Az év magyar filmje a mozikban

Delta

Az idei Cannes-i FIPRESCI-díjas és hazai filmszemlei fődíjas Mundruczó Kornél-film, a Delta végre a magyar mozikba ért. A Nincsen nekem vágyam semmi, a Szép napok és a Johanna után megszokhattuk, hogy Mundruczó zárt, szenvedélyektől, testi, érzelmi és intellektuális kényszerektől túlfűtött, karakteres miliőkben mozog. Ez pedig azt is eredményezi, hogy vagy megszokjuk, vagy megszökünk. Vagy azonnal megszeretjük, vagy sohasem.

Mint ahogy a Delta hőseit is, a vélhetően egy Nyugat felől hazaérkező fiút, Mihailt (Lajkó Félix: ő egyben a film zeneszerzője), aki öröksége-múltja nyomán vonul az európai folyam torkolatvidékére, ahol találkozik a lánnyal, Faunával (Tóth Orsolya), akivel első pillantásra egymásba szeretnek. Aki nem mellékesen a fiú húga. (Ugyebár, klasszikus, ógörög, elektrai tragédia-párhuzam.)

A természetellenes kapcsolatuk a helyiek szemét szúrja, különösen a „pótapáét” (Gáspár Sándor), de érezhetően az a bántóbb, hogy Mihail és Fauna a külvilág teles kizárásával képes a boldogságra, képes az életre. (Ezért nyilván sorsuk a halál.) Mundruczó filmje az új évezred egyik legfontosabb magyar alkotása. A kötelező tiszteletkört azonban az első kockák elfeledtetik velünk. Bekerelünk ebbe a – nehéz, súlyos – világba, és sodródunk.

Állati szerelmek

Divatja van az „intellektuális” zenétől kísért – ebben az esetben a tapasztalt filmzeneszerző-róka, Philip Glass (kezdő opusa: Koyanisqatsi – Kizökkent világ) által komponált – természeti filmeknek. A franciák, talán a BBC és David Attenborough dicsőségét irigyelték meg, amikor a remek Vándormadarak és az Oscar-díjas Pingvinek vándorlása című opusokat követően előálltak az újabb tantétellel.

Laurent Charbonnier és csapata öt kontinensen ötszáz napon keresztül filmezte az udvarló, párosodó és utódokat gondozó állatokat, azazhogy időt, fáradtságot és pénzt nem kímélve készítették a paradésabbnál parádésabb felvételeket. A minimál-narrációjú (a lapos „tudományos” közhelyek ismételgetését nyugodtan elhagyhatták volna) természetfilmben szerkesztési és vágási esetlegességek előfordulnak, és nem egészen értjük, hogy miért a szárnyas fajok dominálnak – az emlősöket értjük, az ugrándozó kisszarvast meg kisoroszlánt könnyen feldolgozza a szeretni kész emberi szív, ellenben egy lábasfejűvel nehezebb a dolga.

Minden bicegése ellenére az Állati szerelmek kellemes, kikapcsolós mozi, ami nem váltja ki a biológia tankönyvet, és amiből nem fogunk pallérozódni globális fajfenntartás ügyében, de határozottan üdítően és (jobb fajta) relaxációs–kazetta-szerűen hat az urbánus ember idegrendszerére.

Szerelem magyarázat nélkül

A dán Ole Christian Madsen (Pizza király, Angyalok pörgésben, Prágai történet) filmjének tulajdonképpen két főhőse van: Kira (Stine Stengade) és az ő érzelmei. A gyakorta a színésznő – igen kifejező – arcára és különösen a tekintetére fókuszáló kamera izgalmassá, érdekessé teszi a filmet, persze azok számára, akiktől nem áll távol egy A vágy villamosa-szerű Blanche-ra és az Ibseni Nórára hasonlító központi hölgyalak, annak erős hatású története.

Az elmegyógyintézetből frissen útjára bocsátott kétgyermekes Kira a kezelése ellenére sem egy nyugodt nőszemély, beilleszkedési, illetve visszailleszkedési próbálkozásai inkább a nem múló tébolyának jeleit mutatják (ijesztő e gyermekuszodai összeomlási jelenete; ijesztőbb, mint, mondjuk, Isabelle Adjani Megszállottság-béli bevásárlószatyrokkal színesített tudathasadása az aluljáróban). A családos asszony őrületét táplálja, hogy sejtése szerint férje (Lars Mikkelsen) kórházi ápolása ideje alatt megcsalta. Kérdés, hogy szenvedélyes szerelmét ezek után és ezek dacára (viszonylag) normális mederbe tudja-e terelni. (Miközben azt is megtudjuk, miért került a nő pszichiátriára.)

A huszonegyedikként aposztrofált Dogma-film hétévi csúszással érkezik a magyar mozikba. Az eszközeiben az egyszerűségre törekvő alkotás a rendezőnek és színészeinek köszönhetően válik feszültté. Melodrámai jellege (vagy ha úgy tetszik: burka) nem okoz nagy meglepetést, ám hogy, felkavar, és nem hagy érintetlenül, garantált.

Afrodita álma

Saját forgatókönyvét adaptálta vászonra a macedón filmkészítő, Teona Strugar Mitevska, és mintegy saját hazája sorsát tükrözteti három főhősnője, három nővére sorsán keresztül. A kisváros (anno Titov Veles, ma már csak Veles, a vezér neve nélkül) vegetál, ahogy egykor virágzó acélgyára is. Munka nincs, szennyezett levegő viszont bővivel.

Mindenki másképp reagál a helyzetre. Máshogyan az apjuk halála, és az anyjuk hirtelen távozása óta enyhén autista, érzékeny lány, Afrodita (Labina Mitevska), más módon a „túlélőművész-nő”, a Göröghont egyszerre gyűlölő és vágyó Sapho (Nikolina Kujaca), és másként a heroin-bódulatba menekülő „korelnök-leány”, Slavica (Ana Kostovska).

A helyüket sem nem testvérlányok találják, sem az ország nem leli. Fájdalom, a rendezőnő sem.

Dan és a szerelem

Olyan remek forgatókönyvek, mint a Gilbert Grape és az Egy fiúról után másodszor ül a rendezői székbe Peter Hedges. Első alkalommal, a Hálaadás kapcsán azt állapíthattuk meg, hogy ellátja a feladatát, de a svung, a karakter teljességgel hiányzik belőle. Ebben az esetben azt meséli el, hogy egy életvezetési tippeket író tollnok, Dan (Steve Carell) privát szférájában totális csődöt mond. Felesége halála óta egyedül neveli három lányát (a kamaszokkal való kommunikáció a fő gyengesége), társa – nője – nincs, pedig megérdemelné, mert hát nagy és jó szíve van, szeretnivaló, értékes ember, imponálóan gondoskodik és nevel.

És ekkor érkezik a fátum Marie (Juliette Binoche) képében, és látszik, hogy a könyvesbolti ismeretség végállomása a négy ölelő kar. Csak az a baj, hogy az a négy tulajdonképpen hat, mert a hölgy szíve éppen elfoglalás alatt található. Történetesen Dan tetvéröccse által…

Juliette Binoche másik romantikázó párfilmje, a Félix és Rose gyöngére sikeredett. Mégis több élet-erő-szenvedély leltünk fel benne, mint Hedges mozijában. Ott Jean Reno és Binoche között olykor azért felszikrázott a levegő. Itt alig valami pislákol. Pedig hát Carell remek színész. Nem rajta múlik.

Galapagos 3D

Az egyetlen probléma, de annál súlyosabb gond ezzel az opussal, hogy a nyolcvanas évek szellemében készült. Az IMAX-hálózat előszeretettel tolja tudást szomjazó régiónkba a húszéves (vagy még régebbi) filmjeit, mondván, a három dimenzió látványa úgyis tarolni fog – és tulajdonképpen igazuk van –, teljesen mindegy, mi látható a kockákon. Az ó-3D filmjeik közül már volt szerencsénk mélytengerishez, őshüllőshöz, űrállomásoshoz, most kvázi természetfilmként egy – számunkra – egzotikus vidéknek számító tájék, a Galapagos-szigetek bemutatására kerül sor. A tanulmányainkból jól ismert szigetegyüttes (ugyebár Darwin itteni példákkal igazolta evolúciós elméletét) teknőseiről és gyíkjairól nevezetes, ezért elsősorban azt látjuk, hogyan boldogulnak vízen és szárazon.

Profik készítették a filmet, ez tény. Főhajtás illeti az operatőröket, Andrew Kitzanukot és Reed Smootot, különösen a víz alatti felvételekért, és meg kell említenünk a Galapagos 3D zeneszerzőjét, a kilencvenes évek legkurrenseb filmes komponistáját, Mark Ishamot, valamint az eredeti narrációért Kenneth Branaghet. Nem az ő hibájuk, ha az avitt szkeccs elaltat.