Louis Michel belga külügyminiszter valószínűleg maga sem tud róla, hogy az irodáját „tartó” krómacél oszlopokat magyar munkáskezek alkották. Pedig ez az igazság. Sőt, a brüsszeli Szépművészeti Múzeum teljes belsőépítészete, a királyi palota egy részének restaurálása, vagy az Igazságügyi Palota kupolájának borítása is a magyarok műve. A „történelmi hűség” kedvéért egy magyar kézben lévő belga építő- és fémipari cégé, amely hazai beszállítókkal is sűrűn dolgoztat. Afféle távmunka ez, mert Somogyi László, a Connectic Belgium tulajdonosa helyben csak ritkán alkalmaz magyar munkavállalókat. No nem mintha az 1992. óta Belgiumban élő vállalkozó nem becsülné nagyra honfitársai szakértelmét. Az ottani munkavállalási engedély beszerzése azonban olyan körülményes és időigényes, hogy Somogyi és más hasonló cipőben járó vállalkozók sokszor inkább bele sem fognak. Mire ugyanis megjön az engedély, már régen túl vannak a munka dandárján.
KISZÁMÍTÓHATÓ HATÓSÁGOK. A helyzet május elseje, Magyarország csatlakozása után sem változik majd, hiszen Belgium számos más jelenlegi tagállamhoz hasonlóan legalább két évig nem nyitja meg munkaerőpiacát az új tagok állampolgárai előtt. A tízmilliós országban ezután is csak az kaphat állást, akiről leendő munkáltatója minden kétséget kizáróan bizonyítani tudja, hogy egyes-egyedül ő képes elvégezni egy munkát. Ez – mint nem egy példa igazolja – nem reménytelen vállalkozás, de a belga közigazgatás malmai időnként lassan, sőt kiszámíthatatlan tempóban őrölnek. „Van, hogy egy héten belül megjön az engedély, van úgy, hogy csak két hónap múlva” – mondja Szabó György, magyar származású belga ügyvéd. A munkaadónak, mielőtt külföldről alkalmazna valakit, el kell fáradnia a munkaügyi hivatalhoz, ahol előbb a belföldi sorban állók közül ajánlanak valakit. Ha senki nem válik be, elvileg szabad az út a vendégmunkás előtt.
Segédmunkásokra Somogyi László tapasztalatai szerint nincs szükség, abból ott is van elég. A jól képzett és a nyelvet legalább alapszinten beszélő szakmunkások már nagyobb eséllyel próbálkozhatnak. Persze van, aki inkább a kerülőutat választja, és bár formailag egyéni vállalkozóként érkezik – amire a belga törvények is lehetőséget adnak -, valójában a kétkezi munkáját bocsátja áruba. Becslések szerint több ezer lengyel „álvállalkozó” tartózkodik így jelenleg is az országban, megpróbálva kijátszani a helyi hatóságok éberségét. Ez utóbbi nem könnyű, hiszen a belga szabályok szigorú különbséget tesznek az alkalmazottak és a vállalkozók (önfoglalkoztatók) között. A „számlázó dolgozó” fogalma errefelé ismeretlen.
A szigorú munkavállalási szabályok alól a multinacionális társaságok, illetve azok leányvállalatai sem mentesülnek. Csibra Zsófia negyedik éve menedzser adótanácsadóként dolgozik a PricewaterhouseCoopers könyvvizsgáló cég brüsszeli leányvállalatánál, de a munkaszerződését mindig 1 évre hosszabbítják. Az ő helyzete mindazonáltal valamivel könnyebb volt az átlagosnál, hiszen már Magyarországon is ugyanennél a cégnél dolgozott. „Ha egy nagyvállalat fel akar venni valakit, akkor ezt el is tudja intézni, még ha sok papírmunkával jár is a dolog” – véli a PWC magyar alkalmazottja.
A munkaerőpiac védelmének mellesleg Belgiumban és máshol sem örül mindenki. A cégek például szívesen alkalmaznának az új tagállamokból érkező motivált munkavállalókat, akik jótékony hatással lennének a piaci versenyre, a jól megfizetett, munkavállalói jogokkal alaposan „kipárnázott” belga alkalmazottak ugyanis egyre jobban elkényelmesednek. A munkáltatók a jelenlegi nehéz gazdasági környezetben rugalmasabb szabályokat szeretnének, ám a politika hajthatatlan.
ÖNMAGUKAT CÁFOLTÁK. Több jelenlegi tagállam kormányát még az sem zavarja, hogy a munkaerő piacra jutásának korlátozása határozottan ellentmond annak a kötelezettség-vállalásuknak, miszerint az unión belüli mobilitás előmozdításával is javítani fogják a közösség versenyképességét és növekedési potenciálját. A személyek, azon belül is a munkaerő mozgásának útjában álló akadályok lebontása szerves része a 2000 márciusában elfogadott lisszaboni versenyképességi programnak, amelynek a 15 tagország állam- és kormányfői e hét csütörtöki és pénteki brüsszeli találkozójukon próbálnak meg új lendületet adni. Mint azt a bővítés kapcsán mutatott hozzáállásuk mutatja: egyre kevesebb elszántsággal. Az asztalnál azonban a 10 új tagország vezetői is ott ülnek majd, hogy uniós partnereiket korábbi ígéreteikre emlékeztessék. Független felmérésekből és tanulmányokból ítélve az unió legtöbb tagállama saját érdekei ellen cselekszik, amikor átmenetileg korlátozni kívánja a munkaerőmozgást.
Az Élet- és Munkakörülmények Javításáért EU-alapítványának egy 2002 tavaszán végzett felmérésen alapuló tanulmánya szerint a következő öt évben a munkaképes korúak mindössze 1 százaléka – azaz évente alig 220 ezer ember – készül a közösség valamely más országában munkát vállalni a leendő tagállamokból. „Minden jel arra utal, hogy hasonló mértékű kiáramlásra lehet számítani, mint a ‘80-as években, a déli irányú kibővítés során” – jegyzik meg a tanulmány szerzői. Az akkori adatok szerint az 1970-ben még több mint 200 ezres spanyolországi munkaerő-vándorlás a ‘70-es évek végére (a tagságra jelentkezés idejére) 120 ezerre, a ‘90-es évek elejére pedig (a csatlakozást követő időszakra) évi 2-3 ezerre csökkent.
FÖLÖSLEGES AGGODALMAK.
Az Európai Bizottság szerint a tag-államoknak azért sincs különösebb okuk az aggodalomra, mert a keleti munkavállalók kétharmada csak ideiglenes jelleggel szándékozik náluk maradni. Tíz évvel a csatlakozás után – ahogyan az új tagországokban is javulnak majd a gazdasági és szociális körülmények – jelentős mértékű visszaáramlásra lehet számítani.Az idézett tanulmány azt a széles körben elterjedt hiedelmet is cáfolja, miszerint elsősorban a munkanélküliek és az alacsony keresetűek indulnak majd el nagy tömegben Nyugatra, hogy ott munkalehetőséget kapjanak, vagy egyszerűen a nagyvonalú szociális kedvezményekből hasznot húzzanak. A 13 országban végzett felmérés ugyanis ezzel szemben arra a megállapításra jutott, hogy a munkanélküliek mindössze 2 százaléka kíván külföldre menni és ott munkát vállalni. Nem úgy a jövő reménységeinek számító fiatal diplomások. A potenciális közép- és kelet-európai kivándorló prototípusa ugyanis fiatal, magasan kvalifikált, vagy éppen jelenleg egyetemre járó, független, tehát családot még nem alapított személy.
|
Magyarország mindezek ellenére Gottfried Péter, a külügyminisztérium integrációs államtitkára szerint nem maga alatt vágja a fát, amikor bővülő munkalehetőségeket követel állampolgárainak az unió mostani tagjainál. „Egy egészséges munkaerőmozgás egyáltalán nem lenne hátrányos a számunkra” – igyekszik eloszlatni Gottfried az agyelszívás veszélye miatti aggodalmakat. Számottevő mértékben – elemzők szerint – szinte kizárólag az egészségügy területén várható a Nyugat-Európában szerencsét próbálók számának megugrása. Ennek oka az ottani munkaerőhiány, még inkább a Keletről érkezők viszonylag alacsonyabb munkabérigénye – és persze „segít” az orvosi diplomák automatikus elismerése is.
VÉSZHARANG. A Magyar Orvosi Kamara már több éve kongatja a vészharangot: ha továbbra is alacsonyan maradnak a hazai fizetések, ezrével mennek ki majd a magyar orvosok az EU tagállamaiba, elsősorban a skandináv országokba. Odakint 10-20-szoros fizetés várja őket, ennek fényében cseppet sem elhanyagolandó körülmény, hogy egy friss felmérés szerint az orvosok túlnyomó többsége már a jelenlegi bére háromszorosáért is itthon maradna. Erre azonban, ismerve a költségvetés helyzetét, reményük sincs. Nem véletlen, hogy óriási az érdeklődés egy, a közelmúltban indult internetes vállalkozás iránt, amelyik magyar orvosokat közvetít külföldre.
Egyelőre senki nem tudja megmondani, hogy az orvosok mellett azokban az egyéb szakmákban is várható-e nagyobb arányú kivándorlás, amelyek diplomáit az EU tagállamaiban szintén automatikusan elismerik. Az általános orvosok mellett ugyanis a fogorvosok, állatorvosok, ápolónők, gyógyszerészek, szülésznők, építészek és jogászok diplomáját szintén elfogadják az unióban – utóbbiaknak természetesen a helyi jogból szakvizsgát kell tenniük -, e kör tagjai nyelvvizsga nélkül is dolgozhatnak, illetve praktizálhatnak. Amennyiben találnak munkát és ügyfélkört.
|
Az Európai Unión belüli mobilitásról rendelkezésre álló legutolsó adatok azt mutatják, hogy a munkaképes korúaknak mindössze 1,5 százaléka változtatott régiót, vagy tette át székhelyét egy másik tagországba az elmúlt egy évben. Egy, még 2001-ben végzett felmérés során a lakosság mintegy 8 százaléka szándékozott öt éven belül egy másik tagállamban munkát vállalni. Tíz évre visszamenőleg mindössze 4 százalékuk váltotta valóra az ígéretét, aminek elsődleges oka, hogy a külföldi munkavállalás és élet ma még rengeteg hányattatással jár az unióban.
Ettől eltekintve nem lehet kizárni, hogy a gazdasági helyzet javulásával – és az első tapasztalatok hatására – két év után jó néhány tagállam felülvizsgálja majd korlátozó álláspontját. A csatlakozási szerződés nagyfokú rugalmasságot biztosít e tekintetben, és arról sem szabad elfeledkezni: az elutasító retorika mögött több jelenlegi EU-tag is tisztában van azzal, hogy igenis érdekében áll a jól képzett szakmunkások, ápolónők, orvosok, programozók és információs technológiában jártas szakemberek átcsábítása.
A gyakorlatban tehát korántsem biztos, hogy olyan kínkeservesen nehéz lesz majd az uniós munkavállalás, mint az most, néhány héttel a csatlakozás előtt tűnik.