Magyarország 1956 nyarán gazdaságilag a csőd szélén táncolt, egyre mélyülő politikai válságba került, a társadalmi feszültségek robbanással fenyegettek. Moszkvában is felmérték, hogy Rákosi Mátyással lehetetlen változást elérni, míg Nagy Imre túl radikális úton jár, harmadik erő pedig a Kremlből nézve nem létezett: Kádár János neve ekkor még fel sem merült. Ennek ellenére lépni kellett, Rákosit július 18-án leváltották – napokon belül az országot is örökre elhagyta –, helyére Gerő Ernőt állították a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) élére. Közvetlen helyettesének, másodtitkárnak Kádárt választották, de nem azért, mert olyan karakteres, karizmatikus politikus lett volna, hanem mert az évekig tartó intrikák, belharcok során a párt gyakorlatilag felszámolta saját, potens vezetői rétegét. Rákosi egyébként Kádárt javasolta utódjaként épp azon megfontolásból, mert gyengének tartotta, akit remélt visszatérése esetén könnyen félreállíthat.
A következő hónapok aztán megmutatták, milyen rosszul döntöttek a szovjetek, hiszen az MDP új vezetése egyáltalán nem érzékelte a magyar valóságot. Hosszú külföldi utazásokat tettek, sorra látogatták a testvérpártokat, miközben itthon pattanásig feszült a helyzet. Kádár, aki amúgy sem volt az a kezdeményező, stratégiaalkotó politikus, minden bizonnyal úgy gondolkodott, hogy majd a szovjet elvtársak rendet tesznek. És ha a szovjet elvtársak szerint Gerő Ernő jó vezető, akkor ez így is van, az ő feladata továbbra is a feladatok végrehajtása. Ezért aztán a pártvezetés egy forrongó Budapestre ért haza nyolcnapos jugoszláviai útjáról október 23-án.
Erről szólt sorozatunk előző része, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Földváryné dr. Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével folytatjuk a beszélgetést arról,
Nem célunk, és terjedelmünk sincs a forradalom száguldó óráinak mindegyikét időrendben bemutatni, a következőkben igyekszünk Kádárra összpontosítani, és amennyiben lehetséges, az ő szemszögéből láttatni a történteket.
Igyekezett a háttérben maradni
Az MDP vezérkara tehát október 23-án délelőtt ért haza, rögtön az Akadémia utcai pártszékházba vonultak, ahol Gerő még megtartotta beszámolóját a jugoszláv látogatásról, mielőtt rátértek volna a robbanásközeli hazai helyzetre. Életbevágóan fontos döntéseket kellett meghozniuk, legelőször is arról, hogy engedélyezzék vagy betiltsák-e a délutánra meghirdetett fővárosi tüntetést. A tiltásról határoztak, egyúttal vezető funkcionáriusokat küldtek a kulcsfontosságú helyszínekre, érvényt szerezni a párt utasításainak.
Kádár a Politikai Bizottság többi tagjához hasonlóan a régi ideológiai sémák szerint gondolkodott, a döntéssel egyetértett. A PB a legfontosabb helyekre, többek között a tömegkommunikációs központokba egyenesen saját tagjait küldte, hogy képviselje a párthatározatokat. Ő maga a rádióba ment, hogy »meggyőzze« az ottani kádereket, akik viszont próbálták felnyitni a szemét: akár tiltják, akár nem, tüntetés lesz
– mondja a 24.hu-nak Földváryné Kiss Réka.
Délután négy óra körül találkozott a SZOT-ból visszatérő Marosán Györggyel. Az utcákon már annyi ember gyülekezett, hogy csak nagy nehezen, este hét órára értek vissza az Akadémia utcába. Ekkor szembesültek vele, hogy miután Piros László belügyminiszter közölte, nem tud érvényt szerezni a tilalomnak, mégiscsak engedélyezték a tüntetést. Magyarán a karhatalom nem képes érvényt szerezni a párt akaratának, amin Kádár igencsak felháborodott.
A Nagy Imre-féle pártellenzék tett egy javaslatot, miszerint az MDP álljon a tüntetés élére, így próbálja a neki tetsző mederben tartani az eseményeket. Az ötletet többekkel együtt Kádár sem támogatta, miként elzárkózott attól a – Huszár Tibor budapesti DISZ-titkár által felvetett – javaslattól, hogy mint kevésbé kompromittálódott és Rákosi börtönét megjárt politikus, nyilvános beszédben csillapítsa az indulatokat. A parlament előtti tömeg Nagy Imrét követelte, aki végül vállalta a szereplést, Orsó utcai otthonából telefonon kért engedélyt a pártvezetéstől a szónoklatra, amit Kádár János közvetített azzal a feltétellel, hogy Nagy ne térjen el a pártirányvonalától.
Ez volt a híres beszéd a Parlament ablakából este 9-kor, amikor az első, „Elvtársak!” megszólítást hatalmas fütty követte. Éjjel aztán a rádió épületénél a tömegbe lőttek, mire elszabadult a pokol: fegyveres harc robbant ki, egyelőre a karhatalom és a tüntetők között.
Szovjet katonai segítséget kértek
Az utca legsürgetőbb követelése közismerten Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése volt, és a párt végül elszánta magát. Hívei figyelmeztették Nagyot, ne vállalja úgy a posztot, hogy nem ő szabja meg a pártvezetés és a kormány személyi összetételét – első ciklusában ugyanis azért vallott kudarcot, mert megmaradt körülötte a rákosista garnitúra, amely ott tett keresztbe törekvéseinek, ahol csak tudott. Azt akarták, hogy Gerő mondjon le, Kádárt válasszák első titkárnak.
Bár többen is próbálták meggyőzni Kádárt, ő nemet mondott és hajlíthatatlan maradt, azzal érvelt: vegyék figyelembe Gerő „nehezen nélkülözhető tapasztalatait”. Nagy végül belement, Gerő maradt. Az a Gerő, akinek esti rádióbeszéde nemhogy nyugtatólag hatott volna, inkább olaj volt a tűzre, miután az eseményeket ellenforradalomnak, a demonstráló százezreket pedig sovinisztának, reakciósnak és antiszemitának nevezte.
Mindemellett pedig folyamatos kapcsolatban volt Moszkvával, és még 23-a éjjelén szovjet katonai egységek segítségét kérte a – most már – fegyveres krízis megoldásához. Nem volt rá felhatalmazása a párttól, utólag jelentette be az MDP Politikai Bizottságának (PB), ám döntése ellen se Kádár, se Nagy nem tiltakozott.
Óvatosság és végtelen párthűség
A jegyzőkönyvek, gyorsírással készült feljegyzések ebben a felfokozott helyzetben nem tűpontosak, annyit azonban kijelenthetünk: Kádár János a tüntetés betiltásának pártján volt, jóváhagyta, hogy Gerő beszéljen a rádióban, visszautasította az első titkári posztot, és elfogadta a szovjet haderő bevonását. Semmi nem utal arra, miszerint
Miért? A történész szerint egyrészt óvatosságból, másrészt a rá jellemző végtelen párthűségből, vagy mondjuk úgy, pártfegyelemből. A párt volt gondolkodási kerete, horizontja. Mindeközben Nagy Imrével ellentétben – akivel kétségkívül a politikai élet legfontosabb szereplői lettek 1956 októberére – nem voltak végiggondolt elképzelései arról, hova vezethet ez a társadalmi krízis akár a párt szempontjából is, sőt, nem is igazán érzékelte, milyen nagy a baj.
Szovjet parancsra átvette Gerő helyét
Október 24-ére kijárási tilalmat és statáriumot léptettek életbe. A PB nevében Kádár üzenetet küldött a megyei pártbizottságokhoz, arról tájékoztatta őket, hogy „a puccskísérlet felszámolása gyorsan halad előre”, és egyúttal kérte, szervezzék meg különböző társadalmi szervezetek, üzemi kollektívák, „nem sablonos” szolidaritási nyilatkozatait az újonnan választott Politikai Bizottság és a kormány politikája mellett. Ugyancsak ezen a napon a pártvezetés döntése értelmében Kádárnak kellett a nyilvánossághoz szólnia, pontosabban beszédét este felolvasták a rádióban.
Itt az egyetemi ifjúság kezdetben jórészt elfogadható követelésekkel induló felvonulásáról beszélt, ami a népi demokratikus rend elleni tüntetéssé fajult, és fegyveres támadás robbant ki. „Csak izzó haraggal lehet beszélni erről a támadásról, amellyel az ellenforradalmi, reakciós elemek felkeltek hazánk fővárosa ellen, népi demokratikus rendünk, a munkásosztály hatalma ellen.” Beszédében a párttagokat, karhatalmistákat, katonákat akarta mozgósítani, de üzenete valójában teljesen téves helyzetértékelésből fakadt: rájuk alapozva le lehet verni az „ellenforradalmat” – ez azonban közelebb állt a vágyak világához, mint a valósághoz. A felkelők számára két lehetőséget vázolt: megadás vagy teljes vereség.
Megvan a kontraszt Nagy Imre első, miniszterelnökként elmondott délutáni szavaival, aki – ugyan hasonlóképpen ellenforradalomnak nevezve a történteket, de a finom, szimbolikus nyelvi különbségek jelezték a politikai felfogásbeli eltéréseket is. Például Nagy az első mondatában Budapest népéhez fordult, és amikor az elvtársakhoz szólt, előtte a magyarokat szólította meg. Üzenete pedig főként – az új kormány békés építő munkájának támogatására és a vérontás felfüggesztésére szólított fel. Másnapi beszédeikben is tetten érhető hasonló hangsúlybeli különbség, miszerint Nagy – a szocializmus keretei között –, de politikai megoldást sürgetett, míg Kádár ekkor még sokkal keményebb, és inkább az erő híve volt. Ugyanakkor részéről is látszik némi távolodás a nyers terrort sürgető keményvonalasoktól.
Október 25-én Kádár úgy fogalmazott, az ellenforradalom leverése után a Központi Vezetőség (KV) javasolni fogja a kormánynak, hogy a jövőben teljes egyenjogúságon alapuló baráti együttműködést alakítson ki a Szovjetunióval. Nagy Imre azonban ekkor is továbbment, hiszen ő a vonaltól eltérve felvetette a szovjet haderők kivonásának a lehetőségét is.
Kádár ekkor már az MDP vezetője volt, e napon ugyanis az Akadémia utcában a párt első titkárává választották. Nem valami belső fejlődés eredményeként, hanem a Moszkvából érkezett Mihail Szuszlov és Anasztasz Mikoján egyetértésével: a szovjetek belátták, hogy Gerővel nincs esély a válság rendezésére, ezért Kádárra kell cserélni.
Másfél napja még Gerő »nehezen nélkülözhető tapasztalataira« hivatkozva utasította el, hogy első titkár legyen, most viszont szó nélkül elfogadta a pozíciót, mert a Kreml irányából támogatást kapott. Akkor hiányzott belőle a helyzetfelismerés, most viszont készen kapta
– emeli ki Földváryné Kiss Réka.
A Gerő-Kádár váltás a felkelők számára azonban már kevésnek bizonyult. Már csak azért is, mert néhány sarokkal arrébb, a Kossuth téren időközben eldördült a forradalom legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő sortüze, amely tovább provokálta az elkeseredett tömeget.
Felismerte a helyét Nagy Imre mellett
Valahol itt kezdődött a folyamat, ahol a keményvonalasok és pártellenzék harcában Kádár János egyre inkább az utóbbiak és Nagy Imre felé fordult. Október 28-án már egyértelműen a miniszterelnök mellett foglalt állást abban a nagy vitában, amely szerint a szovjet elvtársakat – a magyarországi válságkezelést menedzselő Szuszlovot és Mikojant – meg kell győzni a krízis politikai kezeléséről. Hasonló fordulatról tanúskodik, miszerint Kádár egyetértésével elhagyták az ellenforradalom kifejezést, és a történteket nemzeti demokratikus mozgalomnak nevezték át.
Csak azért nem beszélhetünk még teljes pálfordulásról, mert itt még nem ért véget Kádár János gyors „fejlődése”, azonban érdemes egy kicsit megállnunk: miért váltott? Nagyon röviden azt mondhatjuk, ismét pragmatikus szempontok vezethették, belátta, hogy adott helyzetben erővel, fegyverrel nem lehetnek úrrá a fegyveres felkelésen.
Fontos határvonal e szempontból, amikor értesült róla, hogy a szakszervezetek vezetősége, az egyetemisták képviselői és az írószövetség a forradalmat támogató megállapodást készül aláírni. Nem volt nehéz rádöbbennie: ha a szakszervezetek is kihátrálnak a párt mögül, azzal az MDP elveszíti potenciális bázisát, a munkásságot. Amennyiben nem lesz fordulat a politikában, marad az ellenforradalom és a fegyveres megoldás, úgy a pártnak nemcsak hegemón szerepe, hanem tagsága és teljes erkölcsi legitimációja is oda lesz. Gyakorlatilag felismerte ugyanazt, amit Nagy Imre már sokkal korábban – lényegében 1956 előtt írt elméleti cikkeiben végiggondolt –, és
Október 28-ától tehát pragmatikus hatalomtechnikai megfontolásból, de Kádár Nagy Imrével együtt haladt, a döntéseket felvállalta, kommunikálta. Ettől függetlenül azonban a pesti utca fegyverben állt, és október végére édeskevés volt, hogy Nagy Imre és Kádár János, mint a kormány és a párt vezetői, majd felépítik a szocializmust. A nép már a diktatúrától akart szabadulni, a megszálló idegen haderőtől, nemzeti függetlenséget és többpárti demokráciát követelt.
Nagy Imre államminisztere
A harcok azonban mérséklődtek, tárgyalások kezdődtek a hatalom és a forradalmárok között. Így jutunk el október 30-áig, a többpártrendszer visszaállításának bejelentéséhez, majd eljön november 1., a Varsói Szerződésből való kilépés. Igaz, a semlegesség deklarálása inkább már csak reflexió volt azokra a hírekre, amit a történész így fogalmaz meg: „a szovjet csapatok úgy mentek ki, hogy bejöttek”.
Az október 30-án megalakult többpárti kormánynak Kádár János államminiszterként lett a tagja, ami ma nagyjából a miniszterelnök-helyettesnek felel meg.
Ezzel párhuzamosan pedig kommunikációjában végleg szakítva a rákosista múlttal, október 31-én feloszlatta az MDP-t, és megalapította a Magyar Szocialista Munkáspártot (MSZMP). Az új kommunista pártba nem volt automatikus átvétel, a vezetőség személyi állományát lecserélte, természetesen a szovjetekkel egyeztetve. Másnap, november 1-jén történelmi beszédet sugárzott a rádió, Kádár megadta az általa elképzelt kibontakozás programját – nem egyedül írta, de maga képviselte. Többek közt elhatárolódott a Rákosi-féle diktatúrától, és életében először beszélt arról, hogy Rákosiék sok-sok bűne közül az egyik a nemzeti büszkeség megsértése volt.
Egy későbbi interjújában úgy fogalmazott, ő ’56-ban tanulta meg, hogy a vörös zászló mellett a nemzeti színű zászlót is tisztelni kell
– emeli ki a történész.
Eddig végig a párt érdekeinek szem előtt tartásáról, a párt primátusának megőrzéséről lehetett csak szó Kádár kapcsán, itt viszont először emeli be a nemzeti érdeket, a nemzeti érzést. Másik fontos elemként „népünk dicsőséges felkeléseként” beszélt arról, ami ellen október 24-én még „izzó haragot” érzett. Ez volt az igazi, 180 fokos fordulat lezárása.
Akkor este, amikor a rádió Kádár szavait sugározta, ő maga már nagy valószínűséggel nem volt az országban, Nyikita Hruscsovnál, a Szovjetunió Kommunista Pártja első titkáránál volt jelenése. Két nappal később pedig a dicsőséges felkeléstől ismét az izzó haraghoz, vagyis az „eredeti” nézőpontjához tért vissza. Miért és hogyan utazott Kádár Moszkvába? Mi történt abban a pár napban, amely után a szovjet hadsereg tankjain, Magyarország gyakorlatilag teljhatalmú vezetőjeként tért vissza? Erről szól sorozatunk következő része.
