Nemrégiben a MOME diplomaosztóján mondott beszédében elmesélt egy történetet: egyszer fiatalon szerepelt egy barátja kisfilmjében, aki szerzett némi pénzt is, hogy honorálja a munkát. De egy kis trükk van a dologban, mondta, a TV-be kell bemenni és jelentkezni bizonyos Margitkánál, ő tudni fogja, mit hova kell beírni, és megkapja a pénzt. Valami más címen fogják kifizetni, ne csodálkozzon.
Igen, aztán dr. Nádasdy Ádám egyetemi adjunktus, ifjú tudós, csak úgy jutott a pénzéhez, ha rakodómunkásnak állt néhány órára.
Vagyis szerintem arról szólt a tanmese, ha jól értettem, hogy valahogy ki kell cselezni a rendszert, hogy hozzájussunk ahhoz, ami tulajdonképpen jár. Hogy úgy működött ez az ország akkor is, ahogy talán ma is.
Biztosan mindenki emlékszik a futballistákra, akik nem lehettek „profik”, csak amatőrök. Ezért mindenkinek volt valamilyen alibi állása. Ma ugye ez a futballban biztosan nincs így.
Ott biztosan nincs.
De azért ne gondoljuk, hogy ez a kettős beszéd, az alibi állások, az ügyeskedés csak valami magyar szükség, vagy sajátosság lenne. Én elég jól ismerem Olaszországot, ahol északon mindig azt mondják, hogy a déliek nem fizetnek adót, szigorítsuk meg a szabályokat. Ekkor mindig jön valaki, aki azt mondja, nyugalom, ha ezt megtesszük, akkor majd a déliek idejönnek, mert éhen maradnak. Addig jó nekünk, amíg ott maradnak.
De ez inkább arról szól, hogy trükközünk, hogy megéljünk. De trükközünk a szavakkal is.
Persze, ha szükség van rá, trükközni kell a szavakkal is. És valóban, mintha Magyarországon nagyobb szükség lenne most erre, mint amennyi indokolt volna.
Ön is trükközik?
Én nem vagyok valami nagy hős, csak igyekszem bátran fogalmazni. Kevésszer kerülök olyan helyzetbe, hogy ez indokolt lenne. Egy olyan polgári világban élek, ahol a körülöttem lévő embereknek a véleménye többnyire azonos az enyémmel. Én nem vagyok egy ilyen feltűnő pali. De azért remélem, hogy amikor mondjuk a nyelvről beszélek, akkor például kellően bosszantok bizonyos embereket. Vagy amikor a melegségről nyilatkozom, remélem akkor is mondok néha olyanokat, amit sokan nem tartanak illőnek. De én valóban nem vagyok egy kombattáns típus.
De figyel.
Igen, de már ott tartok, hogy néha még a Bartók rádiót is elzárom, amikor híreket mondanak. Kicsit olyan, mint a 80-as években a „pangás” időszakában.
Szerintem a Kádár alatt meg a Horthy alatt is ez volt. Volt egy rövid periódus, mondjuk 45-48 között a koalíciós időkben, aztán 89 és talán 99 között, amikor látszott némi remény arra, hogy ez nem így lesz.
Aztán nem kellett nekünk az a fene nagy szabadság.
Valamikor a rendszerváltás környékén volt egy betelefonálós műsor, talán a Petőfi rádióban. Az elég nagy szó volt, hogy akkor már lehetett csak úgy adásba kapcsolódni egy polgárnak. Szóval jelentkezett egy fickó és azt mondta, szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy a kávé drágább a Csengery utcai közértben, mint a Vörösmarty utcaiban. Aztán a riporter felvetésére, hogy akkor tessék a Vörösmarty utcaiban vásárolni, hallhatóan megdöbbent, hiszen ő ezt inkább jelenteni akarta, micsoda elképesztő dolog ez, hogy van, aki drágábban árulja a kávét, mint a másik. Ez nagyban is így van. Nagyon sok embernek fárasztó, hogy választania kell gondolatrendszerek között, hogy utána kell néznie dolgoknak, mielőtt dönt.
Sőt, döntenie kell.
De én nem akarok pálcát törni felettük, inkább ez csak olyan „etológiai” megfigyelés, hogy emberek így viselkednek. De való igaz, hogy ezt meg lehet és meg is kell változtatni. Én ennek a hiányát az Orbán-kormány legnagyobb hibájának tartom. Nem is az a legfontosabb, hogy mi történik azzal a pénzzel, ami rájuk van bízva, persze az sem tetszik. De ahelyett, hogy taníthatnánk az embereket a jóra, rosszra tanítja őket Orbán Viktor.
A magyar értelmiségnek, akár az egyetemi tanároknak van ebben felelőssége, hogy ez így történik?
Persze, nem arról van szó, hogy egy ember símaszkban gonoszul mindenkit beinjekcióz hülyeségekkel. De azért a felelősség mégiscsak a hatalomé. Ha egy kórházban, valakit megesz a patkány, akkor az igazgatót veszik elő, és nem a takarítónőt, mert ő vállalta a kórház vezetésének felelősségét.
A gyűlölet és a gyors igazságok keresése mennyire szűkíti az ön személyes közegét?
Arra gondol, hogy melegként rosszabb-e a helyzetem?
Tíz éve még kordonok nélkül vonulhatott a Pride menete, ma meg a kezdéskor sem lehet tudni, merre lesz a séta, mert a rendőrség kordonok közé zárja a felvonulókat, a szervezők pedig alternatív útvonalakkal akarnak kitörni a ketrecből.
Azért a magyar kormány politikáját melegellenesnek nem nevezném. Ahhoz képest, hogy a környező országok némelyikében mi történik, ezt így nem mondanám. Persze nem kell mindenkinek szeretni a melegeket, Angela Merkel is megmondta a minap, hogy nem támogatja Németországban a melegek házasságát. Ahogyan a magyar kormány sem támogatja ezt, és én nekik sem rovom fel. Szóval ebből a szempontból én nem látom, hogy romlana a helyzet.
Azért a magyar alkotmányban mégis benne van, hogy a család csak egy férfi és egy nő közössége lehet.
Igen, ez valóban nem volt szerintem helyes, de érkezik a jó idő nyugat felől. Már Németországban is kisütött a nap. Ausztria még hátravan, vagy nálunk szintén civilizáltabb országokban, mint a már említett Olaszország vagy Csehország szintén nincs melegházasság.
Mennyire hangsúlyos az ön életében, hogy meleg? Amikor önjellemzésről gondolkodik, ez az első jelzők között szerepel?
Azt hiszem, hogy igen.
És miben nyilvánul meg?
Feleségem van és két gyerekem. Én erre nem válaszolhatok.
Igaz. Csak érzékeltetni akartam, hogy ön így jár-kel heteróként, én meg pont úgy melegként. A mi életformánkat furcsállják, a magukét nem. Azt szokták mondani, hogy a heteróknak életük van, a melegeknek életformájuk.
Mi a különbség?
A heterók csak úgy vannak, a melegek nem. Bence György filozófussal vitatkoztunk erről egyszer. Azt mondtam neki, hogy vegye tudomásul, hogy ha ő bemegy a feleségével a zöldségeshez, az élet. Ha én bemegyek a párommal, az szex.
Mert mindenki arra gondol.
Mert mikor kimegyünk, arról beszélgetnek, hogy ki hova teszi a mit. Hogyan csináljuk. Ez szerintem a Bencéékkel kapcsolatban is releváns kérdés lett volna, mert nagyon szerették egymást, biztos változatos szexuális életük is volt, de erre történetesen senki nem volt kíváncsi.
Zavarja ez?
Igen. De megszoktam, gondolom úgy, mint aki kerekesszékben ül, és megszokja, hogy sokan rácsodálkoznak.
Mégsem beszél sokat a párjáról.
Mit mondjak róla? Orvos, neve Márk, 13 éve vagyunk együtt. Az utolsó 7-8 évben bejegyzett élettársi kapcsolatban vagyunk, amit anyakönyvvezető előtt kötöttünk, barátaink és szerető családunk körében. Az én szüleim már nem éltek akkor, de a bátyáim ott voltak. Márk szülei ott voltak, és a mamája könnyek között ült az első sorban, egy virágcsokrot szorongatva.
Szóval nem szándékos. Csak mert a Katona József színházban, az Illaberek című előadásban, aki látta, részben megismerkedhetett vele.
Így van, elmeséltük az életünket Máté Gábor rendezőnek, de inkább csak arról van szó, hogy Márk civil, ezért nem beszélek róla sokat.
Együtt élnek?
Igen. Ő évekig Londonban dolgozott, de most hazaköltözött, mert elegünk lett a különélésből, néha 2-3 hétig nem láttuk egymást. Persze sokszor mentem, és ő is jött néha, de nem volt elég. Megviseli a kapcsolatot, mert az ember elkezd rokonszenvesen viselkedni a másikkal. Olyan, mintha a nyaralás során ismerkedtünk volna meg, de nem mondjuk el egymásnak, hogy gombás a lábunk, vagy nem fizettük be a havi részletet. Mindenki igyekszik mosolygósnak lenni, és ez nem az igazi. Az ember nem osztja meg a napi és a távlati problémákat sem egy idő után.
Ezt a 6-7 évet ön egy másik nagy szerelemben is élte, hiszen körülbelül ez idő alatt fordította az Isteni színjátékot. Amikor vége egy ilyen hosszú, mindennaposan jelenlévő munkának, az ember nem esik depresszióba?
Jó kérdés. De a válaszom az, hogy nem. Szépen lezárult, megjelent a könyv, népszerű lett. És ráadásul bejött egy másik munka azonnal, Shakespeare IV. Henrikje. Én azt hiszem, hogy az én pályámon annyi minden történik, hogy nincs időm unatkozni. Ez nem kazánkovácsolás, hogy ha nyugdíjba ment, akkor vége, hanem inkább olyan, mint a maszek szabó, ameddig ki nem esik a tű kezéből, addig dolgozik. Márk is nehezen értette meg, hogy milyen nehezen behatárolható az én munkám. Kérdezte a kapcsolatunk elején, hogy holnap dolgozom-e. Mondtam, igen. Erre ő: mikor jössz haza? El sem megyek, válaszoltam. De hát nem azt mondtad, hogy dolgozol? Hát persze, itthon fordítok. Itthon dolgozom. Ilyen ez, mindig van mit csinálni.
Kimegy idén a Pride-ra?
Kimegyünk. Egyrészt jó melegek között lenni, másrészt meg nem baj, ha a fiatalok is látják, hogy ott egy elismert tanár. Ha az ember egy bizonyos státuszt kivívott magának a társadalomban, akkor a jelenléte szimbolikus is lehet.
Ami a beszédében is benne van. Ez szponzoráció, csak nem pénzzel.
Így van. Ez egyfajta erkölcsi szponzoráció a részemtől. Mikor kezdődött a dolog, nem mentem. Marginálisnak tűnt. De aztán egyre komolyabb lett, a társadalmat is jobban érdekelte, én meg mentem. Volt egy év, amikor nagyon megfenyegették a résztvevőket már a felvonulás előtt, és tényleg durva is volt, akkor nem mentem.
Volt olyan szervezet, amelyik most is fenyegetett.
Igen. De most megyek.
És ön szerint fontos lenne presszionálni a társadalom különböző szereplőit, hogy álljanak ki ezért az ügyért?
Nem tudom, én néhány embernek igyekeztem mélyen a szemébe nézve kérdezni, hogy jön-e. Volt, aki ráállt. Valószínűleg szükség lenne ismert melegekre. Kevesen vannak.
Van, akit hiányol?
Van. De nem korteskedem a részvétel mellett.
Akkor önnek miért fontos mégis, hogy ott legyen, ha egyszer másoktól elfogadja, hogy a négy fal között csinálják?
Azért, mert úgy akarok bemenni a zöldségeshez a barátommal, hogy az ne szex legyen, hanem élet. Tudja, mi jut eszembe? Volt egy rém ellenszenves kommunista tanárom, aki gúnyosan azt mondogatta, hogy hinni a templomban kell, édes fiam. Na, ez pont ugyanakkora butaság.
