Mára ugyan szinte teljesen kikopott a beszélt nyelvből, azért a legtöbben ismerik a bédekker kifejezést – de kevesebben tudják, miként lett az útikönyv szinonimája. Az 1801-ben, Essenben született Karl Baedeker apja és nagyapja is könyvkiadással foglalkozott, az ifjú Karlt is a családi vállalkozás továbbvitelére szánták.
Ki is tanulta a szakmát, majd hazatért a kisvárosba, ahol néhány évig apja mellett dolgozott, de 1827-ben a saját lábára állt: Koblenzben indított saját könyviadót, majd 1832-ben már egy helyi riválist is felvásárolt.
Saját fejlesztésű útikönyvek
A cég egyik kiadványa volt egy Mainztól Koblenzig tartó utazást bemutató útikönyv is, amelyet eredetileg 1828-ban adtak ki. Baedeker úgy döntött, a könyv megér egy második kiadást is, ám ezt már saját ötletei alapján kiegészítette, a kiadvány pedig olyan sikeres lett, hogy a következő években újabb és újabb, az eredetitől egyre jobban elrugaszkodó változatai jelentek meg. Az évtized közepén Baedeker már saját fejlesztésű útikönyveket is kiadott, például Belgiumról és Hollandiáról, majd 1844-ben megjelentette legsikeresebb művét, a Svájcról szólót, amely 39 átdolgozott verzióban egészen 1937-ig a piacon maradt.
Az útikönyv persze nem Baedeker találmánya volt, maga is elismerte, hogy a korszak legsikeresebb ilyen írásainak szerzője és kiadója, John Murray inspirálta. A 19. századnak ebben az évtizedeiben született meg Európában a modern turizmus is, a gőzhajók és vasutak segítségével egyre nagyobb számban keltek útra emberek úgy, hogy már nem valamilyen ügyes-bajos dolguk miatt, esetleg a felfedezés vágyától űzve, hanem pusztán kíváncsiságukat kielégítendő, élményeket keresve, szórakozásból utaznak.
Baedeker pedig mindent megtett, hogy az ő igényeiket kielégítse. A korábbi útikönyvek inkább útleírások voltak, Baedeker viszont teletömte könyveit hasznos gyakorlati információkkal is.
Precíz és megvesztegethetetlen
A koncepció tökéletesen találkozott a kor igényeivel, azonban a sikerhez kellett Baedeker legendás precizitása és őszintesége is. Az volt az elve, hogy csak személyes élmény alapján ír, tehát a könyveiben szereplő összes helyet végigjárta, kipróbálta. Egy anekdota szerint látták, ahogy a milánói dóm tetejére felvezető lépcsősoron kaptatva húsz lépcsőnként egy borsószemet helyez kabátja zsebéből a nadrágjába. Lefele fordítva megismételte az eljárást, ellenőrizve a számítását – így kizárta annak a szörnyű hibának a lehetőségét, hogy egy-kettővel több vagy kevesebb lépcsőt kell a valóságban megmásznia annak, aki az ő könyve alapján vállalkozik a fárasztó túrára.
Legendás volt megvesztegethetetlensége is, számtalan történet maradt fent arról, hogy sem pénzzel, sem könyörgéssel, sem fenyegetéssel nem lehetett rávenni egy-egy elítélő vélemény megváltoztatására, azt csak úgy lehetett kijavítani, ha az általában inkognitóban utazó Baedeker egy újabb látogatáson, személyesen győződött meg arról, hogy a körülmények javultak. Nagy újítása volt a csillagozás 1846-os bevezetése, az olvasók így rögtön tudták, mely látnivalók, szállodák és éttermek méltók az idejükre. Felismerte a pontos, naprakész és részletes térképek fontosságát is.
Miután 1859. október 4-én meghalt, fiai vitték tovább a céget és a hagyományokat, a kiadó útikönyvei pedig a 19. század végére már egész Európában fogalommá lettek, és a „bédekker” a magyaron kívül még számos nyelvben köznevesült. Munkássága nagyban hozzájárult a turizmus fejlődéséhez, az általa alapított cég pedig máig is létezik, egyelőre még az internet kora sem tudta megtörni a varázst. Egyik életrajzírója szerint még az is kérdéses, hogy mi vagy ki volt előbb: Baedekert hívta életre a turizmus, vagy ő hívta életre a turizmust?
