A szájhigiénia és a fogkrém története több évezredre nyúlik vissza. Az egyiptomiak már Kr. e. 3000 körül kikotyvasztottak egy fogápoló készítményt, amelyben ökörpatát, mirhát, tojáshéjat és habkövet vegyítettek vízzel. Még egy kezdetleges fogkefét is alkalmaztak: kirojtosodott gallyat vagy vesszőt használtak a paszta bedörzsölésére.
Az ókori görögök, kínaiak és rómaiak szintén előálltak a maguk megoldásaival, többek között olyan alapanyagokat használtak, mint a csontőrlemény, az osztrigahéj és a faszén. A 18. század végétől kezdtek elterjedni azok a házilag készíttetett fogkrémek, amelyekbe
1824-ben a fogorvos Dr. Peabody a saját készítményébe szappant is adagolt. 1873-ban azonban már a Colgate megkezdte a tégelyekben árult fogkrémek tömeggyártását. A ma jól ismert, visszazárható kupakú tubus először 1892-ben debütált Dr. Washington Sheffieldnek köszönhetően, akit nem meglepő módon a képzőművészek festékes tubusai inspiráltak. A második világháború után a szappant emulziós anyagokkal pótolták, majd általánossá vált a fluorid hozzáadása is. A fehérítők először az 1980-as évek végén jelentek meg.
Míg a fogpaszta ilyen hosszú és tekervényes úton jutott el mai formájához, az általunk használt fogkefe mindössze 1938-ban tűnt fel először. Az ókori előzményeitől eltérően a legújabb kori változatból kihagyták azokat a dörzsölő, karcoló elemeket, amelyek károsíthatják a fogzománcot.
