succession, separate attacks in Barcelona and another popular Spanish seaside city, leaving 14 people dead and injuring more than 100 others / AFP PHOTO / LLUIS GENE
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.