Belföld

Szezonvég – a Boldogtalanok után

Füst Milán: Boldogtalanok (Füst Milán: Boldogtalanok)
Füst Milán: Boldogtalanok (Füst Milán: Boldogtalanok)

Füst Milán drámájának sikeres premierje után nem ért véget a szezon Szegeden. Az évadot Pavlovits Miklós értékeli.

Az intézmény által a kulturális kormányzatnál sikerrel pályázott „nemzeti színházi” státusz egyik követelménye a határon túli társulatokkal való kapcsolatok szövögetése volt. Ezt az indíttatást, no meg az immár két éves hagyományt követve kaptak meghívást idén a Finálé kamaraszínházi fesztivál együttesei a Kisszínházba. A szegediek saját produkciói mellett ezúttal a déli régió volt az irányzék, – állítólag a nyár közeledtével a színháztól egyre inkább elpártoló közönséget visszacsalogatása céljából.

A vendégprodukciók sorát a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásában Vinnai András Vojáger című ősbemutatója nyitotta.
Ismert, a szabadkai színtársulat szereti a formabontó, modern produkciókat. A divatos magyar kortárs szerző groteszk darabja jól szolgálta ezt, lévén, hogy témája a makyo volt. „Ezt az ősi szót így definiálják: Az elme azon tevékenysége, amely semmi hasznára nincs a tulajdonosának, hamis, értelmetlen szarpasszírozás”. E meghatározás alapján aztán rengeteg szöveg hangzik el a Keszég László által rendezett színpadi jelenet során, – leginkább vicces értelmetlenségek zűrzavara, amelyen jól tudott szórakozni a nézőteret benépesítő egyetemi ifjúság.

A második vendégprodukció már „szegedibb” közönséget vonzott, nemhiába, könnyű műfajbéli „klasszikus” volt az ígéret. A Békés Megyei Jókai Színház társulata ugyanis a Hippolyt, a lakájjal érkezett, mégpedig Eperjes Károly rendezésében, Kiss Jenő és Reviczky Gábor főszereplésével. Ők és néhány jó hangú, csinos primadonna többnyire feledtetni tudta a rendezés igénytelenségét, sőt nézőtéri közbetapsolásokat is kiváltott.

Spiró György Prah című drámáját hozta Szegedre a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A nyertes, öttalálatos lottószelvényüket elégető házaspár gyötrődésének történetét a teátrum két művésze, Szász Enikő és Dukász Péter adta elő, a naturalista színjátszás ihletett lélektani pontosságával. A tenyérnyi méretű, valódi szoba-konyhába zsúfolt produkciót László Sándor rendezte. Az előadás mai aktualitását az élet-nyomorúság mindmáig érvényes emberi helyzetei és napi ismertséggel csengő mondatai teremtették meg.
Stílusosan.
~~~~~~~

A szezonvéghez egy évadot záró, depressziós hangulatú társulati ülés is tartozik. A színház művészeti vezetői kurta-furcsa feszültségben értékeltek múltat s jelent.
A megbízatását frissen elnyerő régi / új direktor, Gyüdi Sándor elmondta, ma már nem adná be pályázatát, oly kilátástalannak tartja a közösség jövőjét. Ami persze nem független a társadalom egészétől. Miközben az ország színházaiban a napi politikától fűtött botrányok követik egymást, addig a szegedi nemzeti körül viszonylagos béke honolt. Dolgoztak. Mindent megtettek, hogy teljesítsék vállalt plusz kötelezettségeiket is. A várostól kapott, tavalyival egyező összegű fenntartási segítséggel szemben a kormányzattól viszont több mint félszáz millióval kevesebb támogatás érkezett.
Ez nagyon hiányzik.

– Mit tudnának csökkenteni még? – állt a költői kérdések sorában. – Kik lesznek a társulat tagjai ősszel? – Milyen műsortervet tudunk kiállítani? – még nem tudják. A „nyugdíj, vagy fizetés” kényszerválasztásába szorított érett művészek kiválása, pótlása megoldhatatlan problémákat szül.
Juronics Tamás sem volt derülátó a Balett táncosait illetően, de reménykedett. A drámai tagozat vezetője, Bodolay Géza viszont rövid felolvasást tartott. Adyt idézett, a Két kuruc beszélget című poémát.:
„Komám, eltévedtünk.
Nagy ez a sötétség,
Fölgyújtottuk a világot
S nem látunk egy lépést…”

Nem kapott kitörő tapsot.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik