Az ókori világ egyik legizgalmasabb kérdése, hogy tényleg lezajlott-e a trójai háború. Mivel Homérosz eposza, az Iliász a görögök (akhájok) és a trójaiak között vívott háborúra épül, a város állítólag több mint 10 éven át zajló ostroma az ókori emberek világképének meghatározó eleme volt. De a görögök – köztük a jelentős történetírók is, mint Thuküdidész – nem fikciónak, hanem történelmük részét képező konfliktusnak tartották.
Valós esemény vagy kitaláció volt a trójai háború?
Hérodotosz úgy látta, hogy a trójai háború az ő nemzedéke előtt 800 évvel, vagyis a Kr. e. 13. században tört ki. A matematikus Eratoszthenész azonban kicsit későbbre, egészen pontosan Kr. e. 1184–1183-ra datálja, ugyanis az Iliászban szereplő pár részlet erre a történelmi korszakra emlékeztet. Priamosz király palotájának léptéke és nagyszerűsége például a mükénéiek által a dél-görögországi félszigeten, a Peloponnészoszon épített fényűző palotákat idézi.
Azonban Homérosz eposza nem történelmi feljegyzés. Művét nagyjából négyszáz évvel a megénekelt késő bronzkori háborút követően fejezte be. Olyan világot ábrázol, amelyben az istenek keverednek az emberekkel, és a főszereplők a mitikus hősök korszakához tartoznak. Mégis milyen értelemben tekinthetjük valóságosnak a Homérosz által megírt trójai háborút?
A történelmi Trója helyszíne Törökország nyugati partjainál, a Dardanellák közelében, Hisszarlikban (Hisarlık) volt. Heinrich Schliemann a 19. század végén kezdte feltárni, és úgy találták, hogy számos régészeti réteget rejt. Azokban a rétegekben, amiket Homérosz háborújának idejére lehetett datálni, nyílhegyeket és néhány törött emberi csontot fedeztek fel.
Mindez nem tűnhet túl erős bizonyítéknak, de az Anatólia más részein talált leletek is alátámasztják. Különösen a hettiták (az ókori Anatólia lakói), akik írótáblákon hivatkoztak Trójára, amit ők Wilusának (Viluszának) neveztek. Még egy Alekszandu nevű uralkodóról is megemlékeznek; az Iliászban szereplő Parisz trójai herceget Alexandroszként ismerik.
A régészeti bizonyítékok és az ókori történetírók magabiztos beszámolói arra ösztönöznek, hogy komolyan fontolóra vegyük a lehetőségét, hogy Tróját feldúlták a bronzkor végén. Ám a város ostroma minden bizonnyal másként zajlott, mint ahogy azt Homérosz ábrázolja, példának okáért nehéz elképzelni, hogy tíz évig tartott, hiszen a város viszonylag kicsi volt – és nyilvánvalónak tűnik, hogy az istenek sem avatkoztak be a csatatéren.
Ma sem lehetünk benne bizonyosak, hogy Homérosz műve valós történelmi eseménynek állít-e emléket, amit a világ számos pontjáról érkező hellének vívtak a trójaiak ellen, és ami azért robbant ki, mert egy herceg megszöktette egy másik férfi feleségét. A trójai háborúval kapcsolatos igazság, legalábbis jelen pillanatban, homályban marad.
Elérhették-e Kínát a római katonák?
Már a hang is szörnyű volt, amit keltettek. Egy római légió nagyjából ötezer emberből állt; ötezer ép embernek tízezer lába van. Mind a tízezer láb caligát, a híres római szöges katonai lábbelit viselte. Ha csak egy ilyen lábbeli csapódott a kövezethez, a hang azt jelezte a birodalom ellenségeinek, hogy nagy baj közeledik; tízezer lábbeli hangjának kakofóniája pedig szinte elképzelhetetlen. Nemcsak a római légiók zaja az, ami kétezer év távlatából a legfélelmetesebb – hanem a csöndjük. Ilyenfajta csönd borította be Crassus légióit, akik a Pártus Birodalom ellen harcoltak a carrhaei csatában a mai Törökország területén.
Crassusnak nem is kellett volna hadat viselnie, olyan gazdag volt, hogy a híresen vagyonos Krőzus belesápadt volna az összehasonlításba, de a harcban az arany nem helyettesítheti a kifent acélt. A csata előjelei szörnyűek voltak – és mint kiderült, hátborzongatóan pontosak. Azon a Kr. e. 53-as fekete napon Crassus fiát lefejezték, fejét egy lándzsára tűzve mutogatták az apja előtt, majd a megtört szívű Crassus kicsivel később ugyanilyen sorsra jutott.
Több ezer római katona került fogságba és hurcolták keletre őket. Bár Horatius azt sejteti, hogy a légiók túlélői összeházasodtak a pártusokkal, valójában nem tudjuk, mi történt velük, mígnem a 20. század közepén Homer Dubs, egy Oxfordban kutató Kína-szakértő azt állította, hogy tovább vihették őket keletre, mint ahogy azt eredetileg gondolták – sok ezer kilométerrel távolabbra.
Pár évvel a carrhaei csata után egy kínai város ostroma során néhány zsoldos olyan harcmodort választott, amit még nem láttak abban az országban: az ellenség nyomására válaszul szorosan összeillesztették a pajzsukat, és a végeredmény a „halpikkelyekre” emlékeztetett. A kifejezés egyedülálló a kínai irodalomban. Mindenesetre az összerakott pajzsokra épülő formáció a római hadsereg egyik jellegzetes harci alakzata volt, amit teknősbéka (testudo) formációnak neveztek. Nagyjából ugyanebben az időben egy Kínában alapított várost Liqiannak neveztek (az ókori kínaiak ezt a szót használták „Rómára”).
Lehet, hogy ez volt a carrhaei csatát túlélő római katonák végső állomása? Az elméletet még nem bizonyították, de egy napon talán megtudjuk, hogy hol ért véget caligáik szaggatott dobogása.
Miért táncolta magát halálba sok európai a középkorban?
Strasbourg városában, 1518-ban egy Frau Troffea nevű nő elhagyta a házát és egy szűk utcában kószált. Aztán táncra perdült, de nem zenére, hanem saját vad, őrült egyéni ritmusára, engedve a tébolynak, ami gyorsan átterjedt másokra is, akik csatlakoztak hozzá, és nemsokára 400 ember táncolt szerte a városban vonagló, rángatózó, kitekert végtagokkal. A tömeget – most már több száz test forgatagát – elragadta a mindent elsöprő kényszer, hogy megállás nélkül táncoljanak.
Nem ez volt az első alkalom, hogy a ragály, amit „vitustánc járványként” emlegettek, megfertőzte Európát. 1374-ben hasonló esetről számoltak be Utrechtben, a Rajna hídjánál:
Mindenekelőtt habzó szájjal a földre zuhantak; aztán megint fölálltak és halálra táncolták magukat.
A különös jelenséget sohasem sikerült teljes mértékben megmagyarázni, a maga idejében démoni befolyásnak tudták be, vagy úgy vélték, az eretnekeket sújtotta. A 19. században a történészek az orvostudományhoz fordultak, és megpróbálták olyan kóros tünetegyüttesként diagnosztizálni a vitustáncot – vagy más néven chorea minort, magyarosan kóreát –, aminek elsődleges megjelenési formája az arc, illetve a kéz és a láb gyors, koordinálatlan rángatózó mozgása.
Az utóbbi évtizedekben igyekeztek további racionális magyarázatot találni a jelenség okára: többek között az anyarozs-mérgezés is felmerült a táncőrület lehetséges okaként. Az anyarozs-mérgezés nem először merült fel magyarázatként, az új-angliai Salemben élők hisztérikus viselkedését, ami 1692–1693-ban tömeges boszorkányperhez vezetett, szintén az anyarozs számlájára írták.
A pszichológusok magyarázata, amit aztán a történész John Walter is magáévá tett, szintén meggyőzőnek hat: a tömeges táncjárvány pszichés okokra vezethető vissza. Ezt a fajta rendellenességet emocionális vagy mentális stressz váltja ki, és mint tudjuk, a középkorban gyakoriak voltak a háborúk, a járványok és az éhínség. A 14. században a Rajna áradása miatt a vízszint több mint 10 méterre emelkedett, elárasztotta Strasbourgot, pusztítást okozott, amit járvány és éhínség követett. Az 1518-as táncot megelőző évtizedben Strasbourgot éhínség és tömeges megbetegedések sújtották, majd súlyos szifiliszjárvány tört ki, ami kétségbeesésbe döntötte az embereket. Talán ezek a megpróbáltatások okozhatták, hogy a „vitustánc járványban” szenvedők úgy festettek, mint akik elszakadtak a testüktől, mintha különös álomvilágba süllyedtek volna, magukat összezúzva, véresen, pihenés nélkül táncoltak, néha hetekig?
A csillapíthatatlan tánckényszer poszttraumás stressz eredménye is lehetett. De a szörnyű traumák ilyen módon való feldolgozásának megvolt a maga veszélye: sokan életüket vesztették a kimerültség miatt, a kiszáradás vagy az éhség következtében. Mások – miután véget ért a transzszerű állapot – újból visszatértek a hétköznapi életükhöz.
Bár ezek a különös esetek új megvilágításba helyezik a szélsőséges fizikai és érzelmi stresszre adott pszichés válaszokat, még mindig nem tudjuk, hogy a „vitustánc járványok” miért söpörtek végig olyan gyakran a 14. és a 16. században Európa bizonyos részein. Egyelőre rejtély marad, hogy az emberek miért táncoltak Strasbourg utcáin, vagy miért pörögtek és ringatóztak a Rajna partján.
Mit rejt a Voynich-kézirat?
Ha a Voynich-kézirat régi pergamenjeit lapozgatjuk, minden oldalon összefüggéstelen szöveget találunk. A napjainkban a Yale Egyetemen őrzött kötet ismeretlen nyelven íródott, amit eddig még nem sikerült azonosítani, valamint egy sor eleven, lenyűgöző illusztrációt is tartalmaz. A tudósoknak egyelőre nem sikerült megfejteni a kézirat tartalmát, és azt sem tudják, hogy ki készítette – vagy miért döntött a szerzője úgy, hogy elzárja az avatatlanok elől.
A pergament a 15. századra datálják, a kézirat valószínűleg Közép-Európában készült a 15. század végén vagy a 16. században. Mivel a szöveget nem értjük, legfeljebb az illusztrációkból tudunk következtetni a tartalmára: láthatóan orvosi és tudományos témákat tartalmaz, a növények gyógyhatásainak szentelt oldalakkal, az ezekből származó esetleges gyógyhatású készítményekkel. Külön részt szentel az asztrológiának és a csillagászatnak, valamint a recepteknek (vagy mégsem). A vizuális anyag egy részét nagyon nehéz értelmezni. Az illusztrációk egy része meztelen nőalakokat ábrázol vízben vagy egyéb folyadékban elnyúlva, és körülöttük csőrendszerek láthatók. Ezek a képek vajon valamilyen fürdőkúrát ábrázolnak, vagy allegorikus jelentést hordoztak?
Az illusztrációk alapján lehetséges, hogy a szöveg maga is a természet és a kozmosz hatalmával áll kapcsolatban, és esetleg mágikus és alkímiai folyamatokat taglal. Ezek a titkos tanítások nagyon elterjedtek voltak Európában a Voynich-kézirat keletkezése idején, de az ilyesfajta kísérletezések titokban folytak. A kézirat összeállítója valószínűleg rejteni akarta okkult tudását, egyrészt, hogy megóvja másoktól, másrészt, mert az egyházi és a világi hatóságok nem nézték jó szemmel az alkímiát és a mágiát. A kéziratot az alkímia és mágia lelkes híveként ismert II. Rudolf német-római császár (1576–1612) és magyar király udvarában őrizték, aki feltehetőleg John Dee (1527–1608) angol asztrológustól szerezhette meg, aki szintén érdeklődött az okkultizmus iránt.
Bár a történészek már sok mindent feltártak a 15–16. századi emberek mágia iránt táplált titkos vonzalmáról, a Voynich-kézirat tartalma továbbra is rejtély marad. A legvalószínűbb, hogy a szöveg titkosírással készült, a szavakat egy máig azonosítatlan nyelvre konfigurálták egy különös ábécé révén tovább bonyolítva, hogy még nehezebb legyen megfejteni.
Az évek során számos kutató kísérelte meg kibogozni a titkosírást; talán az amerikai Friedman házaspár a leghíresebb közülük. William és Elizebeth Friedman a második világháború idején kódfejtőkként dolgoztak, de fontos munkájuk mellett a Voynich-kéziraton is kipróbálták szaktudásukat. Az 1950-es években folytatták a munkát, de még az ő briliáns agyuk sem volt képes feltörni a kódot. Remélhetőleg egy nap majd akad egy tudós, aki megfejti a kéziratot, és végre fény derül a titkaira.
Mi történt Jézus holttestével?
Kétezer év óta elkeseredett vita folyik az írott történelem talán legmegosztóbb és történelmileg legnagyobb hatású rejtélyéről: Jézus Krisztus testének sorsáról. A mai napig sokan vannak, akik úgy hiszik, hogy egy árulással vádolt, kivégzett ember holtteste eltűnt a sírjából Júdeában, mert az az elítélt valójában Isten fia volt, míg mások kételkednek ebben. A kereszténység hívei kezdettől fogva megértették, hogy Krisztus feltámadása hitük központi hittétele. Pál azt írta két évtizeddel Krisztus keresztre feszítésének legvalószínűbb időpontja után a korinthoszi keresztény közösségnek (1 Kor 15.14, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája, 1990):
Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.
A hívek annak bizonyítására, hogy Krisztus valóban feltámadt a halálból, szemtanúk beszámolóit idézték, amelyek szerint elhagyta a sírját. Pál a korinthosziakhoz írott levelében, ami erre vonatkozóan a legkorábbi keresztény forrás, két olyan emberre hivatkozik, akiket személyesen ismert, és akik találkoztak a feltámadt Jézussal: Jakabra, Krisztus testvérére és Péterre, Krisztus tanítványára. A rendelkezésünkre álló források alapján úgy tűnik, hogy a keresztények a kezdetek kezdetétől szó szerint hittek a feltámadásban.
De mihez kezdjenek ezzel a történészek? Sokan voltak köztük is – és akadnak ma is –, akik biztosra veszik, mint Pál is, hogy Jézus valóban feltámadt halottaiból. Csakhogy történészként már több évszázada nem legitimálható, hogy természetfeletti okokkal magyarázzák egy történelmi rejtély megoldását. A „teológus megengedheti magának, hogy a vallás keletkezésével kapcsolatban arra a kellemes álláspontra helyezkedjen, ahogy az Ige természetes tisztaságába burkolózva szállt alá a mennyből. A szomorúbb kötelesség a történészre hárul” – írta a szakmabeli Edward Gibbon a 18. században.
Másokat is megvádoltak ezzel, többek között Krisztus családját és a szanhedrint (a zsidó főtanácsot). Aztán ott van az a felvetés is, hogy Jézust valójában soha nem feszítették keresztre. Egy Baszileidész nevű gnosztikus ókeresztény teológus által írt evangélium (ami aztán átdolgozva a Koránban is megjelenik) azt állította, hogy Jézus helyet cserélt Cirénei Simonnal. Simon felajánlotta segítségét a keresztet Jeruzsálemen keresztül a kivégzésére cipelő Krisztusnak, és végül Simont szegezték fel Krisztus helyett a keresztre. A történet további verziójában egy ahmadisz nevű iszlám szekta azt állítja, hogy Jézus később a mai indiai Kasmír állam területére utazott, ahol 120 éves korában bekövetkezett haláláig élt és ott is van eltemetve. A maradványait állítólag rejtő sírt ma is mutogatják.
Még ennél furcsább felvetések is előkerültek, többek között, hogy Jézus soha nem is létezett, és feltámadásának történetét Adonisz mítoszának újragondolásából kölcsönözték (aki állítólag szintén feltámadt). Egy másik elmélet szerint (ahogy a Holt-tengeri tekercsekkel foglalkozó tudós, John Marco Allegro provokatív módon felvetette), az egész történet valamilyen hallucinogén gomba fogyasztásával áll összefüggésben. Röviden összefoglalva – és János evangéliumának mondását átfogalmazva – sok elmélet van erről, és ha mindegyiket megírnánk, a világ nem tudná befogadni a témával foglalkozó könyvek sokaságát.
A cikket Rindó Klára fordította.
