Belföld

L. Simon László: Nem mosakszom, csak elmondom, hogyan történt

Nagy József
Neményi Márton
Nagy József, Neményi Márton

2014. 09. 15. 09:34

Másfél hete beszólt a Hír tévé riporterének, amit sokan úgy értelmeztek, Orbán rajta keresztül immár a nyilvánosság előtt is üzen Simicska Lajosnak. Most viszont elnézést kér a csatornától, s elvárja, hogy tőle is elnézést kérjenek. Na, ezt tessék értelmezni. Nagyinterjú.

Korábban a témában:

L Simon László (L Simon László)

Ebben a formában nem hangzott el. (…)
Kissé feldúlva annyit valóban mondtam (…) Nem fenyegetőztem. (…)
Nevetett is mindenki (…)
Még szoknom kell (…) Engedtessék meg nekem.

Nehéz lesz az élet a Hír tévénél, ha továbbra is ennyit kérdezősködnek a Várkert Bazárról.” Segítsen értelmezni ezt a mondatot.

Nincs rajta mit értelmezni, mert ez ebben a formában nem hangzott el. Az viszont tény, hogy hetek óta élénk érdeklődés kísér a Hír tévé részéről, és nem olyan jellegű, mint korábban. Eddig ritkán fordult elő, hogy eljöjjenek egy-egy vidéki rendezvényre, ahogy pár hete éppen Mórra, és ott ne az adott eseményről – történetesen a Wekerle-kiállítás megnyitásáról – kérdezzenek, hanem a kabinetfőnököm állítólagos ingatlanos cégéről, amiről aztán kiderül, hogy valójában az állam cége. Vagy pár nappal később azt „kellett” értelmeznem, mit mondott Lázár János Tarlós Istvánról. Az ellenzéki sajtó piszkálódásait elég jól tűröm, azt viszont még szoknom kell, hogy az önmagát kormánypártiként definiáló média is így áll hozzánk.

Egy minapi sajtótájékoztatón komoly összetűzésbe kerültek. A hírtévés megkérdezte, mikor készül végre el teljesen az immár kétszer is átadott Várkert Bazár, mire ön azt válaszolta: „Két-háromszáz év múlva.” Erre a riporter: „Ki fogja ezt finanszírozni?” Mire ön: „Inkább az a kérdés, ki fogja felügyelni, és a Hír tévé két-háromszáz év múlva lesz-e abban a helyzetben, hogy erről tudósítson.” Miért fenyegetőzött?

Nem fenyegetőztem.

Mi ez, ha nem fenyegetés?

Poén volt. Nevetett is mindenki. Engedtessék meg nekem, hogy egy sokadszorra feltett, komolytalan és provokatív kérdésre komolytalanul válaszoljak.

A nagyjelenet, a „Nehéz lesz az élet a Hír tévénél, ha továbbra is ennyit kérdezősködnek a Várkert Bazárról” szöveg eztán következett.

Már jöttünk kifelé, jobbomon az egyik helyettes államtitkárom, balomon a sajtófőnököm, nyomunkban a Hír tévé riportere. Én kissé feldúlva annyit valóban mondtam neki, hogy „nehéz lesz az élet a Hír tévénél”, de azt nem tettem hozzá, hogy „ha továbbra is ennyit kérdezősködnek a Várkert Bazárról”. Két tanú bizonyítja az igazamat.

Mindkettő az ön alkalmazottja.

Az újságíró meg a Hír tévé alkalmazottja.

Egymást hazugozza a jobbos tévé és a jobbos államtitkár. Itt már semmi se szent.

Azért ennyire nem kritikus a helyzet.

Az autóig vezető úton mondott mást is a riporternek azon túl, hogy „nehéz lesz az élet”?

Valami olyasmi is elhagyta a számat, hogy a Hír tévé újabban erősen stílust és hangnemet váltott, s mérgemben talán a katonai szókészletből származó „átállt” kifejezést is használtam.

Így se rossz: aki átáll, annak nehéz lesz az élete.

Elismerem, úgy tűnhetett, mintha lenne összefüggés az „átállt” és a „nehéz lesz az élet” között. De persze nincs. Csupán azt szerettem volna a riporter tudomására hozni, hogy ilyen mentalitással, erkölcsi hozzáállással nehéz lesz eredményt elérni. Szerintem ugyanis ezzel a Hír tévé törzsközönsége nem tud mit kezdeni.

Erkölcsi kihágás a Várkert Bazárról és a Lázár-Tarlós-vitáról kérdezni az államtitkárt?

Mi értelme hetente kétszázszor várkertbazározni? Semmi. A piszkálódáson túl. A sztorihoz hozzátartozik az is, hogy pár nappal később, Kötcsén ismét összefutottam ugyanazzal a riporterrel, aki odavetette nekem: „Nem tudhatja, nincs-e titkos felvételem az utcai beszélgetésről.” Ez nem fenyegetés? Amúgy, ha van felvétel, lejátszották volna. Nekem nincs takargatnivalóm. A kérdezősködéstől pedig nem félek, eddig is gyakran kellett pergőtűzben megvédenem az álláspontomat. Azon politikusok közé tartozom, akik – és ez a ritkább eset – az ellenoldali sajtó meghívásainak is rendszeresen eleget tesznek, és ha lehetőség nyílik rá, nem restellnek érdemi vitát folytatni politikai ellenfeleikkel.

Mióta egyéni indítványként benyújtotta az Országgyűlésnek a Simicska Lajos médiabirodalmát is sújtó reklámadót, nem kedveli önt a jobbos sajtó.

Igen, egy amúgy kiváló hírtévés barátom SMS-ben el is küldött a jó büdös fenébe, mondván, a reklámadó miatt, vagy ha úgy tetszik, miattam szűnik meg a műsora. Azóta persze tisztáztuk, hogy a kérdés sokkal összetettebb, a csökkenő állami hirdetési bevételekről sem szabad megfeledkezni. Ezekről nem én döntöttem.

Simicska Lajossal tengelyt akasztani nem tűnik életbiztosításnak. Van terve arra, hogyan mosakszik ki ebből a „nehéz lesz az élet”-ből?

Nem mosakszom, csak elmondom, mi hogyan történt. Ezt tettem akkor is, amikor szintén a kötcsei találkozón összefutottam Csermely Péterrel, aki a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese és a Hír tévé munkatársa. Tőle tudtam meg, hogy műsorok szűnnek meg a csatornán, és csökken a munkatársak fizetése. Ekkor vált világossá számomra, miért látott bennem ellenséget a riporter, miért értelmezte fenyegetésként az ártatlan félmondatomat, és miért kapcsolta hozzá azonnal az el nem hangzott másik tagmondatot. Érzelmileg túlfűtött állapotban tesz ilyet az ember. Pont, mint egy elromló házasságban: irracionális reakciók születnek, s a felek egy idő után már nem is emlékeznek, eredetileg miért is haragszanak a másikra. A mi esetünkben én a kisstílű kérdésekért, a riporter meg azért, mert bennem látja a munkahelye elveszejtőjét. Ezt tudván elismerem, hogy rossz ötlet volt az indulatomnak engedve odaszólni az újságírónak, és ebben a tekintetben megkövetem a Hír tévét. Ezt Csermely Péter műsorában is megtettem, így tisztességes, s nekem nem esik le az aranygyűrű a kezemről, ha nyilvánosan is be kell ismernem, hogy hibáztam. A kölcsönös tiszteletadás jegyében én is várhatnék bocsánatkérést, hogy igaztalan volt engem hatalmi arroganciával vádolni, de ez már nem számít, nekem ugyanis lelkileg is fontos, hogy a sok barátomnak szellemi otthont jelentő kormánypárti médiacsoporttal tisztességesen rendeztük a vitát.

L Simon László (L Simon László)

„Amióta a miniszterelnök környezetében dolgozom, azóta soha az ő szájából azt a nevet, hogy Simicska Lajos, nem hallottam. (…) Neki is van magánélete, hadd menjen már le nyugodtan a Sparba!”

Kapott ön kérést, vagy legalább engedélyt valamelyik főnökétől, Orbántól, Lázártól, Rogántól vagy Habonytól arra, hogy fricskázza Simicska Lajost?

Én nem fricskáztam és nem is tervezem fricskázni Simicska Lajost. Habony Árpád például nem a főnököm, ő a miniszterelnök úr munkáját segíti.

Saját ötletből átálltozta le Simicska riporterét?

A szavaimért nekem kell vállalnom a felelősséget. Habony Árpáddal nem szoktam átbeszélni semmit, ő a miniszterelnök úr munkáját segíti. Rogán Antallal mint frakcióvezetővel más jellegű kérdésekről beszélünk. Lázár Jánossal pedig szinte mindent megvitatok, de ezek szakpolitikai, kormányzástechnikai, parlamenti kérdések, államtitkárként tőle kapok utasításokat. Az elmúlt ciklusban is államtitkár voltam, akkor a kulturális tárcánál, és hétfőnként le kellett adnom a naptáramat, jóvá kellett hagyatnom a sajtónyilatkozataimat. Most viszont szabadon mozoghatok, az egyetlen elvárás, hogy utólag ne derüljön ki, hogy marhaságot csináltam.

Ez most egy olyan helyzet?

A miniszter úr és köztem nem került szóba az ügy.

A Hír tévé kérdezte róla Lázárt.

Láttam, hiszen ott álltam mellette. Rám nézett, hogy „tényleg ilyet mondtál?”, én meg azt válaszoltam, hogy „nem egészen”. Ennyi. De hadd húzzam alá: eszem ágában sem volt belerúgni Simicska Lajosba, és ezután sem tervezem.

Mert?

Több okból sem szívesen rúgnék bele a Simicska Lajoshoz köthető sajtóbirodalomba. Szándékosan legalábbis biztosan nem. Legföljebb indulatból eshet meg ilyen, már ha ezt az esetet így értékeljük.

A pehelysúlyú még indulatból se veri orrba a szupernehézsúlyút, mert tudja, abból iszonyú ruha lehet.

Nem hiszem, hogy jó a hasonlat, hiszen nem egy ringben küzdünk, és különösen nem egymás ellen.

Találkoztak valaha személyesen?

Életemben egyszer találkoztam Simicska Lajossal, pár évvel ezelőtt. Nagyon jót beszélgettünk.

Miről?

Sok mindenről. Kultúráról, gazdaságról. Magántermészetű dolgokról.

Konkrétan?

Nem emlékszem, de jó benyomást tett rám.

Nagyon tart tőle?

Egyáltalán nem. Azt viszont szánalmasnak tartom, ahogy közellenséget próbál csinálni belőle a sajtó, az pedig különösen felháborító, hogy némelyeknek az okoz élvezetet, ha lefotózzák őt a Sparban.

Mi a baj azzal a fotóval? Simicska politikai celeb, az ország legbefolyásosabbjainak egyike.

Simicskát lefotózni a Sparban, nos, ez szerintem a magyar újságírás mélyrepülése.

Olvasói felvétel.

Nem kellene lehozni. Neki is van magánélete, hadd menjen már le nyugodtan a Sparba!

A miniszterelnök Kötcsén beszélt róla, hogy a „főhatalomnak” nem a gazdaság, hanem a politika demokratikusan választott vezetőinél a helye. Háború zajlik Orbán és Simicska között.

Nem háború ez. Annál sokkal összetettebb folyamat.

Új gazdasági erőtér épül a Fidesz körül, és ebben Simicskának lényegesen szerényebb szerep jut majd, mint eddig.

Simicska Lajos nem tud kimaradni a magyar gazdasági életből. Akinek akkora cégbirodalma van, mint neki, azt lehetetlen zárójelbe tenni. Egyébként is, mint minden, a gazdaság is hullámzik: egyszer ennek megy jobban, másszor annak. Nincs ebben semmi rendkívüli.

Azzal egyetért, hogy Orbán alaposan visszametszi Simicskát?

Erről nekem nincs tudomásom, nem is az én dolgom. De miből gondolja, hogy visszametszi?

A reklámadóból, meg az útépítőket sújtó extraadóból, meg a Nemzeti Kommunikációs Ügynökség felállításából. Meg abból, hogy ezerkétszáz hektár fölött nem jár földalapú támogatás, meg abból, hogy a Közgép lényegesen kisebb falatot kap Paks 2-ből, mint remélte, meg abból, hogy a tavaszi kormányváltással repült a fejlesztési minisztérium éléről Simicska embere. Ennyi pofon egyszerre nagyon tud fájni.

Én is olvasok újságot, látok is bizonyos folyamatokat, ám a többlettudás nem tesz boldogabbá és erősebbé sem. De azt őszintén mondom, hogy amióta a miniszterelnök környezetében dolgozom, vagyis jó pár éve, azóta soha, se négyszemközt, se tágabb körben az ő szájából azt a nevet, hogy Simicska Lajos, nem hallottam.

Komolyan mondja, hogy fideszes vezérekkel beszélve nem kerül szóba Simicska-féle háború?

Teljesen komolyan. Egyébként meg, ami a vezérkarban történik, az a vezérkarra tartozik. Én megtartom magamnak, ami a tudomásomra jut, mindig is utáltam az árulókat. Ha mondanivalóm van a sajtó számára, tessék indítani a kamerát, bekapcsolni a diktafont, lehet kérdezni. Amúgy elkeserít, hogy más nem így gondolkodik, és fél órával egy államtitkári értekezlet után már kint vannak a belső információk az újságíróknál. Nem értem, miért csinálják. Azt hiszik, ettől fontosabbak lesznek? Netán valami konkrét, akár anyagi hasznot remélnek? Szerintem, aki az én szintemről információt ad ki a sajtónak, annak nincs helye a kormányzásban.

Ezt most miért mondja?

Mert így gondolom.

Mi köze ennek Simicskához?

Találja ki!

Nem megy. De azt még hadd kérdem: biztos benne, hogy a miniszterelnök nyeri az Orbán–Simicska-háborút?

Hagyjuk már ezt a háborút! Igazából a média fújja fel ezt.

Leginkább Simicska Lajos médiumai. Azok, amelyek „átálltak”.

Csupán annyi történt, hogy egyesek szerint az a sajtóbirodalom, ami mostanáig határozottan támogatta a kormányt, éppen nem támogatja olyan határozottan.

Állítólag a békekötésért cserébe Simicska el kell adja a Magyar Nemzetet, a Hír tévét és a Lánchíd Rádiót.

Azzal, hogy „állítólag”, nem tudok mit kezdeni.

Simicska Lajos médiumai bele-belemarnak a kormányba, annak tagjaiba. Ezzel mi a teendő?

Mondom: nincs dolgom Simicska Lajossal.

L Simon László (L Simon László)

Észrevették odafönt a legfontosabb mondatot? Nem? Akkor idézzük: “Én is olvasok újságot, látok is bizonyos folyamatokat, ám a többlettudás nem tesz boldogabbá, és erősebbé sem.” Nem árt, ha olykor biciklitúrázik az ember.

Csak gondol róla valamit.

Gondolok. És megtartom magamnak. Szóba került az imént Paks 2. Tudja, abból mi érdekel engem? Hogy a beruházás a magyar állam, a magyar adófizetők érdekét szolgálja, valamint minél több magyar cég vegyen részt a kivitelezésben. Ez érdekel, ugyanis nemzeti protekcionista vagyok. Nekem sosem volt bajom azzal, ha a Közgép utat épített. És azzal sem lesz bajom, ha további magyar cégek is beszállnak az útépítésbe.

Már ha ők adják a legjobb ajánlatot.

Micsoda álszent szöveg ez a „ha ők adják a legjobb ajánlatot”!

Miért lenne álszent?

Nem minden az ár! Ha egy száz százalékban magyar tulajdonú cég többet kér, de a nyereségét nem viszi ki az országból, azt igenis tekintetbe kell venni. Ráadásul a legolcsóbb ajánlat nem biztos, hogy a legjobb műszaki minőséget is takarja. Jó volna az álszent közbeszerzési gyakorlaton változtatni, az idevágó új uniós irányelv is ezt vetíti előre.

Azzal egyetért, hogy növelni kell az úgynevezett nemzeti nagytőkések létszámát?

Igen.

Ahhoz viszont újra kell osztani a jelenlegi keveseknek százmilliárdokat fialó állami megrendeléseket.

Meglehet. De minél több erős, magyaroknak munkát adó vállalat van az országban, annál jobb. Örülök, ha jönnek újak. És a Közgép sikereinek is örülök. Minden magyar sikernek örülök.

A Várkertnek is örül?

Már miért ne örülnék?

Csúszik.

Sokadszorra megismétlem: nincs csúszás. Az épületet augusztus végéig kellett befejeznünk, és be is fejeztük. A Lánchíd utca burkolatának a lerakása valóban csúszik, viszont ez nem része a Várkert Bazár rekonstrukciójának, a helyi önkormányzat projektje. Habverés zajlik, a Várkert Bazár felújítása sikersztori.

Annyira, hogy kétszer adták át, egyszer az országgyűlési választások előtt, egyszer meg a minap, az önkormányzati kampányban.

Eredményeket, akár szakaszeredményeket bejelenteni, szalagot átvágni, együtt örülni és ünnepelni mindenütt a világon legitim politikai eszköz. A Várkert Bazár felújítása nem látszatberuházás, hanem valóság.

Ön szereti az átadósdit?

Nehezen szoktam meg. De megszoktam. Nemcsak a politikai praktikum követeli meg az ilyet, hanem a szimpatizánsaink is igénylik.

Igényelték volna ők júliusban is.

Micsodát?

A megszállási emlékmű átadását a Szabadság téren. Olvastam, az ön feladata lett volna nyitóbeszédet mondani, de nem vállalta, így elmaradt az átadási ceremónia.

Ezt megint csak a sajtó találgatása volt. A szobor felállítása idején épp biciklitúráztam a Balatonon, az avatás megszervezésére, az azon való esetleges részvételre hivatalos fölkérést nem kaptam.

És nem hivatalosat?

A nem hivatalos ügyekről hivatalos ember nem beszél.

Tetszik önnek az a szobor?

Az emlékmű formai oldalával van bajom, ha rajtam múlik, nem így néz ki. A tartalommal viszont, az 1944. március 19-i megszállás azon értelmezésével, amelyet Orbán Viktortól is olvashattunk, nincs problémám. Olyannyira, hogy a kormányfő vonatkozó gondolatait tartalmazó levelet, Kállay Miklós akkori miniszterelnök írásával együtt az érettségire készülő lányomnak is a figyelmébe ajánlottam.

Arról mit gondol, hogy elmaradt az avatás?

Nem az én feladatom volt dönteni ebben a kérdésben.

Az éj leple alatt daruzták be a helyére az alkotást.

Elutasítom, hogy sunyisággal vádolják a kormányt. A szobor felállításáról kormányhatározat jelent meg, vagyis teljesen transzparens az ügy.

Az lett volna az igazi transzparencia, ha fényes nappal viszik helyére a szobrot, és tisztességesen felavatják, ha nem is kétszer, mint a bazárt, de legalább egyszer.

Inkább azt válaszoljuk meg, a baloldali sajtó miért nevezi következetesen német megszállási emlékműnek az alkotást!

Mert eredetileg az volt a neve a kormányhatározatban.

De aztán korrigáltuk a hibát, és azóta a név: a német megszállás áldozatainak emlékműve. Mégis a régit használják. Ezen kellene elgondolkodni, nem az avatáson!

Miért éjszakai emelték be? Miért maradt el a megnyitó?

Kérdezze Fürjes Balázs kormánybiztost, a kivitelezés az ő feladata volt.

Hányadszor fut bele ebbe?

Mibe?

Van véleménye kultúráról, oktatásról, csattan is házon belül, akivel kell, aztán, ha beverik az orrát, kénytelen-kelletlen visszavonul, viszont ilyenkor már nem ússza meg, hogy a sajtó kérdezze önt a vitás ügyekről. Ilyen ez a szoborügy, ilyen volt a művészeti akadémia ámokfutása Műcsarnokostul, és ilyen a volt oktatási államtitkárral, Hoffmann Rózsával folytatott polémiája a nemzeti alaptantervről. És hogy a legutóbbit említsem: úgy tudni, attól sem volt túl lelkes, hogy a kormány államosította és szűkítette a tankönyvpiacot.

Ezt meg honnan veszi? A tankönyv-kereskedelem szabályozásáról szóló módosító indítványt például én jegyeztem, ugyanis helyesnek tartom, ha ennek a haszna az államnál marad. A kivitelezés minőségén persze van mit javítani.

Gyönge tankönyvek eddig is voltak, de ha valamelyik nem tetszett a tanárnak, választott másikat. Ez a lehetőség redukálódik most. Üdvözli, hogy idéntől minimális a választék, ráadásul borzongató bakik, sületlenségek, politikai áthallások kerültek a monopolizált tankönyvek némelyikébe?

A nyolcvanas években Mohácsy Károly tanár úrhoz jártam egyetemi felvételire fölkészítő különórára. Legendás alak volt, a nyolcvanas években számos gimnáziumban az általa írt tankönyvet használták, hol a hivatalos helyett, hol azt kiegészítendő. Első találkozásunkon azt mondta, „lapozzuk végig a könyveket, s húzzuk ki azokat a szakaszokat, melyeket a kommunisták írattak bele velem”. Amikor elkészültünk, azzal folytatta, hogy „elő a füzetet, és lediktálom neked, fiam, amiket a kommunisták kihúztak ezekből a könyvekből”.

Ez lenne most is a megoldás? Húzzuk ki, amit Hoffmannék írattak bele, és írjuk bele, amit kihúztak?

Oda akartam kilyukadni, hogy a tanár, ha úgy tartotta kedve, már a diktatúrában is teljesen mást tanított, mint amit a hivatalos tankönyvek diktáltak. Azt meg, már bocsánat, hadd határozza meg az állam, hány tankönyvből taníttat, és legyen-e központi tankönyvkiadás, központosított tankönyv-kereskedelem.

Akinek nem tetszik a magyar- meg a törikönyv, dekoráltassa ki a diákjaival?

Egy szabad országban erre is van lehetőség. És ez egy szabad ország.

És még szabadabb lenne, ha maradt volna a tankönyvszabadság. Igaz, ebben az esetben nem csak a politika kivételezettei részesülnek a biztos tankönyvbizniszből, s a tanulók ideológiai formálása sem működik olyan olajozottan, mint az új szisztémában. Amúgy Mohácsy tanár úr könyve bekerült a kedvezményezett kiadványok közé?

Sajnos kivonták a forgalomból.

Jól tették?

Szerintem nem. Jeleztem is annak idején Hoffmann Rózsa kollégáinak, hogy az egy kiváló tankönyv, pláne, hogy időközben korszerűsítették is, de végül más döntés született. Tudomásul vettem, véreztem már el egyéb oktatási kérdésekben is, például – ahogy ön is említette – szerettem volna, ha Kassák benne marad a nemzeti alaptantervben.

Nem maradt. Nyírő és Wass szorította ki.

Annak sem örültem, bár Nyírőt jó írónak tartom, és A funtineli boszorkány is tetszett Wasstól.

Önnek Tank a beceneve.

Legalábbis az volt.

A most épülő kurzus nem kedvez a tankoknak. Legalábbis akkor, ha nem egészen fölül nyomul az illető.

Meg kell tanulnom…

L Simon László (L Simon László)

…keresztényi módon viszonyulni ahhoz is, ha fölrúgnak. Maradva a katonai hasonlatoknál: főtisztként küzdök a harctéren, és képviselem, amit helyesnek ítélek. De időnként el kell fogadnom azokat a döntéseket…

…amelyek a frontvonalak mögött születnek.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.