Az elmúlt években szinte már hozzászoktunk ahhoz, hogy a hidegebb, őszi napok érkeztével tömegesen törnek be a lakásainkba-házainkba a „büdösbogarak”, azaz a poloskák. Betolakodnak az ablakon, bemásznak a réseken, hangosan döngve repülnek, bukdácsolnak, és ha ki akarjuk őket tessékelni, orrfacsaró bűzzel fejezik ki nemtetszésüket – ugyanez a kellemetlen szag csap fel, ha agyonnyomjuk valamelyiküket. A népi büdösbogár kifejezés rendkívül találó, de a tudomány nevében szögezzük le: a poloskák nem bogarak, hanem rendszertanilag egy különálló csoportot, a szipókás rovarokat alkotják a közeli rokonaikkal (a kabócákkal és a növénytetvekkel) együtt.
A szúrós szag egyébként remek önvédelmi eszköz, hiszen a ragadozók többsége vagy visszavonulót fúj, vagy az első rettenetes ízű rovar elfogyasztása után azonnal törli étlapjáról a poloskát. Szerencsére nem mindegyik, illetve a poloskák természetes ellenségei nem merülnek ki a ragadozókban. Egyes darázsfajok például azért támadják őket, hogy petéjüket a testükbe helyezzék, a lárva aztán a fejlődése során felfalja a „gazdaszervezetet”.
Az őszi, menetrendszerű invázióra visszatérve két idegenhonos faj, a zöld színű vándorpoloska és a barnás márványospoloska a két főszereplő. Egyikük sem őshonos Magyarországon, viszont mindkettő özönszerűen terjed, és nagyon problémás: a lakásokba költözők miatti bosszúság apróság ahhoz képest, amilyen károkat a kiskertekben, a mezőgazdaságban okoznak. A rövid vénasszonyok nyara után várhatóan tényleg itt az ősz, az éjszakák már most hűvösebbek, a poloskáknak ideje lassan téli szállás után nézni.
Dr. Torma Attila biológust, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársát, a poloskák szakértőjét kérdeztük.
Megállíthatatlan, inváziószerű terjedés
A vándorpoloska meleg klímán érzi jól magát, eredeti hazája Kelet-Afrika, nálunk a 2000-es évek elején bukkant fel, mára az ország teljes területén megtalálható. Terjedésében szerepet játszhatott az emberi tevékenység, ám nem zárhatjuk ki, hogy természetes úton jutott el hozzánk: az egyre melegebb idő, a komoly és tartós fagy nélküli telek immár egyre optimálisabb feltételeket nyújtanak a mediterrán fajok számára is.
Az ázsiai márványospoloska első, tudományosan megerősített észlelése 2013-ban történt, ez a faj Kelet-Ázsiából, Kína területéről származik. Róla már elmondható, miszerint megjelenését „magunknak köszönhetjük”, vagyis az ember hurcolta be Európába és Észak-Amerikába. Persze nem szándékosan, hanem a tömeges globális turizmus, de főleg az egész világot behálózó, rendkívül aktív kereskedelmi szállítmányozás révén.
Mára mindkét faj megállíthatatlanul, inváziós mértékben terjed és sokasodik Magyarországon. A különbség annyi, hogy a korábban érkezett vándorpoloska már a természetben is hódít, míg a márványos egyelőre megmaradt a városokban és azok környezetében
– mondja a 24.hu-nak Torma Attila.
Idegenhonos fajokra nagy általánosságban jellemző, hogyha új hazájuk adottságai megfelelőek a számukra, akkor honos rokonaiknál nagyobb mértékben elszaporodhatnak. Gondoljunk csak bele, természetes ellenségeik többségét otthon hagyták csakúgy, mint a parazitáikat, a kórokozóikat, magyarán jócskán lecsökkentek az állományt szabályozó tényezők – a klímaváltozással enyhülő telekkel pedig a melegebb vidékről származó fajok legfontosabb korlátja dől le.
Jelentős tömegben várhatók
Még mindig általánosságban az új helyre érkezőknek szükségük van egy bizonyos létszámra, amivel stabil populációt alakíthatnak ki, illetve ők maguk is változnak, nemzedékről nemzedékre alkalmazkodnak az új feltételekhez. Ha utánpótlásuk dandárját az emberek és áruk mozgása biztosítja, logikus módon első körben a kereskedelmi központokban sokasodnak, és, ha adottak a feltételek, ezekből indítanak inváziót a szélrózsa minden irányába.
Ezt az utolsó fázist láthatjuk az ázsiai márványospoloska esetében, a következő lépésben ez a faj is szinte biztosan meghódítja a természetes élőhelyeket. További rossz hír, miszerint úgy tűnik, a hosszúra nyúlt meleg időszak miatt mindkét faj kétgenerációssá válhat Magyarországon.
Ez azt jelenti, hogy az adott évben lerakott petéknek van idejük kifejlődni, a második generációnak is szaporodóképes imágóvá válni, és ismét petéket rakni. Persze ez régiónként és az adott év időjárási viszonyait figyelembe véve nem törvényszerű, ám a nyárias tavaszok és az őszbe nyúló nyarak e tendenciát erősítik. Idén a csapadékos kezdet után hőséggel és aszállyal folytatódott, majd zárult a nyarunk, nincs az az élőlény a Kárpát-medencében, amelynek utóbbi előnyös lenne. A két idegenhonos poloskafaj viszont jobban tűri, mint hazai rokonaik, így aztán minden eddigi tudásunkat és a tényeket összevetve Torma Attila úgy véli:
Az egyedek eloszlása azonban soha nem egyenletes, úgy a fajösszetétel, miként a felbukkanó rovarok egyedszáma is helyszínenként és évenként is erős eltéréseket mutathat.
Az invázió oka egyértelmű: a poloskák biztonságos, lehetőleg fagymentes helyeket keresnek, ahol egyfajta dermedt állapotban átvészelhetik a telet. Nagyon jól repülnek, kilométereket is gond nélkül megtesznek egyhuzamban, és csoportban telelnek: mintha az egyedek azt gondolnák, „sok poloska biztos nem tévedhet”, és, ahol tömeget látnak, oda maguk is csatlakoznak.
Emberi környezetben természetesen hatalmas a bőség rejtett zugokból, mennyiség tekintetében pedig a lakásba betévedő rovarok valójában csak a jéghegy csúcsát jelentik. Ráadásul ők a legszerencsétlenebb kevesek közé tartoznak, hiszen, ha túl is élik a porszívót vagy a papucs talpát, a fűtött lakások száraz klímáján igencsak rosszak a túlélési esélyeik.
Természeti és gazdasági károk
A poloskák megállítására Mindketten szélsőségesen polifágok, azaz potenciális táplálékaik listája rendkívül hosszú, ami további hatalmas előnyt biztosít számukra. És emiatt jelentős a kártételük, a babtól a kukoricáig, az őszibaracktól a paradicsomig mindent megdézsmálnak, nagyüzemi gazdálkodásban is nagy pusztítást vihetnek véghez, a kiskertek termését pedig egy-egy nagyobb létszám akár teljesen tönkre is teheti.
Teljesen megszabadulni tőlük nem lehet, legfeljebb némiképp kordában tartani az állományukat, és ebben nagy segítséget jelentenének a ragadozók. A hazai fajoknak eleinte nem igazán fűlt a foguk a jövevényekhez, ám ez lassan változni látszik, főleg a hosszabb ideje itt élő vándorpoloskákat már elkezdték felfedezni maguknak. Érdekes a biológus saját tapasztalata, aki azt figyelte meg, amint egy tanyán a tyúkok sorban kapkodták le a ház falán napozó poloskákat, de csak a vándorokat. A márványosokhoz hozzá sem nyúltak.
Idővel valószínűleg ők is zsákmánnyá válnak, ám a legtöbb, amit a már megtelepedett, sőt, invázióssá váló fajokkal kapcsolatban remélhetünk, hogy populációjuk mérete idővel szelídül, és „beilleszkednek” új élőhelyük ökológiájába. Mindezt persze őshonos fajaink rovására, a hazai ökológiai rendszer sérülése árán.
