A svájciak utoljára az 1847-es polgárháború, a Sonderbund háború idején fogtak „élesben” fegyvert, de híres semlegességüket bizony hosszú évszázadok alatt vívták ki maguknak. Sokszor azonban valóban harcolniuk kellett azért, hogy a környező hatalmakat és hatalmasságokat rádöbbentsék arra, a kis állam feletti ellenőrzés megszerzése több áldozattal járna, mint amekkora hasznot remélhetnének tőle.
A szabadságért
Annak, hogy a mai Svájc területén már a 13. század során kialakulhattak a szabadság később megvédhető kis területi egységei, a magas hegyek és szűk völgyek miatti elzártság mellett az is volt az oka, hogy a terület a Német-római Birodalom belseje, valamint a császári iga ellen váltakozó sikerrel lázadozó Észak-Itália között feküdt. Így a császárok saját felvonulási területük biztosítására jobbnak látták az ekkoriban létrejött szabad paraszti közösségeknek, a kantonoknak kiváltságokat adni, és földesurak helyett saját közvetlen irányításuk alatt megtartani őket.
A birodalom további gyengülésével aztán egyfajta hatalmi vákuum keletkezett e területen, ami nagyon megfelelt a kantonok lakosainak, de az éppen felemelkedőben lévő és a környéken családi birtokokat uraló Habsburgoknak már kevésbé volt ínyére. A Habsburgok nem ismerték el a kantonok korábbi kiváltságait, és a terület lakóit a máshol megszokott módon, jobbágyként kezelték, ezzel erős tiltakozást váltva ki.
Parasztokat mészárolni?
A helyzet a 13. század végére, I. Rudolf német király uralkodásának idejére mérgesedett el annyira, hogy három kanton, Schwyz, Uri és Unterwalden vezetői „örök szövetségre” léptek érdekeik megvédésére. A szövetség igazi erőpróbájára nem kellett sokáig várni, ugyanis miután a kantonok a császári trónért folyó küzdelemben IV. (Bajor) Lajost támogatták Habsburg III. (Szép) Frigyes ellenében, utóbbi 1315-ben öccsét, I. Lipót osztrák herceget küldte a megrendszabályozásukra.
A feltehetően túlzó és ellentmondó források miatt nem tudjuk pontosan, mekkora sereg élén vonult fel Lipót herceg, az azonban biztos, hogy gyalogos katonái mellett szép számú lovagseregnek is parancsolt, miközben a kantonok szinte csak paraszti származású gyalogosokat tudtak csatarendbe állítani. Márpedig az akkori csatamezőkön a páncélos lovagok szinte legyőzhetetlennek számítottak – egy történet szerint az egyik lovag meg is üzente a svájciaknak, hogy közelednek, mert
Lovagmészárlás lett a vége
Az elbizakodott Lipót aztán különösebb körültekintés nélkül bele is sétált a svájci fővezér, Werner Stauffacher állította csapdába, aki az utak eltorlaszolásával a Morgarten-hágóba terelte a Habsburg csapatokat. Itt, a számára kedvező terepviszonyok mellett indította támadásra katonáit az egy tó partján összezsúfolódott ellenség irányába 1315. november 15-én.
Az osztrák seregben hamar eluralkodott a pánik, amikor a fatörzseket és köveket is a nyakukba zúdító svájciak betörtek a lovasok közé, és egymás után végeztek a büszke lovasokkal – sokan állítólag inkább a vízbe vetették magukat, mint hogy a svájciak kezei közé kerüljenek. A csata gyorsan eldőlt, Lipót rengeteg embert veszített, és szégyenszemre vissza kellett vonulnia, Stauffacher katonái közül egyes feljegyzések szerint mindössze 15-en estek el.
A győzelemnek Európa-szerte híre ment, a szövetséghez hamarosan újabb kantonok csatlakoztak, és 1353-ra megalakult az a nyolctagú szövetség is, amely már a mai svájci állam közvetlen elődjének tekinthető.
