A 20. századi amerikai irodalom előbb a drámaírásban lépte le az európait, aztán a regényirodalomban is diktálni kezdte az ütemet: Truman Capote (1924–1984), a Hidegvérrel (In Cold Blood) című, 1966-os művével megteremtette a „tényregény” műfaját, amikor riporterként vetette bele magát egy brutális családgyilkosságot követő nyomozás sűrűjébe, és aztán nem közölt mást, csak – Jászi Oszkárral szólva – „tényeket, tényeket és megint csak tényeket”, művészien elrendezve. Ezzel megszületett rohanó korunk Bűn és bűnhődése, akkora kritikai sikert aratva, hogy nem lett volna túlzás, ha leírják: „a Hidegvérrel után többé nem lehet regényt írni” (valaki biztos le is írta ezt a tipikus fülszövegmondatot). Az biztos, hogy Capote utána már egy művét sem tudta befejezni.
Egzisztenciális kényszer nem szorította, mert a bestseller-listák élére ugró „tényregénye” már az első évben kétmillió dollárt hozott a szerzőjének – pedig tényleg az élet írta azt. Capote „csak” dokumentált, meg persze okosakat kérdezett és manipulált, ahogy az a regény születését bemutató Capote (2005) című filmből is kitűnik. Az Oscar-díjjal jutalmazott Philip Seymour Hoffman ihletetten játszotta benne a különc írót, a sokáig dédelgetett kedvencet, aki azonban leleplező írásaival mindent megtett, hogy megutáltassa magát a „felső tízezerrel”. Ha élete utolsó évtizedére tekintünk: sikeresen (erről Ungvári Tamás tudott sokat mesélni).
Szent persze még nem vagyok. Alkoholista vagyok. Kábítószeres vagyok. Homoszexuális vagyok. Zseni vagyok. Persze mind ettől akár még szent is lehetnék. De hát mit csináljak, nem vagyok
– nyilatkozta a dandy, idegesítően magas hangon beszélő, affektáló Capote, aki az önmarketinget Oscar Wilde-tól tanulhatta.
Marilyn Monroe-t akarta a főszerepre
Lentről indult: a „mélydélen”, New Orleansban született Truman Streckfus Persons néven. Szülei elváltak, a rokonaihoz került. Magányos gyermekként, jobb szórakozás híján, már iskolás kora előtt megtanult olvasni. Kilencévesen anyjához költözött New Yorkba, aki egy kubai textilkereskedőhöz, Joseph Capote-hoz ment férjhez másodszorra. Felvette nevelőapja vezetéknevét, így már Truman Capote néven kezdett publikálni, előbb iskolaújságokban, majd 17 évesen félbeszakította tanulmányait, és a The New Yorker magazin szerzője lett. 1943-ban kezdett hozzá első regényéhez, a Nyári átkeléshez, amely életében kiadatlan maradt, és csak jóval halála után, 2005-ben jelentették meg a hagyatékból előkerült kéziratot, amikor az életrajzi film miatt újra kitört a „Capote-láz”.
Első megjelent könyve a Más hangok, más szobák (Other Voices, Other Rooms, 1948), amely – ahogy Kolozsvári Grandpierre Emil megjegyezte – „kitűnően megírt regény, egyike a század azon »újszerű, egyéni hangú« regényeinek, melyekben tulajdonképpen semmi eredendően új vagy egyéni vonás nincs.” Hogy híres-hírhedt mű lett, inkább a borítón látható szerzői portrénak köszönhető, amely úgymond „félreérthető”. Helyesebben egyáltalán nem az, mert az élveteg fejből ítélve senkinek sem volt kétsége, hogy mijét simogatta fotografálásakor a fiatal író. Nem titkolta homoszexualitását, élettársa a tíz évvel idősebb Jack Dunphy, szintén író lett – haláláig együtt maradtak, bár Capote nem vetette meg a szaunagőzös alkalmi légyottokat sem.
Truman Capote-t az Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany’s) című, 1958-as regénye tette szupersztárrá. Akár a manhattani Tiffany áruház is szponzorálhatta volna a könyvet, amelyből Blake Edwards minden idők egyik legkedveltebb romantikus filmjét forgatta le Audrey Hepburn főszereplésével. Capote műve sokkal ironikusabb – és egyben szomorúbb –, mint az 1961-es film, amelyben az őzikeszemű, mindig álmos tekintetű, bűbájos Audrey Hepburnt csodálva könnyen megfeledkezünk arról, hogy azért mégis egy másokat kihasználó „társasági hölgy”, lényegében pénzéhes prostituált történetét látjuk, hiszen nem lehet haragudni rá. Capote gyűlölte is a filmet, ő ugyanis a zűrös magánéletű bombanő Marilyn Monroe-val játszatta volna el a főszerepet. Nyilván őszintébb adaptáció kerekedett volna belőle, bár a Moon River című Oscar-díjas Henry Mancini-dal aligha feküdt volna úgy Monroe-nak, mint a Happy Birthday, Mr. President.
Különleges eset
A harmincöt éves Truman Capote partiról partira járt, amikor nyilván egy másnapos, mimózás brunch-ra készülve a New York Timest lapozgatta, és megakadt a szeme a híren, hogy 1959. november 15-én, a Kansas City közelében lévő Holcomb-farmon lemészároltak egy négytagú családot. Az amerikai erőszakkultusz és a könnyen beszerezhető fegyverek miatt önmagában nem lett volna annyira rendkívüli esemény ez, azonban mégis különlegessé tette, hogy a házból nem vittek el semmit (csak 50 dollárt), dulakodás nyomai híján vélhetően nem állt ellen a jól megtermett családfő, nem erőszakolták meg a kamaszlányt, és ugyan miért tettek a tettesek párnát a megkötözött apuka feje alá, ha úgyis végeztek vele?
Barátnőjével, Harper Lee-vel – a Ne bántsátok a feketerigót! (1960) szerzőjével – a helyszínre utazott, és aztán éveken át interjúzott a helyiekkel, a nyomozókkal, később a letartóztatott tettesekkel, Perry Smith-szel és Dick Hickockkal. Mivel az írónak félelmetes memóriája volt, nem jegyzetelt a beszélgetések közben, nem is vette fel azokat – ennek köszönhetően megnyíltak a simabőrű Capote előtt az interjúalanyok. A műből kirajzolódik a két gyilkos története, akik azért találtak egymás társaságára, mert mindkettőjük a másikat gondolta a piszkos munkát elvégző vadembernek.
A börtönben ugyanis önvédelmi célból eltúlozták korábbi tetteiket, hogy minél félelmetesebbnek állítsák be magukat a többi fegyenc előtt, és amikor a jól kitervelt akció végén ott álltak hoppon maradva a Cutter-házban, mert nyoma sem volt a feltételezett, bankókötegekkel teli széfnek, a másiktól várták, hogy végezzen a tanúkkal. Mígnem pont a félénkebb, majrésabb, szerencsétlenebb Smith volt az, aki kést ragadott, és elvágta a jómódú, de a vagyonát bankban tartó gazda torkát – a döntés élet és halál kérdéséről a második világháború utáni egzisztencializmus legégetőbb témája.
Lebukásuk a tippet adónak köszönhető: Hickock cellatársa ugyanis korábban a Cutter családnak dolgozott, mindent elmondott a házról, mint egy rablógyilkosság ideális célpontjáról (újabb példájaként annak, hogy a börtönök inkább tekinthetők bűnözőgyárnak, mint rehabilitációs intézménynek), csak a mesés széffel hitegetés bizonyult délibábnak a füllesztő, poloskabűzös rabságban, amelyben az elítéltek szinte egyetlen öröme a rádióhallgatás. És amikor a hírek tárgyalni kezdték a Cutter-gyilkosságot, a rádiózó tippes azonnal tudta, hogy ki tette.
Mindent vagy semmit
A gyilkosokat 1965. április 14-én végezték ki – Capote már alig várta, hogy megtegyék. Benne a sikert áhító, hiú író ugyanis felülkerekedett az „egyedüli példányok” elvesztésén sajnálkozó, együttérző emberen, márpedig addig nem zárhatta le és nem adhatta ki a „tényregényét”, amíg a kivégzés nem tett pontot a történet végére.
Capote ázsiója a felhőkig emelkedett a Hidegvérrel megjelenése után, immáron az elit krémje kereste a társaságát. 1966 novemberében a rokokó mulatságokra emlékeztető hírhedt maszkabált rendezett a legendás New York-i Plaza Hotelben – nevezetes lakóinak sora Molnár Ferenctől „Kevin McCallisterig” terjedt a 20. században –, kora legismertebb sztárjaival, újságíróival és közéleti figuráival. Új könyve témáját a sikeres emberek ürességében és romlottságában találta meg, azonban, miután megjelentek az első fejezetek a Meghallgatott imákból (Answered Prayers), kitört a botrány, túlságosan könnyen rá lehetett ismerni a leleplező kulcsregény egyes szereplőire.
A mű befejezetlenül maradt, mert az egyre püffedtebb arcú egykori „angyalarcú kerub” – Tennessee Williams drámaíró nevezte így Capote-t – módszeresen kikészítette magát: „A művész, ha kockáztat, pókerjátékos. Vagy mindent megnyer, vagy semmit. Depresszió, kutatás, mesterségesen felkorbácsolt szenvedélyek a veszteség lehetőségeinek örvényei. Capote, az ifjú korában zseniként ünnepelt, vesztett. Alig egy hónappal a hatvanadik születésnapja előtt holtan találták egy Los Angeles-i lakásban” – írta a Capote-nekrológjában Ungvári Tamás. 1984. augusztus 25-i halálakor vér helyett már vodkanarancs folyt az ereiben.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
