Kádár Jánost 1956. november 1-jén gyakorlatilag elrabolták Magyarországról a szovjetek, november 3-án pedig Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) első titkára úgy nevezte ki hazánk első számú vezetőjévé Moszkvában, ahogy a római császárok annak idején a provinciák helytartóit. Feladataként a „rendcsinálást” és a „munkáshatalom” megmentését szabták meg, ám úgy tűnik, a hogyan kérdésében nem kapott instrukciókat.
Ezen túl kézi vezérléssel irányították a hazánkban tartózkodó magas rangú moszkvai elvtársak – köztük Ivan Szerov, a KGB rettegett vezére –, az SZKP küldötteinek utasításait pedig Kádár ellenvetés nélkül elfogadta. Nem túlzó állítás, miszerint „miniszterelnököt olyan rövid pórázon még nem tartottak, mint Kádárt ekkoriban a szovjetek”. A november 7-én, a megszálló csapatok páncélosaival Budapestre érkező Kádár-kormány gyakorlatilag légüres térben találta magát. Az ország szovjet katonai igazgatás alatt állt, miközben a társadalom Nagy Imre visszatérését, a szovjet csapatok kivonását, valamint az ávó teljes és végleges felszámolását követelte. Ez utóbbi találkozott Kádár érdekeivel annyira, hogy egyfajta kitörési pontként kapaszkodhatott bele, és így is tett, emiatt keveredett vitába Szerovval.
Az elképesztően szűkös források miatt a november 4. utáni történések, szándékok és lehetőségek meglehetősen homályosak, annyi azonban biztos: Kádárt a párt és az állam elsőszámú vezetőjeként egyértelmű, nagyon súlyos felelősség terheli a forradalmat és szabadságharcot követő kegyetlen megtorlásért. Ő maga személyes ügyének tekintette a Nagy Imrével való leszámolást, miközben szabad kezet adott az új köntösbe bújtatott ávónak.
Erről szólt sorozatunk előző része, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján mutatjuk be Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. A folytatásban maradunk 1956 utolsó, 1957 első hónapjainál, és a kronológiai sorhoz visszatérve megnézzük,
Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgettünk.
Tetemre hívás Tatabányán
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc nem ért véget a szovjet intervencióval, a társadalom széles rétegei azután is kitartottak, hogy a fegyverek elhallgattak. Mint említettük, szovjet katonai közigazgatást vezettek be, miközben tartották magukat a forradalmi és nemzeti tanácsok, illetve számolnunk kellett az egyre inkább széteső magyar közigazgatással. Mondhatni hármas irányítási rendszer működött, Ilyen szempontból ezek az ideiglenesnek szánt forradalmi struktúrák egészen ’57 márciusáig túléltek az egyetemeken és a munkahelyeken.
Ékesen példázza a fennálló helyzetet Kádár és Apró Antal (a Kádár-kormány, hivatalos nevén Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány iparügyi minisztere) ugyancsak kevésbé közismert „találkozója” a tatabányai szénbányák központi munkástanácsának tagjaival november 30-án. Ez a tröszt adta (volna) a hazai széntermelés mintegy 20 százalékát, ám az állandó, pontosabban többször újrainduló bányászsztrájk következtében kialakult súlyos energiahiány miatt még ott sem indulhatott újra az ipar, ahol hajlandók lettek volna felvenni a munkát.
A bányászok politikai törekvéseik mellett elsősorban életkörülményeik javítását, éhbérnek megfelelő fizetésük emelését követelték – egy kőkemény munkát végző csillés segédmunkásnak félhavi bérét kellett költenie egyetlen télikabátra.
Kádárt és Aprót szovjet katonai helikopter vitte Tatabányára, ahol valójában tetemre hívás történt: Kádárt polgártársnak nevezték a munkások, meglehetősen forró volt a hangulat
– mondja a 24.hu-nak Germuska Pál.
A tatabányai bányászok politikai követeléseit még november végén is országszerte osztották a munkástanácsok: a szovjet csapatok kivonása, szabad választások, mindezzel kapcsolatban a kormány politikájának, jóléti intézkedéseinek újragondolása. A mélyről jövő elemi elkeseredés szülte vágyakon nem lehetett egyhamar úrrá lenni. A fent említett, már-már fenyegető hangulatú gyűlésen Kádár higgadtan viselkedett, kiemelve, hogy igyekezni fognak, de nem megy minden egyszerre. Ezzel párhuzamosan a kormány jóléti intézkedéseket jelentett be, ám e területen igencsak vékony jégen táncolt.
Beindult a megtorló gépezet
November legvégén valami érezhetően átbillent. Tatabányán a bányatelepeken halálos áldozatokkal járó fegyveres harcok robbantak ki, a következő napokban sortüzek dördültek a demonstrálókra az ország több pontján. Véget ért a „türelmi időszak”, nyilvánvaló szovjet nyomásra a hatalom az erő, az egyértelmű erőszak nyelvére váltott. A közel 50 halálos áldozattal és 150 sebesülttel járó, december 8-ai salgótarjáni sortűzre a Központi Munkástanács 48 órás sztrájkot hirdetett, válaszul a kormány statáriumot léptetett életbe.
Beindult a megtorló gépezet, jelentősen erősödött a hatalmi nyomásgyakorlás, nőtt a karhatalmi erőszak, a tömeges letartóztatások során sokan akár 2-3 hétre is őrizetben maradtak, ráadásul korántsem voltak tiszták a jogosultságok, a szovjet hadsereg napi szinten vett részt ezekben az akciókban.
Kádár több tűz közé szorítva próbált eleget tenni a szovjet vezetés kívánalmainak, és a gyakorlatban is kézbe venni az ország irányítását. Helyzete a legkevésbé sem volt stabil, a Kreml Damoklész kardjaként lebegtette a feje fölött a Moszkvában gyülekező régi hatalmi elit hazatérését, akik közül bárki örömmel lépett volna a helyébe. Közben erős társadalmi nyomással, felháborodással kellett szembenéznie a szovjet csapatok jelenléte és azok rémtettei, valamint a fokozódó erőszak, de mindenekelőtt Nagy Imre félreállítása miatt. Hatalmas legitimációs válsággal küzdött, hiszen a teljesen törvényesen megalakult Nagy Imre-kormányt teljesen illegális módon váltották le.
A rossz nyelvek szerint a közepesen berúgott Dobi István (az Elnöki Tanács elnöke, akinek feladatköre volt az új kormányok formális beiktatása) azt se tudta jóformán, hogy mit ír alá. Valójában az ő szignóján kívül egyetlen törvényes feltétel sem állt fenn
– jegyzi meg Germuska Pál.
Munkásőrség páncéltörő fegyverekkel
Kádár számára kardinális kérdés volt a fegyveres erők újjászervezése, hiszen a hatalom megszerzése és megtartása szempontjából nem bízhatta a „rendcsinálást” egyedül a szovjetekre. Csakhogy a Néphadsereg gyakorlatilag nem létezett, a szovjetek szétzavarták, november 4. után szó szerint hazaküldték a katonákat. Az ávó álságos megtisztításáról és ténykedéséről bőségesen írtunk sorozatunk előző részében, miközben a háború utáni mintákat követve felfegyverzett munkásokat szerveztek úgynevezett riadócsoportokba, illetve megindult a civilek előtt is nyitott honvéd karhatalom szervezése.
Ezek egymással párhuzamosan működve, néha konkurálva végezték a dolgukat, nem egyszer még egymást is lefegyverezték. Ismét a történész idézve „a társadalom az erőszak változatos formáival szembesült, a szerencsétlen áldozatnak nyilván mindegy volt, hogy éppen milyen váll-lapot viselő személy püföli, de az óriási káosz világosan látszik”.
A párt felső vezetésében november-december folyamán megindult a gondolkodás, hogyan lehetne ezen úrrá lenni, 1957 januárjában pedig már azon ment a vita, milyen néven szervezzék meg az új paramilitáris erőt. Így jött létre februárra a Munkásőrség, amivel jelentős mennyiségű fegyver került a rendszer támogatóinak kezébe. A szervezet ötletét, megszervezését a kommunista Rendező Gárda egykori parancsoka, Halas Lajos szorgalmazta leginkább, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottság (később ebből lett az MSZMP Központi Bizottsága) teljes egyetértését bírta, miután a párt vezetésének sem a honvédségben, sem a rendőrségben nem volt bizodalma.
Egyértelműen egy párthoz hű fegyveres erőt kívántak létrehozni, és elég beszédes, hogy páncéltörő fegyvereket is biztosítottak a Munkásőrségnek. Nem nehéz belátni, ezzel olyan képességekkel akarták felruházni, hogy még a Néphadsereggel is szembeszállhasson annak ismételt lázadása esetén
– fogalmaz Germuska Pál.
Stabilizálódott a helyzet
December-január folyamán a társadalmon tömeges reményvesztés lett úrrá:
- lezárták a határokat,
- megszűnt az emigráció lehetősége,
a Kádár-kormány rázárta az ajtót állampolgáraira. Január elején még az ismét halálos beavatkozással járó csepeli sztrájk és tüntetés volt a munkásság utolsó fellángolása, ezt követően a munkástanácsokat becsatornázták a hivatalos keretek közé. Ezt úgy tudták elérni, hogy eleinte úgy tűnt, komoly beleszólást kaphatnak akár termelési ügyekbe is, később azonban különböző jogszabály-változtatásokkal a remények és ígéretek mind szertefoszlottak.
Ugyanakkor az állampárt újraszervezésével elkezdték tagjaik „benyomását” a munkásság szervezeteibe, ezzel belülről is segítve a hatalomátvételt, a munkástanácsok elvesztették a még december-január folyamán is őrzött szerepüket. A rendelkezésünkre álló források alapján ha Kádár eredetileg nagyobb szerepet is hagyott volna a munkástanácsoknak, ezt szovjet nyomásra fel kellett adnia:
Tavaszra feltöltötték a Munkásőrség elsőre tervezett 20 ezer fős keretét, 50 ezer fős létszámmal újjászervezték a Néphadsereget, a kormány közölte a szovjetekkel, hogy a Varsói Szerződésben vállalt kötelezettségeknek eleget tesz. Fölálltak tehát az erőszakszervezetek, a szovjet hadsereget igyekeztek háttérbe szorítani, „feladatait” immár a magyar karhatalmi erők és a Munkásőrség vette át. Átrostálták, lecserélték és közvetlen politikai irányítás alá vonták az igazságszolgáltatást a nyomozatitól a bírósági szakaszig.
Ez utóbbit tényleg úgy kell elképzelni, hogy a megyei pártbizottság beszámoltatja a rendőrkapitányt, az ügyészt, a bíróságot arról, hogy halad és milyen eredményeket hozott az ellenforradalom elleni harc. 1957 márciusára a belföldi helyzetet immár stabilnak értékelhetjük.
Megértette, mit kell tennie
És hol találjuk mindezek hátterében Kádár Jánost? Sorozatunk korábbi részeiben többször említettük, hogy nem volt sem vérszomjas, sem egy kezdeményező, akaratának tűzön-vízen érvényt szerző típus, sokkal inkább az általa felsőbb hatalomként kezelt párt – főleg a csalhatatlan ősforrás, az SZKP – utasításai, sugalmazásai követésében, valóra váltásában jeleskedett. Lényegében ugyanez történt ebben az időszakban is.
November 2-án, 3-án a szovjet elnökséggel szemben megfogalmazott számos kételyt, elmondta, mit és hogyan csinálna, és ismeretlenségéből, valamint a forradalom idején tapasztalt pálfordulása okán az első napokban talán még itthon is volt némi renoméja. Utóbbi hamar elszállt, és azt is be kellett látnia, hogy a szovjet nyomás folyamatosan lehetetleníti el az általa engedményként gondolt, tervezett lépéseket.
A történész úgy látja, Kádár fokozatosan felmérte lehetősége határait, megértette a szovjet vezetés elvárásait, és beleállt a feladatba, dilemmáit legfeljebb az MSZMP felső vezetésével osztotta meg. Igyekezett minél kevesebb társadalmi konfliktussal megoldani a helyzetet, de miután nem boldogult, egyre nagyobb teret hagyott az erőszaknak. Hihetetlenül nagy pofon lehetett az egész pártelit és személy szerint Kádár János számára, hogy az a munkásosztály lázadt és sztrájkolt ellenük, amelynek a nevében akkor már majd egy évtizede hatalmon voltak. A folyamatos és sokrétű depresszió azonban fokozatosan lehalkította, megszüntette ezeket a hangokat:
Januárban Budapestre érkeztek a kommunista testvérpártok vezetői, akik egytől egyig kemény fellépést tanácsoltak Kádárnak és a magyar vezetésnek: rendet kell tenni, nincs semmiféle engedmény.
Szovjet segély és az ára
A politika mellett nagyon komoly gazdasági lépésekre is szükség volt. A szakemberek a második világháború után megélt hiperinflációtól rettegtek, a megelőző hónapokban a harcok és a sztrájkok miatt többé-kevésbé munka nélkül kiáramlott bérmennyiség, illetve a magánszektor gyors feléledése okán hatalmas pénzmennyiség, a tervhivatali dokumentumok alapján kétmilliárd forintnyi fedezetlen jövedelem volt a lakosságnál. Akkor, amikor a magyar állami költségvetés főösszege 50-60 milliárd forintot számlált, az ország pedig romokban hevert, a főváros csaknem úgy szét volt lőve, mint ’45-ben.
A magyar vezetés jelentős szovjet segítséget kívánt igénybe venni a gazdaság újjáépítéséhez, illetve márciusra több olyan politikai, katonai és pénzügyi kérdés összejött, amit komolyan meg kellett vitatni az elvtársakkal. A hónap elején ezért Kádár a párt- és állami vezetőkkel Moszkvába utazott, ahol különböző formációkban 10 napig tárgyaltak.
Az egyik megbeszélésen Kliment Vorosilov elővette Rákosi Mátyás levelét – amelyben a száműzött vezér határozott szándékát fejezte ki a hazatérésre és a hatalomba való visszatérésre – és jelezte, lennének itt olyanok, akik esetleg jobban elboldogulnának a magyarországi helyzettel, mint Kádárék. Hruscsov erre letorkolta Vorosilovot, hogy ezt azért nem illik, és mi sem így gondoljuk. Nem tudni, mennyire volt megrendezett jelenet, egyfajta jó zsaru, rossz zsaru trükk, de az üzenete egyértelmű:
Bizonyos mértékig eleget teszünk a magyar kéréseknek, adunk pénzt, hitelt, biztosítjuk az áruszállítást stb., de a Kádár-kormánynak meg kell tennie az általunk elvárt intézkedéseket
– fogalmaz Germuska Pál. Hozzáteszi, Kádár Jánosnak nem kellett rémálmokat látnia ahhoz, hogy megértse: Moszkva tartalékol egy „B-válogatottat” magyar kommunista vezetőkből, akikre bármikor lecserélheti őket. E lehetőségnek már csak a lebegtetése is elég ijesztő lehetett ahhoz, hogy Kádár ne próbáljon változásokat elérni.
A lényeget tekintve azonban a magyar elit segélyért ment Moszkvába 1957 márciusában. Fontos eredmény volt, hogy ezt megkapták, emellett az SZKP jóváhagyta a magyarországi politikai irányvonalat, és sikerült Rákosi visszatérését megakadályozni.
A következő fontos lépést magyar-szovjet viszonylatban a hazánkban tartózkodó szovjet csapatok helyzetének rendezése jelentette a nemzetközi jognak is megfelelő módon. A jogcím a világ békéjének és biztonságának megvédése, illetve az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) állítólagos fenyegetése volt, és nem szerepelt benne végdátum.
A széles nyilvánosság előtt májusban Budapesten aláírt megállapodás rendezte az itt tartózkodás jogcímét, a szolgáltatások igénybevételének szabályait, a csapatok mozgatásának feltételeit, valamint további elszámolási, technikai részleteket is tartalmazott. A történész még annyit emel ki, hogy lényegesen szabályozottabb kereteket teremtettek annál, ahogy a szovjet haderő ’56 előtt Magyarországon működött.
A márciusban megszerzett szovjet segély remek hátteret nyújtott Kádárnak ahhoz, hogy kedvezzen a társadalomnak, tovább növelje saját elfogadottságát. Sikerrel járt, hiszen alig fél évvel a véres forradalom és szabadságharc után már százezres tömeg ünnepelte május elsejét, és azt a pártot, azokat az embereket, akik vérbe fojtották Magyarország jövőjét, százakat gyilkoltak meg, ezreket zártak börtönbe, és tíz-százezrek életét nyomorították meg. Innen folytatjuk.
