Gyerekkoromban néhány évig a Györgyiék laktak alattunk. Számomra mindkettő öregnek és megfáradtnak tűnt, pedig egyikük sem volt még harminc. “A fiatalok” – a panelekben mindenkit így hívnak, aki az esküvő után költözik be a betonkockába abban a reményben, hogy néhány év gürizés után megvegyen jó áron egy felújításra szorulót. A szerencsésebbeknek sikerült is. Györgyiéknek is, csak a szokottnál kicsit több időbe került. A fiatalasszony óvónő, az ember mérnök volt, négyütemű Trabanttal és új bútorokkal. Értelmiségiek, legalábbis a paneljog szerint.
Reggel felkeltek, beültek a négyütemű Trabantba és elmentek dolgozni. Délután hazajöttek. Nemsokára kajaszag érződött a rosszul záródó bejárati ajtó előtt, este fél tízkor kéken világított a tévé. Legkésőbb negyed tizenegykor síri csend és sötétség borult a földszint egyre. Hétvégenként, délelőtt tíz körül elindult a szürke Trabant, estefelé hazajöttek. Soha nem jött hozzájuk senki, soha nem rendeztek bulit. Másfél-két év után Györgyi terhes lett, annak rendje és módja szerint.
Megszületett a lányuk, nőtt, növekedett, igaz, sem a napon, sem a panel játszóján nem láttuk sosem. Ha találkoztunk a lépcsőházban, köszöntek, mindig felmostak, ha ők voltak a sorosak. Náluk soha nem kellett csőgörényeztetni, Györgyi nem hízott el szülés után, a mérnök úr soha nem tántorgott haza részegen, a gyerekről nem derült ki, hogy aspergeres, sem az, hogy hihetetlen hegedűtehetség.
Aztán elköltöztek és mindenki sajnálta őket, és sopánkodott, vajon kik jönnek a helyükre, hiszen Györgyiék olyan normálisak voltak. Én csodálkoztam, mert szerintem unalmasak és savanyújóskák voltak, akik valószínűleg sosem nevettek úgy, hogy csorgott a könnyük, és semmi, de semmi olyat nem tettek amin a szomszédok megbotránkoznának. És akkor elhatároztam, ha ez számít annak, hát akkor én nem leszek normális.
Ugyanezt éreztem a minap, mikor elolvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy gáz normálisnak lenni, helyette a nyegleség kultúrája a menő.
De nem hagy nyugodni a dolog. És nem azért, mert a normálissághoz az is hozzátartozna, online újságíróként ne zsúfoljak a cikkek címébe minél több trágárságot, és azt, hogy Istent, ne kis i-vel írjam. Az istenért, dehogy! Azért nem hagy nyugodni a dolog, mert én igenis tudom, mi a normális. Le is írom.
Szívem szerint úgy kezdeném, hogy egy normális országban nem Don Corleone a miniszterelnök, akiről a szavazópolgárok illetve az ország sokkal több polgára nem arról tanakodna, egy cinikus gazember vagy csak dilinyós, és melyik a nagyobb probléma ránk nézve. Szívem szerint úgy folytatnám, hogy egy normális országban Szijjártó Péter nemhogy külügyminiszter nem lenne, de annyit nem bíznának rá, hogy a tizenöt kilós télálló zsákos krumplit átvigye a zebrán. De én komoly cikket akarok írni, nem nyegléskedni, az istenit neki!
Egy normális országban nem vigyorgok a banki értesítőre, mikor azt látom, a pénzintézet által kivezetett számlám helyett választható új számlacsomag csak hatszáz forinttal drágább, és az első öt utalás ingyenes lesz, mert egy normális országban a NAV-nak történő utalások amúgy is ingyenesek lennének – nem csak az első egy vagy két évben – és még a bank sem számolna fel érte ilyen-olyan díjat, tranzakciós jutalékot, egyéb kacifántos nevű költséget. Nem is kapnék ilyen levelet, mert egy normális országban a bankommal és a NAV-val kizárólag digitális úton tartanám a kapcsolatot. És a többi hivatallal is.
Persze egy normális országban az egyéni vállalkozó – a továbbiakban isten barma – nem mínusz majszázezerről indulna hó elején, és egy normális országban a NAV inkább szolgáltató lenne, mint rettegett hivatal. Egy normális országban az állam megbecsülné a vállalkozókat, és nem nyúzná le róluk a sokadik bőrt, nem fojtaná meg őket adóval, bürokráciával, rejtett adókkal, értelmetlen és sokszor betarthatatlan szabályokkal, nem tenné lehetetlenné a mindennapi zökkenőmentes működést ostoba törvényi rendelkezésekkel.
Mindez azért jutott elsőre eszembe, mert éppen túl vagyok az adóbevalláson, ami egy normális országban egy darab két oldalas űrlap lenne és nem több száz oldalas magyarázattal megspékelt iratköteg. Egy normális országban újságíróként nem kéne ugyanolyan feltételekkel vállalkoznom, mintha vegyeskereskedésem lenne a falu közepén.
Egy normális országban nem lenne éhező gyerek, idős ember, aki télen a saját lakásában fagyott halálra.
Egy normális országban nem meghalni, hanem gyógyulni vonulnánk kórházba, ahol a nővérke mosolya és a doktor urak gondossága nem a borítékunk vastagságától függ. Egy normális országban az orvosok amúgy sem papírok kitöltögetésével lennének elfoglalva, hanem gyógyítással, operációkkal. Nem 36 órája lennének talpon, a kórházi folyosókon lenne vakolat, a műtőkben műszerek, a vécékben klotyópapír, harmadikán az ápolónő bankszámláján fizetés.
Egy normális országban az iskolákban nemcsak kréta lenne, de minden gyerek számára laptop, fűtés, villany, idióta tankönyvek helyett elhivatott tanárok, akik szeretnek tanítani. Egy normális országban az oktatásra rengeteget költenek, mert felismerik, hogy a tudás a jövő, a szakértő, világlátott, nyelveket beszélő okos fiatalok kezében a sorsunk. Egy normális országban az oktatás lépést tart a korral és nem évszámokat bifláztatnak a diákokkal, nem erőltetik beléjük A körtemuzsikát meg az Úri murit, hanem kinyitják az elméjüket a világra. Összefüggéseket láttatnak velük, a megértés képességét plántálják beléjük, oksági viszonyokat fedeznek fel együtt, nincs röpdoga a másodfokú egyenletből. Egy normális országban nem felsőfokú tanintézmények hallgatói ordítják a decemberi hidegben, hogy hoffmanrózsatakarodj, mert Hoffmann Rózsa mint bárminemű pozíció birtokosa egy normális országban nem lenne értelmezhető. És maga a KLIK sem.
Egy normális országban nem okoz gondot sem a közösségi közlekedés és annak megszervezése, így egy normális országban lenne a kornak megfelelő autóbusz, troli, vasúti kocsi, mert nem pártkasszának használnák a működtetésre létrehozott fő állami cégeket. Egy normális országban sosem fordulhatna elő, hogy az utasra ripakodjon egy MÁV-alkalmazott, mikor az arról érdeklődik, vajon miért, hogy a héten harmadszor sem lehetséges az egyszerű átszállás az amúgy összehangolt menetrendek esetében sem és kioktató hangsúllyal azt felelje, tetszett volna egy órával korábban elindulni! Egy normális országban a soktonnás vonatokat nem állítja meg sem három centi hó, sem őszi avar, sem köd, sem a bárányfelhők játékos kergetőzése a májusi égen.
Egy normális országban nincs több ezer önkormányzat, cserébe azok nem döglődnek és nem pártalapon kapnak pénzt. Egy normális városban nem büntetnek azért megyei jogú városokat, mert bevörösödtek vagy éppen narancsba borultak. Kisebbeket sem. Egy normális országban a városok vezetői nem a mindenkori kormánypárt kiszolgálói, akik önszorgalomból még talpat és egyebeket is kinyalnak, hanem felelős emberek, akiknek a város boldogulása és virágzása az elsődleges. A saját zsebe például eszébe sem jut.
Egy normális országból nem vándorolnak ki ezrével az emberek. Kis- és nagycsaládok, hátrahagyva idős szülőket, barátokat, otthont, egykor biztosnak tűnő egzisztenciát és kezdenek új életet valahol, ahol jobb. És meg sem fordul a fejükben, hogy hazajöjjenek.
Egy normális országban házasodhatnak a melegek, lehetnek gyermekeik is, mert a család fogalmát nem olyanok és úgy határozzák meg, akik egyetértenek abban is, hogy a nyilvános akasztás és a máglyahalál elfogadott, sőt, keresztény társadalmunk szempontjából kívánatos és igenis rejlik benne lehetőség a kohézióra ebben az elfészbukosodott világban.
Egy normális országban az újságírók – vagy akik annak tartják magukat – nem azt írják meg, ha kinyílott a pitypang, és nem fintorítják kényes orrukat amiatt, mert letegezik őket az IKEA-ban, pláne nem bagatellizálják el egy széles és megalázott társadalmi réteg elkeseredett, de bátor kezdeményezését kedvtelésből. Egy normális országban nem normális az álszentség, a képmutatás és az aljasság.
Egy normális országot nem úgy hívnak ma, hogy Magyarország.
