Három hosszú év után a hadjárat elérte csúcspontját: a keresztes hadsereg 1099 júniusában megérkezett Jeruzsálem elé, és megbámulhatta a város tornyosuló falait. 1095 második fele óta nyugat-európai férfiak, nők és gyerekek hagyták el otthonaikat, és indultak keletnek, hogy részesei legyenek annak a hatalmas katonai vállalkozásnak, amely a Szentföld visszavételét ígérte. Most, tőrbecsalások, kétségbeesett ostromok, hosszú, éhezéssel teli időszakok után ott álltak, szemeiket a kereszténység koronaékszerére vetve.
Dicsőséges lezárás
De meglátni és megszerezni nem ugyanaz volt Jeruzsálem esetében. A keresztesek és a Szent Város elfoglalása között ott álltak Jeruzsálem elszánt védői. Az Észak-Afrika mellett a Közel-Kelet egy részét is uralma alatt tartó, Kairó központú síita Fátimida Kalifátus katonái a város nagyjából 20 ezer muszlim, zsidó és ortodox keresztény lakóját őrizték. Kezdetben a védők sikereit hozta az ostrom, az egyre frusztráltabb ostromlók minden próbálkozása kudarcba fulladt. Azonban több hét rohamai után Bouillon Gottfried utolsó dobásként egy ostromtorony bevetésével sikeresen meg tudta vetni a lábát a város északi falain, hogy aztán a legközelebbi kaput is kinyissa. Százával ömlöttek be a városba a keresztesek.
Amikor elült a csatazaj, Gottfried megkapta a „Szent sír védelmezője” címet, és ezzel gyakorlatilag a királyi hatalmat, a szent város végre a keresztesek kezére került. Jeruzsálem elfoglalása a város lakóinak szempontjából véres katasztrófa volt. Tulajdonképpen az idáig vezető hadjárat – és az ezt követő hadjáratok, valamint ennek az egész eseménysornak az európai megítélése – mai szemmel igencsak problematikus. Azonban pusztán katonai értelemben Jeruzsálem meghódítása lenyűgöző diadal volt a keresztény hadak számára – és egyben a dicsőséges lezárást biztosított az egész középkor a sikerre egyik legkisebb esélyt kínáló katonai vállalkozásának, az első keresztes hadjáratnak.
Brutális körülmények
A szikra, amely a máglyát lángra lobbantotta, nem volt más, mint II. Orbán pápa híres szózata a clermont-i zsinaton, 1095. november 27-én. A pápa ebben egész Nyugat-Európa lakosságát arra szólította fel, hogy ragadjanak fegyvert és szabadítsák fel a Szentföldet a szeldzsuk török uralom alól. Hallgatósága számára a javasolt vállalkozás lehengerlő léptéke világos lehetett.
A 11. század végén már egy egyszerű zarándokút is elég veszélyes vállalkozásnak számított. A gondolat is elképesztő volt, hogy valakik évekre búcsút mondanak otthonuknak, hogy több ezer kilométert gyalogoljanak több kontinensen, és teljességgel idegen terepen harcoljanak az ellenséggel. A feladat kockázatai és nehézségei egyértelműen ott motoszkáltak mind a keresztesek, mind családtagjaik fejében.
A kortárs források feljegyezték, hogy a nők vigasztalhatatlanul zokogtak, aggódva, hogy valaha látják-e még férjeiket
– mondja Danielle Park, a Leicesteri Egyetem tanára.
Minden okuk meg is lehetett az aggodalomra. Veszélyes hágókkal és hatalmas, száraz síkságokkal szembesülve a keresztesek olyan tájakra léptek, amelyek nagyon mások voltak, mint amit Nyugat-Európában megszoktak. Pontos térképek nélkül kevés fogalmuk volt róla, hova is tartanak és mit is találnak ott, amikor végre odaérnek. Mire elérték Kis-Ázsiát és utána Levantét – a mai Szíria, Libanon, Izrael, a palesztin területek és Jordánia muszlim uralom alatt álló földjeit –, kimerültek voltak, és olyan ismeretlen és ellenséges lakossággal néztek szembe, amelyet megérteni is nehezükre esett. Sok társuk meghalt. Eljutottak az éhezésnek arra a pontjára, hogy előfordult a kannibalizmus, és olyan dolgokat láttak, amelyek bárkit elborzasztottak volna.
Az első keresztes hadjáratnak esélye sem volt a sikerre – mégis sikert aratott. Hogyan voltak erre képesek?
Rivalizáló hatalmak
Máig viták alapját képezi, hogy Orbán pápa milyen megfontolásból hirdette meg a keresztes hadjáratot. Az kétségtelen, hogy a felhívás közvetlen válaszként I. Alexiosz bizánci császár (1081–1118) segítségkérésére született meg. Az 1060-as évektől kezdve a Bizánci Császárság harcban állt a szunnita Nagyszeldzsuk Birodalommal, amely a Fátimida Kalifátus riválisaként Anatólia és a Közel-Kelet nagy részét uralma alá hajtotta. Bizánc régóta a Földközi-tenger keleti medencéjének domináns hatalma volt, de most már erővel kellett volna visszaszereznie elvesztett területeit. Alexiosznak nyugati lovagokra volt szüksége ahhoz, hogy visszaszorítsa a szeldzsuk előretörést.
Alexiosz kérése két, Orbán pápát az 1090-es években aggasztó problémára is megoldást kínált: az egyik a pápai hatalom hanyatlása volt, a másik a harci energiáikat levezetni képtelen, erőszakban nevelkedett lovagok túltengése. Egy, a Szentföldre vezetett ambiciózus hadjárat azt az ígéretet tartogatta, hogy ezt a két legyet egy csapással ütheti le. Így aztán Orbán pápa nagyon ügyesen szőtt lelkesítő narratívát a Szentföld – Jézus Krisztus megfeszítésének, eltemetésének, feltámadásának és mennybemenetelének helyszíne – a kereszténység nevében történő visszavételéről, megváltást ígérve mindazoknak, akik az ügy mellé állnak.
Az eredmény a vallásos hevület hatalmas felbuzdulása lett, amely Európa-szerte tízezreket – főleg francia földön, de Ibériától Angliáig, a német államoktól Itáliáig is sokakat – arra ösztönzött, hogy a keresztes zászlók alá gyűljenek. (Voltak persze, akik más motivációval csatlakoztak: becsvágyból vagy mert egyszerűen nem volt más választásuk, mint követni uraikat.) Ez a buzgalom nem sokat csökkent 1096 vége és 1097 eleje között, amikor a keresztes hadak összegyűltek a bizánci fővárosnál, Konstantinápolynál, mielőtt a Boszporuszon átkelve Kis-Ázsiába masíroztak volna. És ez vitte el a hadakat egészen Jeruzsálemig.
Hatalmi vákuum
A vallási buzgalom önmagában nem magyarázza meg az első keresztes hadjárat sikerét. Egy másik tényező a közel-keleti helyzet volt, ahol a térség muszlim államait belharcok és hatalmi vákuumok gyengítették.
Egy költő 1094-et a „kalifák és hadvezérek halálának éveként” írta le, miközben káoszba süllyedt a muszlim Közel-Kelet. A bajok két évvel korábban kezdődtek, amikor Nizám al-Mulkot, a Nagyszeldzsuk Birodalom vezírét meggyilkolták, ugyanebben az évben I. Málik Sáh szeldzsuk szultán is gyanús körülmények között távozott az élők sorából. Aztán 1094-ben Al-Muktadír bagdadi kalifa halt meg, de elhunyt Al-Musztanszir fátimida kalifa és nagyvezíre is. Összefoglalva, a belső gondok meggyengítették a térség muszlim hatalmait, különösen a Nagyszeldzsuk és a Fátimida Birodalmakat.
Néhány év alatt gyakorlatilag eltűnt a muszlim Közel-Kelet vezetése. Sok évtizednyi vezetői tapasztalat tűnt el a semmibe
– mondja Jonathan Phillips professzor, a kereszteshadjáratok történetének tanára a Londoni Egyetemen.
Ennek következményeképpen a hatalom feldarabolódott a régióban, hosszú évek alatt a felszín alatt fortyogó rivalizálások mentek át nyílt konfliktusba. Így aztán, amikor a keresztesek megérkeztek, nem egységes ellenféllel találták magukat szembe. „Nem túlzás azt mondani, hogy amennyiben az első keresztes hadjárat 1090-ben indult volna, az első akadályon sem jut túl, annyira erősek és jól szervezettek volt a szeldzsukok, a keresztesek legfőbb ellenfelei” – mondja Phillips.
Számos muszlim város energiáit lekötötték belső bajaik, így nem voltak felkészülve arra, hogy megbirkózzanak egy hatalmas keresztes ármádia hirtelen feltűnésével a falaiknál. „Minden város maga döntött arról, mit tesz magáért, és ez sokszor attól függött, éppen ki volt ott hatalmon – mutat rá Suleiman A. Mourad, a massachusettsi Smith College vallástörténésze. – Egyesek hanyatt-homlok menekültek, mások pedig azt gondolták, ki tudnak egyezni a keresztesekkel.”
Barátok az ellenség soraiban
Az is segítette a keresztesek ügyét, hogy a Közel-Kelet lakosságának számottevő része keresztény volt, a Szentföldre vezető úton fekvő városok közül sok csak néhány évvel korábban került muszlim uralom alá. Ott van például Nikaia (Nicaea), a görög alapítású város északnyugat Kis-Ázsiában, amelyet 1097-ben hódítottak meg a keresztesek, de előtte csak 1081-ben került bizánci fennhatóság alól szeldzsuk uralom alá. Ennek folyományaképp a helyi lakosság gyakran jóval támogatóbb volt a keresztesekkel, mint elsőre gondolnánk. Sok ott élő számára az első keresztes hadjárat nem egy vallásháború volt, hanem lehetőség, hogy megszabaduljanak az ellenséges, megszálló hatalomtól.
A muszlim uralommal szembeni ellenérzések óriási hatással lehettek az eseményekre, mint ahogy azt Antiochia (Antiokheia) ostroma is mutatja, amelyre 1097 októbere és 1098 júniusa között került sor. A szeldzsuk uralom alatt álló város megkerülhetetlen volt a keresztesek Jeruzsálem felé Szíria területén átvezető útvonalán. Meghódítása elképesztően kemény diónak bizonyult, és 1098 elejére a keresztesek tömegesen hullottak el falai alatt a pusztító éhezés miatt. Szerencséjükre azonban volt egy belső emberük.
Az antiochiai helyőrség egy örmény tagja, Firuz megegyezett Tarantói Bohemund keresztes vezérrel abban, hogy lehetőséget biztosít utóbbi hadainak, hogy betörjenek a városba és elfoglalják azt. Miután a város elesett, nem egyedül a keresztesek mészárolták le a török helyőrséget, hanem a helyi lakosság is részt vett ebben.
Azonban igazságtalan lenne csupán a muszlim belharcokkal – esetleg a keresztesekkel szimpatizáló helyiek segítségével – magyarázni az első keresztes hadjárat sikerét, mutat rá Steve Tibble, a Royal Holloway (Londoni Egyetem) kutatója. A hadjárat ugyanis, legalábbis időnként, figyelemre méltóan jól végrehajtott katonai vállalkozás volt.
A keresztesek bátrak és jól szervezettek voltak, valamint nagyon agresszív, vállalkozó szellemű parancsnokok vezényelték őket
– magyarázza Tibble. Ezek a parancsnokok „inkább egy kereskedelmi cég vezető testületéhez hasonlóan, és nem diktátorként” tevékenykedtek, a stratégiai döntéseket közös megbeszélés alapján hozták. És volt is logika abban, ahogy célpontjaikat kiválasztották: Nikaia elfoglalása megszabadította Bizáncot a közeli muszlim erősség jelentette fenyegetéstől, Antiochia pedig védhető bázist jelentett a Jeruzsálem felé vezető úton.
Beépített erőszak
Az első keresztes hadjárat sokat profitált abból, hogy a résztvevők közül sokan már azelőtt tapasztalt harcosnak számítottak, mielőtt egyáltalán felmerült volna bennük a gondolat, hogy keletre induljanak egy hódító hadjáratra. A 11. századi Nyugat-Európa töredezett, belharcokkal teli világ volt, az elitek tulajdonképpen egyfajta katonai védelmi körökön keresztül tartották fenn hatalmukat, az erőszak a rendszer belső működésének egyik alapköve volt. És miután évek állandó harcai, veszélyes utazási körülményei kigyomlálták a gyengébb, kevésbé képzett harcosokat, azok, akik végül eljutottak Jeruzsálemig, a legjobban felszerelt és katonailag legképzettebb emberek voltak.
Az is segítette a kereszteseket, hogy egymást nem ismerő ellenfelek csaptak össze. E hadjáratban a keresztesek főleg szeldzsuk erőkkel kerültek szembe, amelyeket ugyan meggyengítettek a belső ellentétek, ennek ellenére talán a világ legjobb könnyűlovasságával rendelkeztek. De amíg az új ellenfelek egymás erősségeit próbálták felmérni, igyekeztek elkerülni a nyílt csatákat, amelyekben a keresztesek lassabb nehézlovassága és más csapatai nehezebb helyzetbe kerülhettek volna.
Az európai seregek talán legnagyobb erőssége az első keresztes hadjárat során mégis az egység volt. Természetesen voltak pillanatok, amelyek hatalmas nyomást helyeztek erre az egységre. Nyelvi különbségek, vitatkozó, más és más célokat fontosnak tartó parancsnokok, járványok és éhezés egy idegen és gyakran barátságtalan vidéken – ezek mind-mind feszítették a kereszteseket összetartó kötelékeket. De ezek soha nem szakadtak szét.
„Akármi is hajtotta a kereszteseket – vallási hevület, becsvágy, pénz, föld –, ezek a dolgok olyan egységgé kovácsolódtak, amelyek lehetővé tették, hogy együtt cselekedjenek” – mutat rá Phillips professzor. És együtt is maradtak addig, amíg el nem érték végső céljukat 1099 forró nyarán: Jeruzsálem döntőnek bizonyuló elfoglalását.
A cikket Litván Dániel fordította.
