Kádes királya tudta, hogy a trónjával és az életével játszik, amikor felkelést szított az egyiptomi uralkodó, III. Thotmesz fáraó ellen, és szövetségre lépett Egyiptom ellenségével, Mitanni királyságával. Még ennél is kockázatosabb lépés volt, hogy elhagyta biztonságos szíriai erődítményét. Kr. e. 1457 tavaszán a király hadseregét délre, a mai Izrael északi részén, a Jezréel-völgy szélén álló Megiddó erődvárosába vezette, ott szövetségre lépett Megiddó uralkodójával, az Egyiptomi Birodalom másik csalódott vazallusával. Egyesített kánaáni seregük létszáma talán 20 ezer katona lehetett.
A lázadó uralkodók biztosak voltak a győzelemben, felderítőik jelentése szerint Thotmesz egy az övéknél alig nagyobb hadsereg élén hagyta el Egyiptomot, és volt egy aduászuk: maga Megiddó városa. Ez a kitűnő védművekkel ellátott, a Kármel-hegy lábánál épült város tartotta ellenőrzés alatt az Egyiptomból a Földközi-tenger partján Türosz és Büblosz városa felé vezető létfontosságú kereskedelmi útvonalat. A lázadók tisztában voltak vele, hogy Thotmesz mindenáron le akarja verni a felkelésüket, mielőtt az lángra lobbantaná a térséget és visszafordíthatatlanná válna a folyamat, ezért Megiddó ellen fog vonulni. Csak azt nem tudták, hogy melyik irányból akar lecsapni rájuk a fáraó serege.
A várost három úton lehetett megközelíteni, de csak kettő volt alkalmas arra, hogy Thotmesz hadserege felvonuljon rajta. A terepet ismerő kánaáni uralkodók megerősített helyőrségeket állítottak fel a legvalószínűbb két útvonalon, hogy lelassítsák az egyiptomi hadsereg előrehaladását és szétzilálják soraikat, még mielőtt elérnék Megiddó lenyűgöző védműveit.
Nem tudjuk, hol voltak és mit csináltak a kánaáni uralkodók, miközben Kr. e. 1457 egy áprilisi reggelén a közelgő összecsapásra vártak. Talán csapatszemlét tartottak, talán Megiddó egyik pompás palotájában lakomáztak. De akármit is csináltak, amikor megérkezett egy felderítő, és kiderült, hogy minden tervük dugába dőlt, tekintetüket elhomályosította a kétségbeesés. A felderítő zihálva rogyott le, és kibökte a rettenetes hírt: az egyiptomi uralkodó a harmadik utat választotta, azt, amelyet senki sem védett. A hadserege érintetlen és csatára készen felsorakozott pár kilométerre Megiddótól, a késő bronzkor egyik legjelentősebb ütközetének kezdete a küszöbön állt.
Hatalomra termett
III. Thotmeszt gyakran az ókori Egyiptom Napóleonjának nevezik, és joggal: élete jelentős részét a Közel-Keleten vívott hódító hadjáratokban töltötte. Apja, II. Thotmesz király rövid uralkodás után meghalt, helyette féltestvére és felesége, Hatsepszut uralkodott régensként. Több mint két évtizeden át ült a trónon, míg III. Thotmesz nagykorú nem lett, de nem lehet azzal vádolni, hogy el akarta orozni tőle a koronát, hiszen Hatsepszut kiemelt figyelmet fordított mostohafia neveltetésére, illetve gondoskodott róla, hogy az ő halála után is képes legyen megtartani a hatalmat. Részint társrégensként maga mellé vette Thotmeszt, részint amikor nagykorú lett, kinevezte az egyiptomi hadsereg vezetőjévé. Minden uralkodó számára létfontosságú, hogy megnyerje magának a hadsereg támogatását.
Azzal, hogy biztosította Thotmesz számára az egyiptomi hadsereg lojalitását, Hatsepszut egyúttal azt is elérte, hogy a halála után zökkenőmentesen szálljon unokaöccsére a korona. Thotmesz húszas életévei elején járt, amikor a mostohaanyja meghalt, és bár a birodalmon belül nem okozott gondot az új uralkodó trónra lépése, Egyiptom érdekszférájában már gyakran feszültséggel járt a hatalomváltás. A bronzkor utolsó szakaszában Egyiptom bonyolult függőségi rendszert hozott létre annak érdekében, hogy ellenőrzése alatt tudja tartani a mai Izrael, a palesztin területek és Dél-Szíria területén lévő Kánaán tartományt.
A helyi uralkodók, városvezetők, hercegek és kiskirályok adót fizettek a fáraónak, mert ha nem tették, a hatalmas szomszéd feldúlta földjüket, emellett ütközőzónaként szolgáltak Egyiptom és azok között a birodalmak között, amelyek megkérdőjelezték a fáraók hatalmát. Amikor új fáraó került a trónra, ezek a vazallusok nemegyszer fellázadtak, így történt III. Thotmesz hatalomra kerülésekor is.
A kádesi nyomorult ellenség eljött és bevonult Megiddóba. Jelen pillanatban is ott van. Magához gyűjtötte az idegen országok fejedelmeit, akik hűek voltak Egyiptomhoz, még azokét is, akik olyan messze voltak, mint Naharin és Mitanni…
– olvasható III. Thotmesz évkönyvében a karnaki templom falára vésett szövegben, Luxorban.
Harcra fel!
Amennyiben a lázadók arra számítottak, hogy Thotmesz az életkorából fakadóan bizonytalankodni fog, akkor rosszul ítélték meg, az ifjú fáraó nem volt sem félénk, sem tapasztalatlan. A hatalmas egyiptomi határerődnél, Silénél gyűjtötte össze seregét a Nílus deltájának nyugati részén, ahol a kocsihajtókkal és a gyalogsággal együtt 10–20 ezer főre tehetjük a létszámukat, amikor elindultak a Sínai-félszigeten át Megiddó felé.
Thotmesz számára a legnyomasztóbb kérdés az volt, hogy miután a hadsereg elhagyja Egyiptomot, miként tud eljutni Megiddóba anélkül, hogy nagyobb veszteségeket szenvedne. A fáraó összehívta a hadvezéreiből álló tanácsot és kikérte a véleményüket, a hadvezérek elmondták, hogy két fő útvonal vezet az akkori állomáshelyükről Megiddóba a tengerpart mentén: „Az egyik út – tőlünk keletre halad, és Taanakhoz vezet. A másik – a Dzsefti északi oldalához visz Megiddótól északra.” De volt egy harmadik is, ez a rövidebb út a Kármel-hegy gerincén át, a ma Wadi Araként ismert völgy mentén vezetett. Akkoriban Aruna-hágó volt a neve, és erre vitt a legrövidebb út Megiddóba, de nagyon keskeny volt, bizonyos helyeken annyira leszűkült, hogy a katonák csak libasorban tudtak áthaladni rajta. Épp ezért tökéletes helyszín volt a rajtaütéshez. Thotmesz hadvezérei attól tartottak, ha az ellenségeik rájönnek, hogy az egyiptomiak az Aruna-hágón haladnak keresztül, az egész hadsereget el tudják pusztítani, mert könnyen csapdába ejthetik őket a szűk szakadékokban.
Dicső urunk válassza azt az utat, amely szívének kedves, de ne vezessen bennünket azon a nehéz útvonalon!
– mondták a fáraónak.
Könyörgésük süket fülekre talált, Thotmesz talán a fiatalságból fakadó vakmerősége miatt döntött így, vagy talán rádöbbent, ha a hadvezérek lehetetlen útvonalnak tartják az Aruna-hágót, az ellenség is így gondolja majd. Akárhogyan is, de a fiatal fáraó kiadta a parancsot a tisztjeinek, bár azok nagyon nem örültek ennek: az egyiptomi hadsereg a veszedelmes harmadik lehetőséget választotta. El lehet képzelni, amint a katonák a lovaikat vezetve csöndben, libasorban haladtak át a hágón, és mivel a sziklás ösvény nem volt átjárható a harci szekerek keskeny vékony fakerekei számára, Thotmesz csapatai kénytelenek voltak leszállni és cipelni őket. Felderítőket küldtek ki, mert biztosak akartak lenni abban, hogy az ellenség nem állított csapdát.
Thotmesz sokat kockáztatott és nyert: nem várta őket az ellenség az Aruna-hágónál, a lázadó vezérek nem gondolták, hogy az egyiptomi fáraó elég vakmerő lesz, és a legkockázatosabb utat választja. Ehelyett három részre osztották erőiket, az egyik a déli útvonal mentén várakozott, a másik az északin, a harmadik, a legnagyobb létszámú pedig Megiddó előtt foglalt el harcállást.
Frontális támadás
A lázadókat pánik fogta el, amikor Thotmesz felbukkant Megiddó előtt, az egyiptomi hadsereg olyan hatalmas volt, hogy hét órába telt, míg átkeltek az Aruna-hágón, és elfoglalták állásaikat a város árnyékában. Thotmesz maga állt csapatai élére aranyszekéren, Hórusz istenként ragyogva, ezután személyesen vette át az egyiptomi hadsereg derékhadának irányítását, és frontális támadást vezényelt a kánaáni hadsereg ellen, akik a város falainak vetették a hátukat. III. Thotmesz évkönyvei arról számolnak be, hogy már az egyiptomi támadás első hulláma megtörte a szövetségeseket.
Amikor [az ellenség] látta, hogy őfensége diadalmaskodik felettük, rémült arccal menekült Megiddó felé. Elhagyták lovaikat, arany és ezüst harci szekereiket, hogy hátha valaki ruháiknál fogva behúzza őket a városba.
Megiddó lakosai bölcsen bezárták a kapukat, nehogy a kánaániak vonalainak áttörése után az egyiptomiak behatoljanak a városba, de ez azt jelentette, hogy a lázadó vezérek csak a védművekről ledobott kötelekre és hosszabb ruhaanyagokra felkapaszkodva tudtak megmenekülni.
Thotmesz minden bizonnyal a város előtt akarta megsemmisíteni az ellenséges erőket, ám hadai a könnyű győzelemtől megittasulva nem követték a király parancsát, és inkább rabolva, fosztogatva megrohanták az ellenség táborát. Thotmesz egy időre elveszítette a hatalmat a katonái felett, ami az ellenséges hadsereg nagy része számára lehetővé tette, hogy biztonságosan bejusson a városba.
Az ostromlott város
A villámgyors győzelemmel kecsegtető csatából végül hosszadalmas ostrom lett. A bronzkor vége felé a várostrom még gyerekcipőben járt, és az egyiptomiak nem rendelkeztek katapulttal, sem kővetővel, amikkel leronthatták volna Megiddó falait, Thotmesz csak egyet tehetett: elrendelte a lázadó város körülzárását. Ástak köré egy árkot és fákat vágtak ki, amivel bekerítették a várost, a lakók így csapdába estek a falak mögött. Thotmesz úgy gondolta, az éhínség majd meghozza a várt eredményt, de hét hónap telt el, amíg Megiddó kénytelen lett megadni magát. Ugyan Kádes királya visszaszökött szíriai erősségébe, de a lázadók többi vezetője előjött az erődből, hason csúszva közeledtek Thotmesz felé kegyelemért könyörögve, és felajánlották neki, hogy adót fizetnek. Thotmesz jelentős győzelmet aratott – egy olyan pillanatban, amikor nem is lehetett volna nagyobb a tét:
Ez pedig káoszhoz és belviszályhoz vezetett volna az egyiptomi udvarban, ami teljesen destabilizálta volna a birodalmat. A győzelemmel Thotmesz az egész ókori Közel-Keletnek üzent, így adta tudtára mindenkinek, nem áll szándékában otthon ülni Egyiptomban, hanem ki akarja terjeszteni a birodalom befolyását. Mivel kánaáni ellenségei nem voltak egységesek, Thotmesz számos hadjáratot indított, ismételt támadásokat vezetett, többször lecsapott ellenségeire, és újabb területeket hódított meg a Közel-Keleten, ami megalapozta hírnevét: nem véletlenül tartják a legnagyobb egyiptomi uralkodónak és hadvezérnek.
A Kr. e. 1457-ben lezajlott megiddói csata jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, de nem ez volt az egyetlen összecsapás, ami ezen a területen zajlott. A történelem során a város körül több tucatnyi csatát vívtak, többek között az első világháború utolsó hónapjaiban is, amikor a szövetségesek legyőzték a német–oszmán erőket, és ennek eredményeként a brit hadsereg tábornoka, Edmund Allenby, elnyerte a Megiddó vikomtja címet.
Megiddó még a Bibliában is hangsúlyos szerepet kapott. Amikor a Jelenések könyve megjövendöli a világ végét, egy olyan helyet említ, ahol a világok királyai összegyűlnek, és ezt héberül har magiddô-nak (Megiddó hegyének) nevezik, vagy, ahogy jobban ismert: Armageddonnak. Thotmesz győzelmének jelentősége, valamint az értékes területért vívott számos csata azt a hiedelmet táplálta, hogy a végső ütközetre – arra, amelyik véget vet az általunk ismert világnak – szintén Megiddónál kerül sor.
Azok, akik a Kr. e. 1457-es ostrom során beszorultak a városba, úgy hihették, hogy az Armageddonhoz hasonló dolgot élnek át, III. Thotmesz pedig minden bizonnyal a hírnévhez vezető ugródeszkának tekintette.
A cikket Rindó Klára fordította.
