A kora újkor a nagy földrajzi felfedezések korszaka volt. Az amerikai kontinens megismerése „kitágította” a korabeli emberek horizontját, ezzel párhuzamosan kezdetét vette Dél- és Kelet-Ázsia, sőt, az afrikai kontinens „újrafelfedezése” is. Az északi félteke azonban nem tartozott a szokványos útvonalak közé, pedig még itt is voltak feltáratlan régiók. A barátságtalan éghajlati körülmények miatt nem tekintettek úgy a térségre, mint a kereskedelemben és hadászatban használható hajózási útvonalra.
Megállította a jég
A Jeges-tenger és környezetének kutatásában Willem Barents holland tengerész szerzett kiemelkedő érdemeket. Barents Terschelling szigetén született az Északi-tenger partvidékén, már fiatalon felkeltette érdeklődését a térképészet: hajón utazta körbe a Földközi-tenger térségét, melyről részletes térképet rajzolt.
Figyelme azonban hamar Észak-Európa és a Jeges-tenger irányába fordult. Ez nem pusztán tudományos érdeklődés volt: a kereskedelmi útvonalakat ekkor a spanyolok és a portugálok ellenőrizték, akikkel szemben a hollandok alulmaradtak, így a holland kereskedőknek Kína és az indonéz szigetvilág irányába hosszú, veszélyes utakat kellett megtenniük, miközben magas adókat fizettek az útvonalat ellenőrző portugáloknak és spanyoloknak.
Barents expedíciói ezért
Felfedező útjaiban emellett természetesen szerepet játszott a térképészeti érdeklődése is a még ismeretlen területek felé. Némileg naivan úgy gondolta, hogy, mivel a nap nyáron 24 órán át süt az északi sarkkörtől északra, a jég megolvad, és ez hajózhatóvá teszi a Jeges-tenger térségét. Elképzeléseihez megnyerte a holland államvezetés és az amszterdami kereskedők támogatását, akik nem csupán gazdasági lehetőséget láttak Barents esetleges sikerében, hanem úgy vélték, az egyúttal a fiatal holland állam presztízsét is növelné.
Barents első útja 1594. június 5-én indult, és a Szibériától északra található Kara-tengert célozta meg. Az út érdekessége, hogy Barents és legénysége ekkor találkozott első ízben több olyan állatfajjal, melyeket korábban csak középkori legendákból ismertek, így például jegesmedvével és rozmárral.
A hollandok a később Novaja Zemlja néven elkeresztelt szigetcsoportig jutottak, ekkor azonban Barents kénytelen volt visszafordulni, mert csalódott elképzeléseiben. Kiderült, hogy a Kara-tenger vize annyira hideg, hogy a rövid arktiszi nyár alatt sem olvad fel róla a jég, a hajózást pedig a vízfelszínen úszó jéghegyek is nehezítik. Bár nem sikerült biztonságosan hajózható útvonalat találnia, az expedíciót sikerként könyvelte el.
Európa legészakibb pontja
Hazatérését követően Móric orániai herceg, akinek felkeltette érdeklődését Barents beszámolója, újabb expedíciót indított a következő évben. A magas elvárásokat jelezte, hogy Barents mellett hat kereskedőhajót is küldött, abban a reményben, hogy elérik Kínát. A holland hajók a szibériai partvonal mentén haladtak, ahol kapcsolatba léptek a helyi nyenyec törzsekkel, a Kara-tenger térségéből azonban ismét vissza kellett fordulniuk, ugyanis a hideg időjárási viszonyok miatt a tenger jégtakarója egyáltalán nem olvadt fel. A sikertelen expedíció után sem a holland államvezetés, sem Móric herceg nem finanszírozta többé Barents „hobbiját”.
Az amszterdami városi tanács azonban mégis úgy döntött, hogy saját költségén kiküld két kisebb hajót az északi átjáró felkutatására, az expedícióban természetesen Barents is helyet kapott. Az előző két alkalommal ellentétben most másik útvonalat választott: a szibériai partvonal követése és a Kara-tenger helyett egyenesen a feltételezett Északi-sark irányába navigálta a hajókat. Itt azonban olyan jégtömegek állták útjukat, hogy kénytelenek voltak keletebbre venni az irányt. 1596. június 10-én egy addig ismeretlen szigetre bukkantak, mely a Bjørnøya, azaz a „Medve-sziget” nevet kapta az ott látott jegesmedvék után. Innen tovább utaztak északra, míg június 17-én ismét szárazföldet pillantottak meg:
Egyes feltételezések szerint nem Barents és csapata volt az első, akik megpillantották a Spitzbergák szigetcsoportját. A 12. században egyes norvég évkönyvekben már szerepel a Svalbarði elnevezés, mely tükörfordításban „hideg perem” lenne. Ugyanakkor ez az elnevezés jó eséllyel valójában az Izlandtól északkeletre fekvő Jan Mayen-szigetet takarta.
Bárhogyan is, a középkori viking vagy norvég jelenlétnek eddig nem került elő nyoma a Spitzbergákon. Hasonlóképp vannak feltételezések, melyek szerint orosz halászok, az úgynevezett pomorok már a 14–15. században partra szálltak a Spitzbergák területén, de erre vonatkozóan sem került elő régészeti bizonyíték.
Tengert neveztek el róla
Barents és tengerészei június 17. és 28. között végighajózták a szigetcsoport délnyugati részét, melyet – formája után – Barents Spitzbergáknak, azaz „szaggatott csúcsoknak” nevezett el. Június 20-án behajóztak a későbbi Raudfjordenbe, másnap felhúzták a holland zászlót az egyik magas sziklán. 25-én behajóztak egy fjordba, melyet „Tüske-öbölnek” kereszteltek el az ott talált rengeteg rozmáragyar miatt, 26-án azonban kénytelenek voltak visszafordulni a zátonyok miatt. 28-án a szigetcsoport nyugati részén egy szigetet „Madárcsúcsnak” neveztek el az ott látott számos tengeri madár után. Ezt követően visszatértek Bjørnøyára.
Itt Barents és az egyik hajó kapitánya összekülönbözött, ezért a csapat kettévált, Barents ismét Novaja Zemljára hajózott, de a rossz időjárási viszonyok miatt ott ragadt a tél idejére. 1597. június 20-án hunyt el a tengeren, a két csónakkal megkezdett visszaúton, miután az áttelelést követően a csapat június 13-án elhagyta a partot. A 16 tagú legénységből csak 12-en tértek haza.
Bár az északi átjárót sosem sikerült megtalálnia, Barents tevékenysége úttörőnek számított az Északi-sarkvidék kutatásában. Tiszteletére róla nevezték el a Spitzbergáktól délre található Barents-tengert, később pedig a Spitzbergák egyik települése, Barentsburg is felvette a nevét.
A Spitzbergák az elkövetkező évszázadok során norvég fennhatóság alá került, bár a szovjetek is létesítettek bányásztelepülést a területén (érdekességként megjegyzendő, hogy a mai napig itt található a világ legészakabbra fekvő Lenin-szobra). A szigetcsoport fontos bázisul szolgált a sarkvidék kutatására irányuló expedícióknak és a bálnavadászoknak; jelentős szerepet töltött be a régió történetében a kőszénbányászat is. Ez utóbbit és a bálnavadászatot a norvég kormány az utóbbi években környezetvédelmi okokból igyekszik háttérbe szorítani, és inkább a régió turizmusának fellendítésére helyezi a hangsúlyt.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól a 24.hu-n:
