Kertész Imre Nobel-díjas – van irodalom Auschwitz után is

A Nobel-díj bizottság közleménye szerint Kertész Imre írói műve annak a lehetőségét vizsgálja, lehet-e még egyénként élni és gondolkozni egy korszakban, amelyben az emberek egyre teljesebben alávetteték magukat a társadalmi hatalomnak. Könyveiben szüntelenül visszatér életének döntő élményéhez, Auschwitzhoz, ahová mint fiatal fiút a magyarországi náci zsidóüldözések idején vitték el. Auschwitz számára nem kivételes esemény, amely idegen test a Nyugat rendes történelmén kívül. Auschwitz a végső igazság az ember lealjasodásáról a modern létben.

Kertész mellett az idei irodalmi Nobel-díj esélyesei között olyan szerzőket emlegettek, mint a dél-afrikai J.M. Coetzee, a szomáliai Nuruddin Farah, valamint az Egyesült Államok-beli Thomas Pynchon, Philip Roth és John Updike.

Kertész Imre életrajza

Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. Zsidó származású. 1944-ben Auschwitzba deportálták, majd onnan Buchenwaldba, ahonnan 1945-ben kiszabadult. Miután Magyarországra visszatért, 1948-tól a budapesti Világosság című lapnak dolgozott, de 1951-ben, mikor a lap párthű lett, felmondtak neki. Ezután két évig katona volt, és azóta szabad íróként él, és mint műfordító német nyelvű szerzőket fordít, Nietzschét, Hofmannsthalt, Schnitzlert, Freudot, Rothot, Wittgensteint és Canettit, akik mind befolyással voltak művészetére.

1975-ben jelent meg Kertész első regénye, a Sorstalanság, amely auschwitzi és buchenwaldi élményeire épül. Ő maga azt mondja: “Ha egy új regényre gondolok mindig Auschwitzra gondolok.” Ez azonban nem jelenti azt hogy a Sorstalanság egyszerű értelemben önéletrajzi volna: Kertész maga azt mondja, hogy önéletrajzi regényformát használt, de nem írt önéletrajzi regényt. A Sorstalanságot először visszautasították. Mikor a regény 1975-ben végre megjelent, teljes csend fogadta. Ezt a tapasztalatot Kértész megirta A kudarcban (2000). Ezt a regényt egy trilógia második részének szokták tekinteni, amelynek első része a Sorstalanság (1975), harmadik része pedig a Kaddis a meg nem született gyermekért (1996). (Kaddis a neve annak az imának amelyet a zsidók a halottaikért mondanak.)

1992-ben megjelent a Gályanapló napló szépirodalmi formában, amely az 1961-91-es éveket fogja át. A változás krónikája (1997) folytatja ezt a belső monológot, 1991-95 között vezetett jegyzetek formájaban. Az 1989-es politikai változások után Kertész már nyilvánosan is szerepelhetett. Előadásai és esszéi három kötetben vannak összegyűjtve: A holocaust mint kultúra (1993), A gondolatnyi csend, amg a kivégzőosztag újratölt (1998), valamint A száműzött nyelv (2001).

Kertész 1995-ben megkapta a Brandenburgi Irodalmi Díjat, 1997-ben a Lipcsei Könyvvásár díját és 2000-ben a WELT-Literaturpreis-t. A kontextus.hu kiegészíti a Nobel-díj bizottság hivatalos közleményét, és ebből kiderül, hogy Kertész Imre megkapta már 1983-ban Füst Milán-jutalmat, 1989-ben József Attila-díjjal ismerték el tevékenységét, 1990-ben Az Év Könyve Jutalomban részesült. A Soros Alapítvány Életműdíját 1992-ben kapta meg, 1997-ben a Kossuth-díjat. 1999-ben Herder-díjban részesült.

A Svéd Akadémia indoklása

Kertész első regénye, a Sorstalanság a fiatal Kövesröl szól, akit elfognak és koncentrációs táborba visznek, de ő alkalmazkodik és túléli. A könyv azt az elidegenítő fogást használja, hogy a táborok valóságát teljesen természetesnek veszi, akár a hétköznapokat, amelyekben bár a feltételek hálátlanok, a boldog pillanatok mégsem hiányoznak. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket anélkül, hogy természetellenesnek vagy felháborítónak találná őket – nem ismeri a mi tényeinket. Talán éppen az adja a leírás sokkszerű hitelességét, hogy hiányzik belőle az erkölcsi felháborodottságnak vagy metafizikai tiltakozásnak az az eleme, amelyet a téma kívánna – olvasható a Svéd Akadémia indoklásában.

Az olvasó nemcsak az erőszak kegyetlenségével szembesül, hanem ugyanolyan mértékben a megfontolatlanság méreteivel is, amelyek az elkövetést jellemezték. Mind a hóhérok, mind az áldozatok kényszerítő gyakorlati problémákkal voltak elfoglalva, a nagy kérdések nem léteztek. Kertész üzenete az, hogy az élet alkalmazkodás. A fogolynak az a képessége, hogy megtalálja a helyét Auschwitzban, ugyanannak az elvnek a megnyilvánulása, amely a mindennapi életben meg az emberi égyüttélésben fejeződik ki.

Ezzel a gondolatmóddal a szerző egy eszmei hagyományhoz kapcsolódik, melyben élet és szellem ellentétben áll egymással. Kaddis a meg nem született gyermekért – című regényében Kertész átfogóan negatív képet rajzol a gyerekkorról, és ebből az előtörténetből vonatkoztatja a koncentrációs tábor paradoxális otthonosságát. Kiméletlen egzisztenciális elemzését avval tökéletesíti, hogy a szerelmet úgy ábrázolja, mint az alkalmazkodás legmagasabb stádiumát, a teljes kapitulációt az ember mindenáron való létezés-akarása előtt. Az ember szellemi mivolta Kertész szerint az életképtelenségében van. Az egyén tapasztalata az emberi közösség igényei meg érdekei hátteréből nézve azonnal használhatatlannak mutatkozik.