Tizenhárman voltak: baljós szám, az eljövendő tragédia ígérete. Gyilkos szándékkal érkeztek – ahogy körülöttük mindenki más, a támadók feltűnés nélkül vegyültek el a zsúfolt katonai táborban. Lazán, de mégis céltudatosan mentek végig a szíriai Aleppó melletti nyüzsgő táboron, elhaladtak boltosok, koldusok, katonák hada mellett a céljuk felé, amikor váratlan kiáltás harsant a hátuk mögött: „Mit kerestek ti itt?”
Azonnal tudták, hogy lebuktak. De nem adták fel: fegyverek villantak, vér fröccsent. A bérgyilkosok berontottak a sátorba, ahol a kiszemelt áldozatuk hadvezérek, szolgák és testőrök gyűrűjében ült. A támadók újból lesújtottak fegyvereikkel. Aznap, 1175 januárjában kiszemelt áldozatuk a kurd származású egyiptomi hadvezér, Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb – ismertebb nevén Szaladin szultán lett volna. Ő távolította el a Fátimida-dinasztiát a trónról, hogy Egyiptom szultánja lehessen, és hatalmát kiterjesztette Szíria egy részére is. Ám a kijelölt célpont elleni merénylet ez alkalommal nem járt sikerrel.
De kik voltak a támadók? És miért indítottak ilyen gyilkos – sokszor öngyilkos – támadásokat?
Hatalom a gyilkosságon át
A Szaladinra támadó fegyveresek az aszaszinok voltak. A középkorban ez a szó a nizárita iszmáilitákat, egy síita muszlim szekta tagjait jelölte, akik a politikai gyilkosságokat eszközként használva próbálták megvédeni közösségüket, illetve elérni céljaikat. A 12–13. században az „aszaszin” (vagy hashishin) szó határozottan pejoratív jelentéssel bírt, később pedig az előre megtervezett gyilkosságok vagy bérgyilkosságok elkövetőinek szinonimájává vált – noha a tágabb értelemben vett nizárita iszmáilita közösség valójában békés parasztokból, tudósokból és kereskedőkből állt.
A szekta a 11. század végi zűrzavaros Közel-Kelet gyermeke. Az eurázsiai sztyeppékről érkező török törzsek betörtek a területre és elragadták a hatalmat a helyi arab uralkodóktól, de később elkezdtek egymás ellen harcolni az új területek feletti uralomért. A régióban 1092 és 1094 között meghalt a legtöbb jelentősebb politikai vezető, köztük a Fátimida Egyiptom vezíre, kalifája és imámja, valamint az Anatóliától a Közel-Keleten át Közép-Ázsiáig nyúló, hatalmas birodalom fölött uralkodó Malik Sáh szeldzsuk szultán. Az így keletkezett hatalmi űrben pedig hamarosan kitört a káosz.
A nizárita iszmáilitákat erős szunnita muszlim szomszédaik mélyen megvetették, eretnekeknek, árulóknak tartották őket, ezért ők felkelést robbantottak ki a szunnita szeldzsuk törökök ellen Perzsiában, és – történetünk szempontjából ez a lényeges – misszionáriusokat küldtek ki, akik kisebb közösségeket hoztak létre Szíria hegyvidéki területein. Ez a 11. század utolsó évtizedében történt, nagyjából ugyanakkor, amikor a keresztesek megjelentek a térségben és keresztény királyságokat alapítottak.
A 12. század elejére az egész régió katasztrofálisan töredezetté vált. A nizárita iszmáiliták – és a nemrég érkezett keresztesek – számára Szíria a lehetőségek földjét jelentette. Ez a kis szakadár szekta nem volt nagy létszámú, és látható gazdasági erőforrásokkal sem rendelkezett, de volt egy végtelenül hatékony titkos fegyverük: az elit gyilkosok – fida’ik – vad természete és megkérdőjelezhetetlen hűsége.
A halál ígérete
A keresztes hadjáratok idején a legtöbb jelentős szereplő hasonló stratégiát követett: hatalmas mennyiségű pénzt és energiát fordítottak óriási hadseregek felállítására, és erre épült csaknem az egész hatalmi struktúra. De ha ezeknek az elképesztően költséges és pusztító hadseregeknek a megszervezése és fenntartása komoly kihívást jelentett a gazdag államok számára – a kisebbek hogyan oldották meg ezt a problémát? A rövid válasz, hogy a legtöbb esetben sehogy. Nemsokára valamennyit elsöpörték.
A nizárita iszmáiliták másfajta taktikát választottak: ahelyett, hogy nagy (és sokba kerülő) hadseregekre támaszkodtak volna, a térség erős embereit vették célba. Mindenki fél az erőszakos haláltól, így bárkinek, aki képes elültetni potenciális ellenfeleiben ezt az ősi félelmet, nincs szüksége drága és nehezen aktiválható hadseregre. A nizárita iszmáiliták az aszaszinok révén az erőszakos, célzott halál ígéretére építették hatalmukat.
Az aszaszinok a Szíriában lévő eldugott központjaikban képezték ki a fida’i osztagokat, csak a mentálisan és fizikailag legalkalmasabbakat készítették fel a gyakran öngyilkos küldetésekre. A legtöbb támadás célpontja magas rangú személy volt, akire nemegyszer nagy nyilvánosság előtt csaptak le. Ellenségeik fanatikusoknak tartották őket, de csodálóik szerint megállíthatatlan hősök voltak. Mai szemmel a fida’ik rendkívül céltudatosak és hatékonyak voltak – a 12. század közel-keleti nindzsái.
Mind a mai napig rengeteg meghökkentő történet kering az aszaszinokról, például az, hogy megtévesztett, bedrogozott fanatikusok voltak, akik gond nélkül odadobták a saját életüket, hogy teljesítsék küldetésüket. De mindez csak a „biztos halál” mítoszának része volt. Az aszaszinok hatalmának alapja – persze rettenthetetlenségükkel és kérlelhetetlenségükkel együtt – a fida’ik legendájából fakadó félelem volt. Ahogyan az egyik vezetőjük mondta ellenségüknek, aki hatalmas seregével akarta megfélemlíteni őket: „Azt hiszed, hogy a kacsák félnek a folyótól?” Más szavakkal, ha a halál folyó lenne, a fida’ik boldogan úsznának benne.
A róluk szóló pletykák jó része feltehetőleg nem volt igaz. Például nem valószínű, hogy a fida’ik drogokat, például hasist (kannabiszgyantát) fogyasztottak volna a bevetések előtt. A narkotikumok rontották volna a hatékonyságukat: egy képzett aszaszinnak mindig észnél kellett lennie.
A Hegyi Öreg
Az aszaszinok első komoly fegyverténye az volt, amikor 1092-ben a Bu Tahir Arrani nevű fida’i leszúrta a Nagyszeldzsuk Birodalom vezírét, Nizám al-Mulkot a hordszékében, miközben az Bagdadba utazott. Más szunnita vezetőket is meggyilkoltak, többek között Janah ad-Dawlát, Homsz török kormányzóját 1103-ban. Mawdudot, Moszul uralkodóját és hadvezérét, akit azzal bízták meg, hogy koordinálja a keresztesek elleni hadjáratot, szintén az aszaszinok ölték meg Damaszkuszban 1113-ban, noha őt a pénzért kapható legjobb testőrök védelmezték. Mawdud utódja, Aqsunqur al-Bursuqi ugyanígy járt. Meggyilkolták, miközben 1126-ban a moszuli Nagymecsetben imádkozott. A fida’i csapat tagjait szokás szerint levágta a célszemélyt védelmező, nagyszámú testőrség, kivéve egy valakit: „egy Azazból származó fiatalember” életben maradt. (Ami nagyon kínos volt az anyjának, aki nagyon büszke volt a státuszra, amit bátor fia a szektában élvezett, és már el is gyászolta, amikor élve hazatért.)
A 12. század közepére az egész régió rettegett az aszaszinoktól. Hírnevük tovább erősödött a ma Szinánként ismert Rasíd ad-dín Szinán idején. 1162-ben ő lett a Perzsiában és Szíriában lévő nizárita iszmáilita terület uralkodója, megerősítette az aszaszinok hegyi erődítményeinek hálózatát, és tökéletesítette halálos technikájukat. Uralkodása alatt a fida’ik még profibb és még félelmetesebb fegyverré váltak, jobb kiképzést kaptak, és egyre motiváltabbak lettek. Szinán rendkívüli ember volt: nagyon intelligens, elhivatott vezető, emellett mélyen spirituális, misztikus és néhányak szerint mágikus képességekkel is rendelkezett. A róla szóló történetekben a telepátia ugyanúgy szerepet kap, mint a híres hatodik érzéke.
Hegyi Öregként emlegették – először csak őt, de később így nevezték az aszaszinok mindenkori vezetőjét Szíriában, ahogy a caesar vagy a szultán is örökletes cím lett egy-egy birodalomban. Mindez segített megszilárdítani a halálon túlmutató félelem légkörét: függetlenül attól, hogy éppen ki birtokolta a címet az adott pillanatban, a Hegyi Öreg örökéletűnek tűnt.
Az egyik uralkodó, aki az aszaszinok célkeresztjébe került, Szaladin, a trónbitorló egyiptomi szultán volt, aki kétségbeesetten igyekezett legitim uralkodónak látszani, és ezért hasznosnak találta, hogy a szunnita ortodoxia bajnokaként jelenjen meg. Emiatt azután a síita nizárita iszmáilita „eretnekek” ideális bűnbaknak bizonyultak: velük és a keresztes hódításokkal igazolta tetteit. Az aszaszinok gyorsan felismerték, hogy Szaladin új Ajjúbida Birodalma egzisztenciális fenyegetést jelent a nizárita iszmáilita szektára nézve – és úgy döntöttek, meg kell halnia.
Nehéz célpont
Ahogy történetünk elején körvonalaztuk, és ahogy a következő évszázadban a krónikás, Ibn al-Aszír feljegyezte, az első fida’i csoport 1175-ben, Aleppó ostrománál csapott le Szaladinra. Akkor tőrökkel felfegyverezve 13 férfit küldtek, hogy öljék meg őt. A támadás egybeesett az étkezés időpontjával, amikor valamelyest enyhült a szolgák és a vendégek ébersége, de, amint láttuk, ez alkalommal a fida’ik akcióját meghiúsította a balszerencse. A következő évben Szaladin egyik szunnita riválisának erődítményét, az Aleppótól északnyugatra fekvő Azaz várát ostromolta. Az aszaszinok ekkor újabb merényletet kíséreltek meg ellene egy kisebb, de elszánt csapattal, amely azt az utasítást kapta, hogy Szaladin nyakát és fejét támadják. Al-Aszír ezt írta:
míg Szaladin az egyik emír sátrában volt [egy aszaszin] ráugrott, egy tőrrel lesújtott a fejére és megsebesítette.
A penge jórészt csak vasat talált el, és nem ért életfontosságú részeket. Az élete ellen irányuló korábbi merényletek miatt Szaladin ugyanis csaknem teljesen rejtett páncélzattal védelmezte magát. „Ha nem lett volna páncélsisak a fejfedője alatt, meghalt volna”, írta Ibn al-Aszír. Szaladin elkapta az aszaszin kezét, de így sem volt képes megakadályozni, hogy az lesújtson rá.
A szultán testőrei a segítségére siettek, és megölték a merénylőt. A merénylőosztag másik tagjával Szaladin egyik parancsnoka végzett; a harmadik addig küzdött, amíg Szaladin fivére levágta. Az utolsó életben maradt fida’i kimenekült a sátorból, de a kint összegyűlt tömeg széttépte. A vérző Szaladin „sokkos állapotban sietett el, ami aligha vált dicsőségére… Az eseménytől megrémülve a szultán a sátrához lovagolt, a vére lefolyt az arcán és a láncinge gallérját is átitatta”. Szaladin megnyugtató üzenetet küldött Egyiptomba, hogy megmutassa, ura a helyzetnek, és hogy ellenlábasai ne üssenek pártot ellene. „Csak egy kis karcolás volt, pár csepp vérrel”, írta. De tudta, hogy nem halogathatja tovább az aszaszinok elleni hadjáratot.
1176 júliusában Szaladin hadseregével bevonult a nizárita iszmáilita terület központjába, és „feldúlta a földjüket, lerombolta és felgyújtotta falvaikat”. A hadserege ostrom alá vette a Homsztól nagyjából 50 kilométerre, északnyugatra fekvő Maszjaf erődjét. De nem tartott soká a háború. Szinán nem akarta, hogy egy hatalmas hadsereg táborozzon a vára előtt, és felprédálja a nizárita területeket Szíriában, Szaladin pedig beérte azzal, hogy életét és családját nem fenyegeti veszély. Egyébként is rengeteg ellensége volt, mindkét fél békét akart.
Ezt követően az aszaszinok semlegesen viselkedtek, feltehetőleg biztosítékot adtak Szaladinnak, hogy nem törnek az életére, ő pedig lemondott a további ellenségeskedésről, sőt az érdekeiket érintő szerződések megkötésénél is partnerként kezelte őket.
A cikket Rindó Klára fordította.
