Budapest, 2016. augusztus 2.
Burger Barna fotós Kékvándor című, az Országos Kéktúra útvonalán készült fotókat bemutató kiállításának megnyitóján a belvárosi Budapest Projekt Galériában 2016. augusztus 2-án.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Belföld

Idézetek Burger Barnától: “Szerettem, amit csinálok, bár nyilván túltoltam egy kicsit”

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2017. 02. 21. 11:51

Meghalt Burger Barna. Kollégái remek fotósnak, jó ember ismerték. Három interjújából idézünk, 2010-ben, ötvenedik születésnapján Veiszer Alinda kérdezte őt, 2012-ben, ereje teljében az Origónak nyilatkozott, tavaly nyáron, nagybetegen a Heti Válasz látogatta meg piliscsabai otthonában. Gondolatok bajról, jóról, politikáról, hivatásról.
Korábban a témában:

Sümegi Noémi kisgyerekeiről kérdezte tavaly az izomsorvadásban szenvedő Burger Barnát, aki így válaszolt:

Nem téma, hogy mi van velem, de néha azért beszélgetünk. És döbbenetes, hogy egy ötéves kislány hogy tudja megragadni a dolgokat: Arra kell figyelni, papa, hogy meggyógyulj, mielőtt meghalsz. Egy mondatba belesűrítve a lényeg, amit korábban nem tudtam volna így átélni.

Természetesen szóba került a betegség is.

Orvosilag nem, de statisztikailag bizonyított, hogy általában egy oltás mellékhatásaként alakul ki, én pedig sokat utaztam, sok oltást kaptam. Már majdnem megműtöttek nyakcsigolyasérvvel, mire a sokadik orvos, akinél jártam, elmondta, hogy szerinte mi ez. És arra is hamar rá kellett jönnöm, hogy az orvosok ezzel a betegséggel nem tudnak mit kezdeni… Elolvastam például a Kanadában élő világhírű magyar tudós, dr. Máté Gábor A test lázadása című könyvét, amelyben a betegségek tágabb összefüggéseit vizsgálja, és leírja az egyes betegségben szenvedő emberek profilját: nem tud nemet mondani, a konfliktusait nem rendezi, nem hajlandó szembenézni dolgokkal. Rossz volt ezzel szembesülni, de innen már el lehetett indulni. (…) Nincs más út. A betegség nem gyógyítható, de le lehet állítani, lehet késleltetni, és adott esetben visszafordítani. Holisztikus módon mindenki magát gyógyítja, mindegy, hogyan: az út benned van, az, amit te választasz. Ez egy lelki folyamat, amit nehéz elfogadni, mert mi még azt tanultuk, hogy ha van egy betegség, kapsz gyógyszert és meggyógyulsz. Ezen már túl van a tudomány. Te betegíted meg magad, és te is tudod meggyógyítani. (…) A betegségemben a kiszolgáltatottság a legrosszabb: 24 órában itt kell, hogy legyen valaki, mert inni sem tudok egyedül. Ezt nehéz feldolgozni. Ha hiányzik valami, akkor ez, mert mindig önálló voltam, egyedül mentem. A betegség viszont ideszögezett, ami nem vidám dolog, mégis felszabadító. Nem annyira rossz érzés, mint előtte gondoltam.

Életrajz

Burger Barna 1965-ben született Budapesten. Az Árpád Gimnáziumban érettségizett, fotózni a Práter utcai fényképészképzőben tanult. Dolgozott magazinoknak, ügynökségnek, 1993-tól a Fidesznek. Csaknem húsz könyv fotósa. Kiállítása volt a világ számos nagyvárosában, egyebek mellett Budapesten, New Yorkban, Berlinben, Frankfurtban, Stuttgartban, Lipcsében.

Negyvenöt éves koromig nem történt semmilyen tragédia az életemben. 2010-ben elváltam, majd találkoztam Fannival, és ezzel tényleg új élet kezdődött. Elindultunk egy úton először ketten, aztán lett egy gyerek, két gyerek, végül három gyerek, a belvárosból kiköltöztünk Piliscsabára. Ha mész az utadon, akkor változol. De a sivatagon át is több út vezet, mindenki arra megy, amerre akar. Ha megtalálod a saját utadat, azt úgyis érzed.

Burger Barna végigfotózta a Kéktúrát, kötetet készített a képekből, erről is egy idézet:

Egy Saramago-idézet szerint mindig eljutunk oda, ahol várnak bennünket. Nagyon szerettem volna megcsinálni a Kéktúrát, és most megint sokat gondolok arra, hogy újra mennék. Amikor meg akarsz gyógyulni, akkor valami személyes célt kell kitűznöd magad elé. Nekem ez a legfontosabb: a Kéktúra. Ha válaszolni akarok magamnak arra a kérdésre, miért fontos, hogy életben maradjak még, akkor azért, hogy gyalogoljak. Hogy menjek. Korábban még eljutottam egy ayurvédikus klinikára, ahol az indiai gyógyítók megkérdezték, van-e valami hobbim. Mondtam, hogy az nincs. Pedig hiába szereted a fotózást, kell, hogy emellett pecázz vagy bélyeget gyűjts – kell egy szelep. Egyszerű dolog, és nem gondolunk rá.

Budapest, 2016. augusztus 2.
Burger Barna fotós Kékvándor című, az Országos Kéktúra útvonalán készült fotókat bemutató kiállításának megnyitóján a belvárosi Budapest Projekt Galériában 2016. augusztus 2-án.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd

Az Origónak így mesélt arról, a kilencvenes évek elején hogyan ismerte meg Orbán Viktort:

Mentünk Nyíregyházára, és ott ültem mellette a kocsiban. Visszamenőleg mondhatjuk, hogy tudatos döntés volt, de akkor inkább véletlenek miatt lett ez így. A Kurirnál dolgoztam kezdő fotósként. Nyolcan vagy kilencen voltunk – Pólya Zoli rovatvezetővel az élen -, és mindenki kapott egy pártot. A Fidesz volt a legkisebb, és mivel én voltam a legfiatalabb, az enyém lett. Úgyhogy akkor még biztosan nem volt ebben tudatosság.

A közös munkáról, meg úgy általában a munkáról pedig így:

Amikor 2010-ben megjelent az Egy kampány krónikája című könyv, akkor azt mondta a miniszterelnök úr, hogy azért szeret velem dolgozni, mert olyan vagyok, mint a légy a falon: nem vesz észre. De ez nem volt mindig így. A 90-es években egy Fidesz-kongresszuson bementem én is egy terembe, ahol Orbán beszélt. Sétálgattam, fotóztam, és ő egyszer csak azt mondta: „Barna, most már menjél ki, légy szíves!” Százötven szempár szegeződött rám, és rájöttem, hogy ezt a mondatot soha többet nem akarom hallani. Inkább hívjanak be. Azóta tudom, hol a határ. Ehhez a munkához alázat kell: jobb is, ha nem hallasz mindent. Van, ahol erőszakosnak kell lenni – szerencsére nekem nem voltak ilyen munkáim. Ha például temetésre hívtak, azt mondtam, nem megyek, mert szerintem ott nincs helye a kamerának. (…) Például nem szeretem fényképezni, amikor egy ember kiszolgáltatott vagy védtelen. A megrendezett dolgokat sem szeretem. Mondok egy példát: a miniszterelnök részt vett Kecskeméten a Mercedes-gyár átadásán. Vége volt, mindenki indult haza, a miniszterelnök és még három-négy ember viszont a helyzetről megfeledkezve állnak az új Mercedes mellett, nyitogatják az ajtaját, nézegetik, beszélgetnek. A fotósok még ott maradtak. Az egyik azt mondja, hogy Barna, kiabálj már oda, rád hallgat, hogy nyissa ki és nézzen felénk! A dolgok ilyenfajta megrendezése nagyon távol áll tőlem. A fotóriporter ne rendezzen semmit, ne is vegyék észre. Legyen ott, csinálja a dolgát, azt dokumentálja, amit lát. Ha elkezd rendezni, az szereptévesztés.

Két éve, ötvenedik születésnapján Veiszer Alinda kérdezte tőle: “Biztosan tudod, hogy ha a neved szóba kerül beszélgetéseken, óhatatlanul a miniszterelnök fotósaként emlegetnek. Ennek két interpretációja van: az egyik, hogy eladtad magad, a másik, hogy miattad jött létre a Capa központ.”

Van olyan barátom, aki leírta nekem egy levélben, hogy nem tud rólam beszélni és írni, hogy nem tud velem focizni sem, mert úgy érzi, hogy olyasmit szolgálok, amivel ő semennyire nem tud azonosulni. Mondjuk szerintem ez nagyon egyszerű reakció, hogy ne mondjam, olcsó. (…) Én mindenhez a fotográfián keresztül közelítek. 1993 -ban láttam Amerikában egy fotóalbumot Bill Clintonról, és eldöntöttem, hogy szeretnék készíteni egyet én is. Ehhez meg kellett találnom azt az embert, akiből szerintem miniszterelnök lesz. Nyilván van egy elkötelezettség, hiszen huszon éve ismerjük egymást, és ez sokakat arra sarkall, hogy politikai állásfoglalást lássanak bele. Pedig ez csak egy munka. (…) A fotográfiának jó, ha van egy Capa központja, ezért bármikor szívesen teszek. Nekem ez kihívás is. (…) A miniszterelnöknek van sok tanácsadója. Ha fotográfiáról van szó, megkérdez engem. Ez nem feltétlenül befolyásolja őt, de meghallgatja a véleményemet. Szerintem ennél több nincs a kapcsolatunkban. Magyarországnak szüksége volt egy olyan helyre, ahol ki lehet állítani igazán nagy képeket, elismert fényképészeket. Most már van.

Szintén Alindának beszélt arról, hogy “többször csörren a telefonom mint korábban”.

Abban segítek inkább, amit magánemberként is megtennék. (…) Van egy olyan képem, hogy összekötő szerepet játszol. Végülis a kormányzat része vagy. De olyan környéken laktál, amelyikről ez egyáltalán nem mondható el, sőt, a barátaid egy meghatározó része nem ért egyet a jelenlegi politikával. (…) Régebben sokszor segítettem a saját káromra. Belementem olyan lobbiba, ami nekem már kellemetlen volt. De megtanultam a leckét. Nem lépek ki abból a keretből, amiből ki kellene lépnem ahhoz, hogy segítsek. Azt is megtanultam a saját helyzetemből, hogy mindennek több olvasata van. A munkám megosztja a barátaimat, de egyszerűen nem hiszem, hogy nekem csak ilyen vagy csak olyan rendezvényekre kellene járnom. A saját utamat kell járnom. Középen kell maradnom, és azt hiszem, tudom, hogy mi az érték, akkor is, ha azt jobbról és balról is támadják.

Egy gondolat az Origóból a fotós (meg persze úgy általában a korrekt újságírói) hozzáállásról:

A fotóriporter nem avatkozhat bele. Ahogy mondtam, az én esetemben nem is azt várják el, hogy a miniszterelnök pont belenézzen a gépbe és meglegyen a kézfogás. Nekem az is kép, ha lefele néz, ha nem látom az arcát; mert az ilyen kép arra kényszeríti az embert, hogy továbbgondolja a látottakat. Van, hogy nincs meg egy kép, de ezen segít a rutin: jó, ha a fotóriporter előre látja, mi következik. Ha sokáig dolgozol valakivel, ki tudod találni, hogy mit fog csinálni, vagy legalábbis van egy sejtésed, hogy most arra fog lépni, és akkor te eleve nem oda állsz.

A Heti Válaszban arról, hogy bántja-e, ha a miniszterelnök házi fotósaként jellemzik.

Nem. 1993 óta dolgoztunk együtt, s egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy nem minden munkámat fogják azért szeretni, mert jó, és azért gyűlölni, mert rossz. A politikában ez így van. Azzal, hogy olyan sokáig dolgoztam együtt Orbán Viktorral, állást foglaltam azoknak a szemében, akik nem szeretik. Nem gondolom egyébként, hogy fotósként ez erős állásfoglalás lenne: mindenképp kell szimpátia hozzá, ennyi ideig nem is lehet valakivel együtt lenni anélkül, hogy ne éreznéd jól magad vele. Ha 23 évig úgy csinálsz valamit, hogy nem szereted, akkor már előbb elvisz valami betegség. Szerettem csinálni, és büszke vagyok rá.

És egy kis esszencia:

Nem bántam meg semmit. A fotózásban mindig nagyon érdekelt az idő: a legérdekesebb az, amikor két pont között feszül egy ív az időben, és minél hosszabb az eltelt idő, annál szebben tud bemutatni valamit. (…) Szerettem tehát, amit csinálok, bár nyilván túltoltam egy kicsit. Ma többször mondanék nemet a munkában és az emberi kapcsolataimban is, nem ugranék annyira, még akkor sem, ha ez konfliktussal jár.

 

Ajánljuk mindkét interjút.

Sümegi Noémi cikkét itt találják, Veiszer Alindáét , az origósat pedig itt.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.