Az Apetito étteremben ülünk, fenn a Várban, köröttem a jegyzeteim. Ám van úgy, hogy a beszélgetés menete szétfeszíti a tervezett struktúrákat. Meg a helyszín is. Egy étteremben, ahol állandó a megújuló impulzus, különösen nehéz fenntartani a szigorúan elrendelt gondolatmenetet. Az Apetito pedig jó hely, a minimalista berendezést maximális kiszolgálás ellenpontozza. A társulat szüntelen apró figyelmességekkel (rendelés, konyhaséf, kenyeres, sommelier, felszolgálás, megint kenyeres, desszertrendelés) tördeli a koncentrált, folyamatos párbeszéd kereteit. Másrészt viszont kialakítja a csendes derű, a mesélés, az ötletszerűség légkörét – éppen azt, amit az író egyik kritikusa hiányolt a két évtizeden keresztül írt Párhuzamos történetekből.
A dialógus állandó tapogatódzás, tudom Nádastól, s talán jobb egy viszonylag biztos ponttól elindulni, amelyet valamennyire ismerünk. Arról kérdezem, milyen élmények hatására adta fel az újságírást 1969-ben. A saját dilemmáim alapján pedig teljességgel érthető, hogy egy bizonyos lelkiállapotban ehhez elegendő lehet egy bolgár pártküldöttség is, amelynek a látogatásáról kell beszámolni a megyei lapban. „Nagyon érdekeset lehetett volna írni arról, hogy az első órától az utolsóig hogyan itták magukat halálra az elvtársak, és miként tartották meg aztán az előkészített beszédeiket a szocialista brigádoknak a teljes érdektelenség közepette.” Ehelyett született egy olvasmányos, ötflekkes írás. Kalandos tudósítás kerekedett a Pest megyei munkásőrök ugyancsak ivászatra szűkülő éjszakai gyakorlatáról is. „Nem azt írtam, amit láttam és tapasztaltam, hanem amit elvártak tőlem, s ezt a két szakmai félrelépésemet a mai napig szégyellem.” Kerülte azután az ilyen szituációkat, amivel másokra hárította ezt a munkát, ezért nem volt túl népszerű a szerkesztőségben, súlyos depresszióval küszködött. Meg ott volt 1968, az európai diákmozgalmak és a Prágai Tavasz. „Ezt én tovább nem csinálom.” Felhagyott az újságírással.
“Nincs nemzeti középosztály, nincs burzsoázia, csak kispolgáriasult tömegtársadalom létezik.” Fotó: Sárosi Zoltán
Tiltottból a tűrtbe
Következett nyolc esztendő a kádári kultúrpolitika tiltott kategóriájában, íróként a nyilvánosságtól többé-kevésbé elzárva (bár „Magyarországon azért semmi sem teljes, ennek a tiltásnak is voltak rései”). Csak 1977-ben csusszant át a tűrtbe, a „pincében-padláson” bemutatott színdaraboknak, a limitált példányszámban kiadott könyveknek, a szaksajtóra korlátozott közszereplésnek az egyre hangosabb írói sikerek nyomán is csak nagyon lassan oldódó világába.
A visszaemlékezést egy rövid párbeszéd szakítja meg a séffel, amiből számomra kiderül, hogy a gamberetto tulajdonképpen a scampi, kissé nagyobb kiadásban. (A rendszerváltás egyik adóssága, hogy bár végre idehaza is elérhetővé váltak a különböző tengeri herkentyűk, a nyelv nem fejlődött utánuk. Szinte hihetetlen, hányféle ízt mosunk össze a fantáziátlan „rák” megjelöléssel!) A séf kis vegyes haltál-rögtönzést helyez kilátásba, levesként és második fogásként is, ikrával, haltejjel, megsütve, gőzölve, főve, mártásokkal. „Én máris éhes lettem. De kérem, redukálja minimálisra a mennyiségeket!” – jut megállapodásra író és konyhaművész.
A kádári/aczéli besoroltatás annál érdekesebb, mivel nem a tizenhárom évesen elvesztett anya és a három évvel később öngyilkosságot elkövető apa szellemi örökségéből következett. „Az apám nagypolgári családból származott, az anyám proletárcsaládból. A család polgári fele liberális-szabadelvű volt, több független és Tisza-párti képviselőt adott. A szüleim viszont kommunisták lettek, kétségtelenül. Ötvenhatban szembefordultam ezzel a rákosista, kommunista, sztálinista meggyőződéssel, s e mellett viszonylag egyenes vonalon ki is tartottam. Hosszú lázadás volt a szülők téveszméi ellen. Változatlanul az a véleményem, hogy téveszmék voltak, de ma legalább már értem az indítékaikat. Sőt, a helyi értékét is, bár nem lettem antikapitalista, mert ennek nem látom értelmét. Megértem viszont, hogy egy polgárfiú miért lett kommunista, és egy szociáldemokrata hagyományú proletár lány miért lett kommunista.”
A sejtéseken és feltételezéseken túlmenő biztos választ viszont már nem kaphat arra, hogy a zsidó származású, a sztálinizmust elfogadó szülők miért keresztelték meg öccsével együtt 1948-ban, a Pozsonyi úti református templomban.
„Milyen bort parancsolnak?” „Válogatott halak lesznek, s ezzel el van döntve. Száraz legyen. Van egy elképzelése?” „Egy kis fehérbort?” „Természetesen. Maradunk a fehérnél.” „Légli Chardonnay megfelel?” „Nagyszerű. Egyszóval… Nem tudom, mit akartam mondani.” Visszakanyarodunk a szülőkhöz, akik semmiféle zsidó azonosságtudatot nem közvetítettek. Magyar azonosságtudatot adtak át. Nádas korábban már felelevenítette, hogy 8 évesen azzal ment haza a hittanról: gyűlöli a zsidókat, mert keresztre feszítették Jézus Krisztust. Anyja ekkor a tükör elé állította, hogy lásson egy igazi zsidót.
Drámai élmény
Egy másik rasszizmusából viszont hosszabb volt a gyógyulás. „A hatvanas évek elején elkezdtem olvasni a világháborúról, a koncentrációs táborokról, a nürnbergi perről mindent, ami hozzáférhető volt. És nem tudtam kapcsolatot teremteni, mondjuk Schiller Don Carlosának vagy a Haramiáknak az imádata és a saját németellenes érzelmeim között, nem volt összekötő kapocs. Azután volt egy drámai élményem is, amikor egy németet a szemem láttára puszta németellenesség miatt megvertek, és ez olyan elementáris kielégültséget okozott nekem, amilyen kielégültséget okozhat másoknak, amikor egy zsidót vernek. Utána kellett járni, hogy mi ez az indulat, nem tudtam vele kibékülni. Most egy pillanatig ne figyeljen ide.”
Egy ideje már böködtem a levesestálban a gamberetto páncélját a kanállal, nem boldogulok vele, otthagyni kár lenne. Nádas bekapja, a húst kirágja, a páncélt kiköpi. Felszabadító gesztus.
A németellenességét sikerült úgy feldolgoznia, hogy ma Németországban az egyik legnépszerűbb magyar író. December közepén is egy hosszabb berlini tartózkodásból tért haza, a legrangosabb német közéleti, háttérgondolkodói fórumokon kíváncsiak a véleményére. Tizenhárom évvel ezelőtti infarktusát is (amikor több mint három perc után hozták vissza a klinikai halál állapotából, s amelynek történetét, részleteit írta meg a Saját halál című könyvében) a dohányzás mellett arra a felfokozott stresszhelyzetre vezeti vissza, amit a megelőző hónapokban a többi között két nagyszabású németországi fellépése, az azokra való felkészülés váltott ki. A Deutsche Bank elnökségi ülésén elmondott beszédét ráadásul egyes jelenlévők, köztük Willy Brandt özvegye, élesen támadták. „Pedig nem vitattam Brandt keleti politikáját, csak megmutattam az árnyoldalát. Én soha nem vontam kétségbe, hogy a harmadik világháborút el kell kerülni, és ennek a békés koegzisztencia volt az ára. De ezzel elfogadtak realitásnak egy olyan helyzetet, amely át volt szőve az irrealitás és az abszurd minden lehetséges elemével. A negatív következmények pedig a mai napig hatnak, például az emberi mentalitásban, amely több mint negyven éven át alkalmazkodott egy alapvető élethazugsághoz.” Saját tapasztalata mondatja vele, hogy a keletnémetek máig nem bírják el a nyugatnémetek mentalitását, és fordítva sem. „A keletieket a saját erőszakosságuk korlátozza. Az ember azon kapja magát, hogy a másik nem kérdez, nem vár ki és nem definiál, azt sem hagyja, hogy én definiáljak, hanem azonnal rám akarja erőszakolni a saját véleményét. Ugyanazzal küzdenek, mint mi, magyarok. Ez a döntési szabadság negatív oldala. Demokráciában is szolga maradtam, azt csinálom, amit a többiek csinálnak vagy mondanak. Másrészt abban a pillanatban, ahogy lehetőségem nyílik az uralkodásra, vagy egy kis döntési szabadságra van lehetőségem, akkor nem élek vele, hanem visszaélek. El akarom uralni a helyzetet, nem veszem figyelembe, hogy az emberi alaptörvények változatlanok, hiszen csak úgy tudom élvezni a szabadságomat, ha közben másoknak is van szabadsága.”
A prózát immár nem megszakítja, hanem kiteljesíti a haltál, amelynek minden falatkája költemény, s alkalmat teremt arra, hogy Nádas a főzéssel való kapcsolatát is definiálja. („Túl gyakran nem, de szeretek főzni. A főzés az ízekhez való viszony kipróbálása és eljárás. Vannak hagyományos eljárási módok, amelyek mögött több száz év áll, az anyák, a feleségek és a szakácsok különböző műfogásai. Ha egy szakácsnak az olasz konyha az anyanyelve, az más, mintha valaki megtanul olaszul.”)
Alapvetően azonban innentől már maradunk a politikánál, a jelenre és Magyarországra fókuszálva. „A pártok ma nem képviselnek senkit, mert nincs nemzeti középosztály, nincs burzsoázia, csak kispolgáriasult tömegtársadalom létezik. A kispolgár az egyik legveszélyesebb elem, oda rohan, ahol többet ígérnek. A középosztály hiánya nagy veszélyt rejt egy demokráciában. Tizenhat év alatt nem volt egyetlen kormány, amely nagyobb távlatokban nézte volna a saját tennivalóit. Még csak négyéves periódusra sem látnak előre, nem látják Magyarország helyét az Európai Unióban. Nagyon kevés az igazán független sajtóorgánum, amely nem marad meg a jelenségvilág körében, hanem az okokat keresi, feltárja a hátteret. Nagyon kevés a független értelmiségi. A szakmák, amelyek a kádárizmus végére újjáépülni látszottak, visszazuhantak egy nagyon primitív szintre. A politikusi szakma sem értékelődött le ennyire szinte sehol az Európai Unióban. Minden vita nagyon alacsony szinten zajlik, olyan verbális csatározásokat hallunk, amelyekben a szavak gyakorlatilag semmit nem jelentenek. Semmiféle felelősség nem fedezhető fel a szavak mögött.”
Annál önveszélyesebb lehet, ha ebben a játéktérben egy aktív politikai szerepet soha nem vállaló író állást foglal napi politikai kérdésekben, ám Nádas más szempontok szerint mérlegel. „Értékközpontú ember vagyok, a véleményemet nem pártpreferencia szabja meg. A kérdés az, hogy a világban létező historikus vagy kortársi értékeket megvalósulni látom-e. Azokat a pártokat, amelyeket személyesen nem preferálok, szintén a napi teljesítményük, illetve a történelmi lehetőségeik vagy a történelmi értékeik szempontjából kell szemmel tartanom, és nem a saját világelképzelésem szerint. Arról aztán tényleg nem tehetek, ha többen többféleképpen értelmezik. Az interpretáció magát a nyersanyagot nem érinti, az interpretáció minőségével nem nekem kell elszámolnom. Mindenki szája íze szerint nem lehet véleményt formálni. Az ember csak bizonyos keretben gondolkodhat, ez ugyan nagyon sokfelé tágítható, de a végtelenségig nem.” Egyébként sem tulajdonít kiemelt jelentőséget a politikai megnyilatkozásainak. „Ez is csak egy vélemény. Legfeljebb az olvasóim, akik mondjuk szeretik vagy utálják olvasni a könyveimet, s így bizonyos viszonyt ápolnak velem, nagyobb jelentőséget tulajdonítanak neki a ténylegesnél.” Sőt, azt sem gondolja, hogy az értelmiségnek kiemelt szerepe lenne a szekértáborok közötti közvetítésben. „Csak egyetlen megoldás van: ha az állampolgárok azt mondják, hogy ez így nekik nem jó. Vagy sokan gondolják azt, hogy ez nem lesz jó így. Senki nem fogja nekünk azt mondani, hogy így csináljuk, ne úgy csináljuk, az ország egyszerűen kimarad a fejlődés nagy áramából, nem használja ki azokat a lehetőségeit, amelyeket minden kormánynak, pártállásától függetlenül, ki kell használnia.”
Szerinte a köztársasági elnök szerepelképzelése sem ideális. „A régi demokráciákban, a nagy lapoknál újságírók szakosodnak az államelnök tevékenységének értékelésére. Megfontoltan, szépen is lehet ezt csinálni. Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy az elnök hogyan és milyen profilt ad az államnak. Ha a jelenlegi magyar államelnök profilját kéne meghatározni, akkor azt mondanám, hogy megpróbálja a csatázó pártokat elválasztani egymástól, az elválasztás középpontjában szükségszerűen a saját személye áll, és ezért a saját személye talán túlzottan látszik is. Az előző két államelnök ebből a szempontból szerencsésebben működött.”
Megittuk a kávét is. A lektűrök kedvelői érdekében jó lenne lekerekíteni a beszélgetést, ezért lakóhelyéről, a gombosszegi karácsonyról kérdezem, bár tudhatnám, hogy Nádas Péter nem híve a puha lezárásnak. „Ugyanolyan, mint a többi. Legfeljebb annyiban más, hogy a saját fenyőfáim egyikéről vágok le egy ágat, ritkítok.”
Úgyhogy áldás, békesség. Számla.
