Budapest, 2014. április 18.
Kelemen Gábor vezető jegyvizsgáló a MÁV új egyenruhájában egy vonaton, a Nyugati pályaudvaron 2014. április 18-án. Az új egyenruhákat száz önkéntes jegyvizsgáló, pénztáros és forgalmi szolgálattevő teszteli május közepéig.
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Belföld

Szétültette a kislányt az anyukájától a MÁV

Nagy Bandó András
Nagy Bandó András

2016. 03. 29. 16:06

Korábban a témában:

Azok, akik jó szokásukhoz hűen mocskolódásra készülve futottak bele ebbe az írásomba, kérem, rögvest lépjenek tovább, ebben (előreláthatólag) nem lesz se Orbán, se Habony, se Lázár, se Szijjártó, se Rogán, de még csak Andy Vajna se, kár az időt pazarolni, további szép napot és jó böngészést nekik, akik pedig maradnak, azokat meghívom egy utazásra. Pécsről, a megújult nagyállomásról indulunk, és Budapesten, a Keletiben érünk célba, ha az Isten is úgy akarja. Na, jó, annyi köze mégiscsak van Orbánnak ehhez az ügyhöz (is), hogy az ő jóváhagyásával emelték néhány milliósra a MÁV vezér fizetését (is), akinek viszont biztosan köze van ahhoz, amiről mostantól írni fogok.

Itt volt ez a húsvét, és ha már itt volt, itt volt az unokám is, együtt vártuk a nyuszit, pontosabban ő és a kislányom vártak arra a nyuszira, amit mi ígértünk nekik. Hozzászoktak az efféle várakozásra, tavasszal a nyuszi jön, december elején (nem a finn, de) a Mikulás a várva várt csomagszállító, oldalán a krampuszokkal, karácsonykor meg a Jézuska cipekedik, angyalokkal karöltve.

Húsvét szombatja a miénk volt, az unokám velünk ünnepelt, vasárnapra haza kellett érnie, otthon az anya és az ő nyuszija várta. Széles jókedvünkben úgy döntöttünk, mivel van nekem elég dolgom, még húsvétra is jut belőle, a feleségem és a kislányom ül vonatra az unokámmal, és kihagyjuk az autózást, talán így járunk jobban, a gyerekeknek meg külön élvezet egy jó kis vonatozás, emlékszem, én is így voltam vele, amikor végre úttörőtáborokba röpített minket egy csodaszép 424-es gőzmozdony.

Pár hete kis híján pórul jártunk: anyósomat szállítottam a pécsi Nagyállomásra, húsz-huszonöt perccel az indulás előtt érkeztünk, és a lassú jegykiadásnak betudhatóan olyan sorállás volt a pénztárnál, hogy kis híján lemaradt a vonatról. (Eszemben sincs azt írni, hogy majdnem itt ragadt nálunk!) Ezt megelőzendő most, egy órával az IC indulása előtt elmentem, és megvettem a jegyeket, oda is, vissza is, egy felnőtt, egy diák, egy gyermek, visszafelé diák nélkül, lévén az unokám csak oda utazott.

A pénztárosnő kedves volt, mosolygott is, a mikrofon és a hangszóró működött, értettük egymás szavát, sorban beütögette a kért jegyeket, azt viszont hiába kértem, hogy ha van még négyes hely valamelyik kis asztalkánál, oda kapjuk a jegyeket, közölte, inkább ne kérjem így, mert a programjuk úgyis összekeveri a helyeket, és megeshet, hogy a számítógép szétülteti az utasokat. Mivel első osztályra kértem jegyet, úgyse lesznek sokan, ő ad nekem három jegyet, szól, ahova szól, aztán a feleségem a gyermekekkel üljenek oda, ahova akarnak, így jobban járunk, nem kell görcsölni. Jó, legyen, mondottam, és lőn. A gép komótosan kinyomtatta az oda út három, majd a visszaút két jegyét.

Indulás előtt tíz perccel a 18-as kocsiban voltunk, és kerestük a helyeket. Az egyik egy kétüléses ablak melletti helyre szólt, a másik tőle jobbra, egy együléses helyre, a harmadik pedig a kétüléses előtti másik kétülésesbe, nem az ablak mellé. Mindjárt mondtam is a feleségemnek, az UNO kártyapaklit akár ki is dobhatja az ablakon, ebből nem lesz parti, ha csak át nem ülnek valamelyik asztalkás négyesbe – mindegyik szabad volt! Ekkor már végképp nem értettem, hogy lehet az, hogy nem kaphattam oda három jegyet. Családomon kívül egyetlen utas ült a kocsiban, épp fölállt, és máshova ült, gyanítható, ő sem azt kapta, amit szeretett volna.

A visszaúton a feleségem két jegyet szorongatott: egyik a kocsi végébe szólt, menetiránynak háttal, a másik három sorral előrébb, menetiránnyal szemben. Hogy ezt hogyan osztja ki a hárommillióért tervezett program, a fene se érti, de ha ez így megeshet, képzeljük el, mi történne, ha egy kétéves gyermeket kell öt sorral hátrább ültetni az anyukájától.

Ráadásul a Budapestről Pécsre jövő IC 18-as kocsija félig telt, és elsőre is látszott, nem lesz könnyű megszervezni, hogy egymás mellé ülhessen a feleségem és a kislányom. A kalauz szétkürtölte a kocsiban, hogy Kelenföldig üljenek oda, ahova a helyjegyük szól, onnantól aztán cserélhetnek kedvükre.

Kelenföld után megkezdődött az utasok népi helykereső és cserebere játéka. Mint kiderült, legalább húszan voltak, akiket a közel háromórás száguldás idejére szétválasztott a MÁV agyontervezett számítógépes programja. (A régivel nem volt ennyi baj, ki érti, miért fizettek ki ezért az új rosszért három millát?) Ennél jobb szórakozást se a MecsExtrém Park, se egy jól fölszerelt játszóház nem nyújt, de talán még egy festékpatronos embervadászat sem. Nem részletezem: félórás alkudozással, egyeztetéssel és hangolódással egymásra találtak a kettéválasztott párok, a szétültetett családok és az össze-vissza bolyongó diáktársak. Az élénk fantáziájú utasok már kényszerű válópereket vizionáltak, voltak, akik úgy köszöntek el egymástól, hogy oké, akkor találkozunk Pécsett.

A kalauz megnyugtatta a kétségbeesett, magukból kikelt, egyébként a dologhoz kedélyesen viszonyuló utasokat: üljön mindenki, ahova akar, ő bele nem szól, eszében sincs szembeszegülni a számítógépes programmal, érezzék jól, mondhatni otthon magukat, felejtsék el, hogy IC-vel utaznak, azt is, a másodosztályon ugyanezt kapják, de legalább olcsóbban, és azt is, hogy első osztályon jóval drágábban. Ezért a pluszért cserébe kapták ezt a szórakozást és szórakoztatást, nevessenek kedvükre, ez a MÁV ajándéka, ezt hozta a nyuszi.

Arra ő sem tudott válaszolni, hogy miért ül egyetlen magányos utas a négy személyre kitalált asztal mellett, és arra sem, hogy miért fizet az utas pénzt a helyjegyért, nem tudott válaszolni, és arra sem, hogy belátható időn belül akad-e majd egy informatikus az utasok között, aki azt mondja, hogy adjanak nekem minden kocsiról egy pontos alaprajzot, és egy óra múlva lesz egy használható programjuk. Azt viszont némi derültséget keltve mondta, hogy tessenek örülni, mert a párok és a kis társaságok egy kocsiba kaptak helyjegyet, ez kifejezetten jó ahhoz képest, hogy a közelmúltban egy anyának és a gyermekének külön-külön kocsiba szólt a jegye, nem is olcsón.

Ami biztos: a Budapesti Vidám Park megszűnt, aki pedig nosztalgiázni szeretne, üljön föl a MÁV valamelyik vonatára, garantálom, többször fog sikongatni, jajveszékelni és ordítani, mint a régi, jó öreg Szellemvasúton.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.