Még nem volt öt óra, amikor a Gogol Bordello langaléta, balkáni-bajszos frontembere leguggoltatta a nagyszínpad előtti tomboló közönséget, hosszasan csókolózott egy lánnyal a kamerák kereszttüzében, elszakított egy gitárhúrt (később még egyet), többször bejött a közönség közé a Rejtő Jenő figuráira emlékeztető társaival együtt.
Nézze meg pénteki képgalériánkat (Fotó: Horváth Viktóra)
Tényleg hihetetlen figurákból állt a csapat. A már említett frontember körülbelül úgy nézett ki, mint Borat: két méter magas, balkáni-bajszos fickó, cigányingben és cigánykendőkkel betekerőzve. A hegedűsről egy öreg, sokat megélt, vidám tengerész, a katonasapkás-matrózinges, nagydarab, harmonikásról szintén egy bohém kikötői ember jutott eszembe. A basszusgitáros talán Harlem sötét bugyraiból került a bandába, a gitáros és dobos pedig bármely, a tarajt nem alapkövetelményként rögzítő punkbandába beleférne.
Sziget Fesztivál az FN.hu-n!
Nézze meg előző napi képgalériánkat, válogasson a Sziget programjai között az FN.hu-n, olvassa korábbi beszámolóinkat, böngéssze exkluzív világzenei ajnálónkat!
És a lányok! Miközben szólt a Sziget legenergikusabb őrülete, néha kiszaladt két hölgy, hogy beszálljon a tombolásba. Elsőként hátukon valami gigantikus reszelőféle volt (az egyikre Pamela, a másikra Eliza volt írva), ezen húzogatta ritmikusan Hütz úr az amúgy is elég kemény próbának kitett mikrofont. Volt, amikor Pamela és Eliza nagydobbal és cintányérral rohant be a színpadra, és persze nem felejtették el használni sem ezeket.
Egy nagy őrült kavalkád volt a koncert a zenei a stílusokat éppúgy, mint a össze-vissza rohangáló, néha fetrengő zenészek forgatagát tekintve. Mindez hihetetlen energiával párosult. Az érthetetlen korai időpont ellenére, a Sziget eddigi legütősebb bulija volt ez (na jó, mondjuk Manu Chaoval holtversenyben). Remélhetőleg legközelebb főműsoridőben játszhatnak.
Nézze meg pénteki képgalériánkat (Fotó: Horváth Viktóra)
Az előre megbeszélt tervet tartottuk, amikor ezután átsétáltunk a világzenei színpadhoz. Itt, mire odaértünk, már kezdett az olasz Mau Mau. A környék megtelt emberekkel, nagyon sok talján fiatal táncolt az első sorokban. (Feltűnő, hogy az olaszok és a franciák mennyire éltetik saját zenekaraikat.) A Mau Mau igazi mediterrán örömzene. Fergeteges ritmusok, gitár-harmónika-szinti-basszus-dob-konga és ének felállásban. A buli egyik főszereplője egy kék-fehér strandlabda volt, amivel a színpad előtt szórakoztattuk magunkat tánc közben. Többször a színpadra is felrepült, amit nagy ujjongás közepette visszarúgott a sárkányfűárus-szerű herflis, vagy a gitáros-énekes frontember. A programba itt-ott beépítettek egy-két, az olasz indulókat és politikusukat fricskázó betétet az értő közönség legnagyobb örömére. (Koncert után mondta el az egyik olasz fiú, hogy az olasz skandálásuk angolul annyit tesz hogy „Berlusconi is a piece of shit.”) A fiesta-hangulatban volt vonatozás, kézfeltartásos hajladozás és tánc és tánc. Csak a kutyát nem érdekelte, egy eb ugyanis jóízűen szundikált a színpad mellett.
Küldjön fotókat, beszámolókat!
Saját beszámolóink mellett lehetőséget kínálunk olvasóinknak is, hogy leírják saját élményeiket a Szigetről és egyéb fesztiválokról. Beszámolót és a képeket a fesztival@sanomabp.hu címre küdheti.
Épp annyi időnk maradt az olasz banda koncertje után, hogy magunkhoz vegyünk némi frissítőt, konkrétan söritalt, és máris a színpadon termett a ska műfaj több mint negyven éves alapzenekara, a Skatelites. Nem hiába ők az ősforrás, mindent tudnak, amit erről a jamaicai zenéről tudni lehet. Rengeteg fúvós adja meg az alaphangulatot. A koncert elején nem is volt ének, csak a trombita-pozan-saxofon vitte a dallamot. Ott volt a ska-reggea lüktetés, a lazulás, de egy idő után nekem már hiányzott az ének. Naná, hogy jól tudták ezt a vén karibi rókák, s a színpadra hívtak egy elbűvölő hangú énekesnőt. A varázslat fokozódott, ezzel egyenes arányban a tánc is. (A varázslat-tánc hányados tehát konstans, ugye.) 
Nézze meg pénteki képgalériánkat (Fotó: Horváth Viktóra)
Amikor az a bizonyos sörital, végül is elég kiszámíthatóan átvette a programszervezést egy kis időre (beiktatott egy nem visszautasítható vécélátogatást), és át kellett verekednem magam a tömegen, akkor tűnt fel, hogy szinte dugig megtelt a környék emberekkel. Így elég sokáig tartott ahhoz a különprogram, hogy visszamenjek a színpad elé. Távolabbról figyeltem tehát az eseményeket. A zene továbbra is varázslatos volt, de messze a színpadtól már nem üt olyan nagyot (természetesen), mint a tomboló tömegben. Végül elindultam vissza a nagyszínpad felé. Ott ugyanis lassan kezdődött a nap sztárfellépője, az általam is nagyon várt Madness koncertje.
Az angol banda végül is a Skatelites-vonal angol punkkal és sok viccel, őrülettel megspékelt változatával lett világhírű. Majdnem pontosan fél tízkor belekezdtek. (Tényleg: az idei Szigeten minden majdnem pontosan kezdődik és ér véget. Az előbbinek nyilván feltétele az utóbbi, de akkor is: éljen a pontos kezdés és – néha, például a Gogol Bordello esetében – abcúg pontos befejezés!) Tehát a Madness. Első blikkre hiányoltam az általuk divattá tett keménykalapot, csak a szintisen volt ilyen ezúttal. A frontemberek, a gitáros, a szintis ugyan kifogástalan csíkos öltöny-napszemüveg style-ban jött ki a színpadra, de a rohangáló szaxis csak ingben, a többi fúvós meg normál utcai pólóban fújta a fújnivalóját. Pedig a Madnesshez a jellegzetes, műfajt teremtő megjelenése és az állandó bohóckodás éppúgy hozzátartozik, mint a metálosokhoz a hosszúhaj-lebegtetés. Most mindkettőből light változatot kaptunk. 
Szóltak a régi és az új slágerek, korrektül lenyomták a számokat, de nem volt meg az a szükséges plusz, amiért emlékezetes maradhatott volna a várva várt koncert. Leginkább a You must be love, az Our house, vagy a Wellcome to the house of fun című több évtizedes slágerekre indult be a tömeg, nagyon jó volt hallani végre ezeket élőben (s nem csak minden házibulin). A koncert vége, mondjuk a ráadással együtt egy jó félóra már elég húzósra sikerült. Bár az egyik ráadás előtti szünet olyan hosszúra nyúlt, hogy a tömeg elindult máshol szerencsét próbálni. És elég nagy a tehetetlenségi nyomatéka egy ekkora – a hírek szerint ötvenezres – tömegnek ahhoz, hogy ha elindul, nehéz hirtelen visszarántani a helyére. Úgyhogy az utolsó ráadás alatt kaotikus mozgásban volt a nép a színpad előtt. A Madness némi csalódás volt, ezért a jó öreg üdítő, konkrétan sör után kellett néznünk. A FigyelőNet kultúrkommandójának egy része addigra eltűnt, mint később kiderült, már a Madnesst is a backstageből hallgatta, a Gogol Bordello hegedűsével pálinkázgatva.
Éjfél körül még Csepregi Éva táncdalfesztivál-sátras fellépésének szakértői megtekintését terveztük (állítólag két éve a Jo-jó című szám alatt egy nagydarab tarajos punk felkolbászolt a színpadra, lenyomott Évának egy cuppanós puszit, majd bevetette magát a közönségre), de vészjósló villámok közeledtek. Negyed egykor az addig a Wan2 környékén sűrű masszának tűnő tömeg hirtelen szétspriccelt. Eleredt az eső, villám csapkodott (az egyik a Szigetre), mindenki behúzódott valamelyik sátorba. Aki nem, az különböző nylonokat kerített, és abban próbálta átvészelni az egyre reménytelenebbnek tűnő esőt. (Ennyi mozgó kukazsákot már régen nem láttam…) Aki nylont sem talált, az pedig bőrig ázott. E változat esetén csak az segíthetett a szigetlakón, ha kiröhögte esőistent és belevetette magát egy pocsolyába vagy beállt a sátrak tetejéről zuhanyként ömlő víz alá.
A legtöbben azonban elindultak haza. Mi azt találtuk ki, hogy elfutunk a bejáratnál lévő taxiállomásig, ott bevetjük magunkat egy autóba, talán így megússzuk a bőrig ázást. Mikor odaértünk, rá kellett döbbennünk, hogy ezt találta még ki több száz szigetlakó: óriási sor állt a taxikért. A sort kiállva ők is bőrig áztak. Nem volt mit tenni, összehúztuk a fejünkön lévő kukazsákot és gyalog indultunk haza.
