Gyurka pedig igen értett a barátságépítéshez: mert se negédes, se lekezelően savanyú nem tudott lenni senkihez. Kegyetlenül fanyar vagy humorosan lesújtó viszont nagyon is, ha ráfanyalodott. Például, amikor furcsa módon lakhelyet remélt magának a kilencvenes években. Nem otthont, mert örökké kalandozott. Nem múzeumot, mert azt vallotta, ha van miért, majd emlékezni fognak rá. Vagy ezért, vagy mert senki sem akar emlékezni, fölösleges a múzeum. Szimpatizánsai ezért sem értették, miért nem lehet neki, a világpolgárnak lakhelyet adni egy állítólagos világvárosban. Érdekes, ilyenből Torontóban nem lett ügy! Csak parkot neveztek el róla.
Kalandozásban
Élt Párizsban, Marokkóban, majd az Egyesült Államokban három évig, azután 1946-ban hazatért, amiből 1949-ben az Andrássy út 60., majd három évig Recsk következett. 1956-ban Nyugatra menekült, Londonban, Firenzében, Máltán, végül 1967-től Torontóban élt. Tanított, írt és rendszerint szegény volt: ehhez is nagyon értett. De nem zavarta. Ez is egy életforma. A kalandozó felfedezőé. 1988 végén újra hazatelepült. Vagy inkább végleg hazatérni látszott. Hát nem nagyon sikerült.
Ez gyorsan kiderült akkor is, amikor a kilencvenes évek közepén találkoztunk. Szász Endre közvetített ki hozzá: néhány évvel voltunk azután, hogy hazaérkezett a kanadai menekült. A közös meló, a készülő közös Villon-album (grafikák a Villonmagyarhoz! – amelynek kiadója lehettem) körüli munkálatok tereltek minket egy légtérbe. Gyurka minden munkának örült, hiszen egész életében tevékeny volt, és örökké pénzszűkében. Vagyont, kincset – a szellemieken túl – sosem gyűjtött. Nem értett hozzá, vagy inkább nem érdekelte. Csak a felfedezés és a szerelem, viszont mindkettő nagyon.
Lakhelye alatt kegyetlenül csörömpölt a Szent István körút, ablakot kellett zárni, hogy érteni lehessen a másik mondatait. Többnyire én próbáltam az övét, mert megállás nélkül ömlött belőle a szó. „Nem dicsekedhetem avval, hogy barátja voltam Attilának. Attilának – egészen komolyan beszélve – barátja nem volt se férfi, se pedig nő, akikkel érintkezett” – mesélte, majd elmondta egyszer ezt Szárszón is. Mintha ő maga József Attila ismeretétől lett volna csak érdekes. Azután megírta versben is, nyersen, ahogy volt. Mindig úgy mondta el, keményen és valóságosan a dolgokat, ahogy megélte: igaz, kicsit mindig kiszínezte. Elvégre költő.
„Húszan se voltunk ötvenkilenc éve.
Lejöttünk, hogy Attilát eltemessük
Szárszón. A téli nap kegyetlen fénye,
porhó, kékség. Az országúton együtt
vártunk. A kanyarban most temetési
menet látszott közeledni. Az élen
a plébános, hatalmas, öreg férfi.
“hát ezek kik?” tudakolta kevélyen
s vaskos, veres hüvelykjét felénk bökte.
“Pesti urak,” szólt a ministráns lágyan.
“Ők egy bolond temetésére jöttek.”
Utánuk néztünk, nem gondoltunk rosszat.
Tudtuk, bolondok vagyunk mindahányan,
akik egy jobb világról álmodoznak.”
(József Attila emlékmű Szárszón, 1 – Szárszó, 1996. június 22.)
Faludy az interneten
Igen, a jobb világ álmait sokan irigyelték: nem őt magát, csak a sikereit, a népszerűségét, a szellemességét és a tisztánlátását, a humorát és maró gúnyát, meg a tehetségét. De cserélni nem cseréltek volna vele, mert amit megélt, egyedi volt, a sajátja, megismételhetetlen. Utánozhatatlanul nagyszerű. Mondjanak akármit irigyei.
Kevesen tudják például, hogy tíz esztendeje, tehát 86 évesen az internet világába is betört egy hazai számtástechnikus tisztelője által: versei felkerültek a világhálóra.
Internetes szignója
„Kedves Nagy Sándor uram,
…szíves kérését örömmel fogadom, és ezennel engedélyt adok önnek, hogy a Ballada a Senki Fiáról című Villon-átköltésemet, vagy más Villon verseket a cím alatt, avagy más cím alatt a számítógépes Internet hálózaton közzé tegyen.
Sok szeretettel üdvözli: Faludy György”
A búcsúhoz a másik szárszói vers (József Attila emlékmű Szárszón, 2) utolsó sorai illenek igazán:
„Mert belénk szálltál, bennünk vagy mint a méhek
a kasban. A kamasz téged idézget
udvarlás közben. Más álmában mondja
szavaidat, pihegve mint a sóhajt.
És én is, félig öntudatlanul majd
elsúgom pár szavadat haldokolva.”
