Hogyan kezdődött?A használtcikk-kereskedelem – mint azt neve is jelzi – nem kifejezetten a régiségek, műkincsek forgalmazására alakult. A háború előtt a kisemberek itt cserélték és adták el apró használati tárgyaikat és itt jutottak hozzá otthonaik felszerelési tartozékaihoz is. Igazi színvonal-emelkedést a piacok árukészletében a háború és az államosítás utáni időszak okozott. A fosztogatás, deportálás és emigráció következtében a műkincsek tulajdonviszonyában nagymérvű változás következett be. Az elhurcolt vagy elmenekült családok otthonaiban található dísz- és műtárgytömeg szabad prédaként a társadalom legkülönbözőbb rétegeihez került.
Erre az időre jellemző, hogy minimális affinitással bárki fölhalmozhatott mai szemmel vagyont érő remekműveket. Vitatható módon sokan ilyen tételekből alapozták meg mai különlegesen nívós gyűjteményüket is.
Az ország újjáépítése után a szocializmus “jóléti szakaszában” indult meg a korábban fölhalmozott műkincsek értékesítése. Ezt a kereskedelmet volt hivatott kiszolgálni az államosítás következtében egyedüli műtárgyforgalmazóként talpon maradt Bizományi Áruház Vállalat (ma BÁV Rt.-nek hívják). A tárgyak múltbéli tulajdonviszonyának ellenőrzése a beadók zömét azonban eltántorította tőlük. Ezért és a belvárosi régiségüzletek hiánya miatt sajátos fellendülés kezdődött meg a használtcikk piacokon.
A kínálatból mindinkább kiszorultak a kispolgári limlomok és helyüket valódi műkincsek, a felsőbb osztályok művi gonddal előállított berendezési és használati tárgyai foglalták el. Elősegítette a fejlődést, hogy a hatóság figyelme a tiltott vagy nem támogatott művészet ellenőrzésére koncentrálódott, így többé kevésbé “szemet húnyt” a piacokon megélénkülő régiségkereskedelem felett.
Vadászat a néprajzi tárgyak után
További fellendülést eredményezett, hogy a hatvanas évek második felében új műkincsdivatként a néprajzi tárgyak iránt nőtt meg az érdeklődés. Az Erdélybe és vidékre irányuló néprajzi gyűjtőutak alkalmával egyre többször kerültek elő a földbirtokos nemesség kastélyaiból elhordott műkincsek.
A szemfüles felhajtók a népi “csetreszek” mellett ezeket a tárgyakat is előszeretettel kezdték összegyűjteni. Értékesítésük vagy az illegálisan az otthoni garázsból kialakított üzlethelységben, vagy a használtcikk piacokon történt.
Az akkori piac szakmai minőségét jelzi az is, hogy bár csak a BÁV kötelékén belül volt lehetőség a műkereskedelem “papírral” elismert elsajátítására, azért mégis mindenki az Ecserin való talpon maradást tartotta valódi megmérettetésnek. Itt tanult és nevelődött ki a mai régiségkereskedők és galériások apraja-nagyja (olvassa el Nagyházi Csaba életútját >>).
Külföldön támogatják, nálunk üldözik
A vidéki nagyvárosokban (Debrecen, Pécs, Győr, Sopron) országos régiségvásár néven havi gyakorisággal rendezett piacok közül vezető szerephez jutott a fővárosban heti rendszerességgel működő Ecseri piac. A hetvenes évek eleje óta a Nagykőrösi út mellett elterülő “Tangó” valamikor a Teleki téren működött, innen a városrendezés előbb az Ecseri útra telepítette, de a vendéglátó iskola építésekor még kijjebb költöztették.
A mai napig tartó száműzetéssel mintha a városvezetés a piac megszüntetésére vagy legalábbis ellehetetlenítésére törekedne. Tőlünk alig néhány száz kilométerre nyugatra a régiségpiac a legforgalmasabb belvárosi negyedben kapott helyet. Ott már rájöttek, hogy a bolhapiac színes forgatagával idegenforgalmi tényezővé válhat. Nálunk a XIX. kerület elslumosodott negyedében a nagybani zöldségpiac és a budapesti autópiac tőszomszédságában esélytelenül küzd a túlélésért.
Bolha a PecsánálKönnyebb megközelíteni a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán és környékén vasárnap délelőttönként működő bolhapiacot. Mivel azonban ez csak heti egyszer ad lehetőséget a kipakolásra, a kereskedők csak apróbb tárgyakat tudnak oda kivinni. Az Ecserin már bútorokat is találunk, mivel az a hét hat napján üzemel, fedett üzletsorokkal.
Jó szem kell hozzá
A színvonal nagy fellendülése a nyolcvanas évek végén már stagnált, majd a kilencvenes évek elejére mind inkább visszaesett. A közelmúltban egy újabb, ám rövidke fellendülést a jugoszláv háború eredményezett. Az akkor átözönlő műtárgyak igazán nagy forgalmát azonban a déli határhoz közelebb fekvő pécsi vásáron bonyolították le.
A kvalitás mára már szinte teljesen eltűnt a piacról, ennek ellenére a régiségkereskedők zöme rendszeresen kijár, nehogy lemaradjon valamiről. Legutóbb tudomásunkra jutott ilyen kiemelkedő tétel egy Rippl-Rónai József pasztellkép volt. A reggeli órákban senki nem hitte, hogy a kép valódi volna, ezért délelőttre az ára már 50 ezer forintig süllyedt. Egy bátor “nepper” végül dél környékén megkockáztatta, amikor mindenki már csak mosolygott rajta. És lássunk csodát, Bernáth Mária, a neves “rippli” szakértő bírálata valódinak találta. A történet végére a Nagyházi Galéria 68. árverésén került pont. A pozitív bírálat alapján 950 ezer forinton indított képre végül 1 millió 500 ezerig tartott a licit.
Árak a csillagos égben
Persze az ilyen tétel nagyon ritka, manapság inkább az apróműtárgyak és a régi idők használati tárgyai határozzák meg a piac arculatát, akárcsak a belvárosi üzletek napi forgalmát. Az egyre több régiségkereskedő és galéria miatt pedig a vásárokon és piacokon áruhiány, emiatt pedig az árak emelkedése tapasztalható. Olyan szinten szabadultak el mostanra az árak, hogy néha az eladó az alku után is a belvárosban megszokott szintehez ragaszkodik.
Ezzel szemben tömegével jelennek meg a hamisított, szériában másolt tárgyak, melyekre a laikusok árulkodó jegyeik ellenére mindig “ráfutnak”. Vigyázzunk tehát, ha a kezdő magas árból az eladó hirtelen sokat enged, vagy ha a piacon a tárgy több hasonmásával is találkozunk. A tapasztalatlanok meggyőzésére rozsdás csavarokat, szúette fát használnak, hogy azzal a tárgy antik korát igazolhassák.
