Sportfilozófiai és edzőszakmai kérdés, hogy olyan nincs, hogy egy csapat kész van. A csapatépítés ugyanis olyan, mint a görög házépítés, sosem fejeződik be, csak az okai mások. A futballegyüttesekre ezernyi dinamika hat, az egyéni fizikai és mentális állapotok, a csapaton belüli személyes kapcsolatok mellett a talán legfontosabb, az örökkön változó, és ezzel más hozzáállást és képességeket követelő ellenfél. Jó lehet-e ugyanaz a tizenegy Japán ellen, amely a skótok lába alól oly könnyedén húzta ki a gyepszőnyeget?
Nem!
– vághatjuk rá, ha csak a két együttes egyfelől látott, másfelől feltételezett felfogását végiggondoljuk. Létezik-e, hogy a japán csapat azok után, amilyen hibákba a brazilok belekergették a meccs elején Skóciát, ugyanazzal az elképzeléssel, azaz az ellenfél letámadásának kitéve magát lapos passzos labdakihozatallal kísérletezzen? Nem valószínű, inkább valószínűsíthető, hogy a területet átadva, a labdát direkt módon a gyors támadók felé játszva szeretnének akadályt jelenteni a dél-amerikaiak számára.
A brazil válogatott ellen ezt igazán még egyetlen ellenfél sem próbálta ki, holott középpályája és védelme egyes részein (alkotórészein, mint labdarúgók) sebes kontrákkal könnyebb lehet fogást találni. Eddig többnyire a brazil támadójáték is csak lendületből érkezve tudott gólveszélyt teremteni, azaz a japánoknak jól álló mély 5-4-1-es védekezés ebből az aspektusból is eredményes lehet. Így is jó lesz ugyanaz a kezdő?
