A római császárok és arisztokraták szenvedélyes turisták voltak, ugyanolyan szívesen látogatták a mediterrán világ híres látványosságait, mint mi, és vödörszámra hordták haza az emléktárgyakat. Hogy milyen lehetett Athéné istennő elveszett, egykor az athéni Parthenónban álló, csodálatos arany–elefántcsont szobra, arra a legjobb eligazítást az utazók és turisták számára készülő kőmásolatok nyújtják. Ezek a szuvenírek a drága, igényes másolatoktól a mai hűtőmágnesekkel egyenértékű ókori mütyürkékig terjednek.
A legkeresettebb úti cél Egyiptom volt, a legcsábítóbb utazási forma pedig – ahogy ma is – a nílusi hajóút. Julius Caesar a folyón nyaralt Kleopátrával, és tudjuk, hogy nagyjából fél évszázaddal később, Kr. u. 19-ben Tiberius császár unokaöccse, Germanicus is meglátogatta az országot, és délnek tartva, Alexandriából hajóval ment végig a Níluson.
Ám egyetlen turista sem látogatott ide nagystílűbben, mint Hadrianus császár Kr. u. 130-ban, és egyetlen birodalmi vendégsereg sem hagyott olyan maradandó nyomot maga után, mint ők. Mindmáig láthatók az utazást megörökítő költemények, amelyeket a császár egyik arisztokrata útitársa, egy Julia Balbilla nevű hölgy írt (róla később még bővebben lesz szó). A költeményeket egy, a mai Luxor (a régi Théba) külterületén fennmaradt ősi egyiptomi szobor lábszárába vésték be.
Ez az „itt járt Balbilla (és Hadrianus)” felirat egy jóval igényesebb változatának is tűnhet, e költemények azonban nemcsak egy turista élményét dokumentálják, de a római világ kevéssé ismert hölgyeinek egyikére is fényt vetnek. Balbilla nem „egyszerű” nő volt, hanem gazdag, előkelő kapcsolatokkal rendelkező és tehetséges hölgy, ennek ellenére általában elkerüli a modern történészek figyelmét.
Hadrianus egyiptomi hajóútja csak egy része volt a császár és kísérete által megtett sokkal nagyobb utazásnak. Ő volt a legnagyobb világjáró a római uralkodók közül, és nem kétséges, hogy a mi fogalmaink szerinti „városnézés” csupán az egyik fele volt a történetnek, hiszen egyúttal „saját” birodalmát is szemügyre vette és távoli csapatait is meglátogatta. Mire Egyiptomot elérték, a birodalmi csapat már két éve úton (illetve tengeren) volt, megtekintve Szicíliát, Észak-Afrikát, Görögországot és Gáza vidékét – ami inkább egy óriási uralkodói körutazás vagy „útra kelt császári udvar” lehetett, mint afféle rövid vakáció.
Tragédia az úton
Az egyiptomi kiránduláson bizonyára több száz, ha ugyan nem több ezer katona, testőr és hivatalnok is részt vett kísérőként, tetszőleges számú hajón utazva vagy a szárazföldön követve a császárt. E hatalmas kíséret magvát azonban Hadrianus belső körének tagjai alkották, köztük felesége, Sabina, az említett Julia Balbilla, az utazáskedvelő római elit egyik híressége, valamint a leghírhedtebb − és legtragikusabb sorsú – személy, a császár fiatal szeretője, Antinoosz.
Római fogalmak szerint nem volt olyan szokatlan, ha egy nős férfi egy fiatal férfival is viszonyt folytat, ám ez esetben valami különösebb is történt:
E belső kör számára Hadrianus fiúszeretőjének halála nyilván tönkretette az utazást. Könnyű elképzelni, milyen hangulat uralkodhatott a hajókon: a csapat lábujjhegyen járkált a gyászoló császár körül, aki szorgosan tervezgette elvesztett szerelmének emlékműveit, sőt, istenné avatásának folyamatát is elindította. Joggal gondolhatnánk, hogy az egész hajóutat lemondták, ők azonban kitartóan haladtak déli irányba, talán azért, mert Egyiptom legünnepeltebb turista látványossága még előttük volt.
Az éneklő szobor
Hadrianus csapata már járt a gízai nagy piramisnál, de még annál is jobban szerették volna látni azt a szobrot, amelyre Julia Balbilla versei hamarosan rákerültek: az úgynevezett „Memnón-kolosszusok” egyikét. E 18 méter magas építménynek hosszú és izgalmas története van. Eredetileg Kr. e. 1350 körül emelték, III. Amenhotep fáraó két „iker” szobrának egyikeként, így tiszteletreméltóan antik, majdnem 1500 éves alkotás volt már, amikor Hadrianus eljött megnézni. Ekkorra azonban megváltoztatták a nevét, és csodálatos új jellemzőket tulajdonítottak neki. Az általános újraértelmezés szerint a kolosszus már nem Amenhotep fáraó volt: most úgy hitték, hogy a görög mitikus hőst, Memnónt, a trójai háború harcosát, a hajnal istennőjének fiát ábrázolja. Mi több, azt is mondták róla, hogy kora reggel néha éneklő hangot ad, mintha anyját, Éószt köszöntené.
Ennek egyik magyarázata a természettudományokon alapul. Valamikor az Kr. e. 1. században a szobor teteje megsérült, így a víz be tudott hatolni a kőbe, és amikor reggel a hőmérséklet megemelkedett, a szobor repedéseiből távozó víz kelthetett sziszegő – vagy éneklő – hangot. Egy másik magyarázat inkább átverésre utal. Legalább egy ókori író gondolta úgy, hogy néhány fiú lehetett a szobor mögött, akik rögtönzött hangszereken az „éneklő” hangot imitálták, hogy ők is részesedjenek az idegenforgalom hasznából.
Bármelyik magyarázat volt is igaz, a szobor végül abbahagyta az éneklést. Vagy a „hátul bujkáló fiúk” találtak jobb módot a pénzkeresetre, vagy (ha a tudományos magyarázatot követjük) a szobor jó szándékú javításakor a repedéseket betömték, amitől a víz már nem tudott behatolni, így szűnt meg az éneklő hang. Az éneklő szobor azonban több száz évig Egyiptom legnagyobb attrakciója volt, a látogatók hajnalban mentek oda, remélve, hogy Memnón produkálni fogja magát nekik. Ez teljesen bizonytalan volt, de ha megtörtént, azt a jó szerencse csodálatos jelének tekintették. A szerencsések közül néhányan egy, a szobor lábszárába vésett felirattal emlékeztek meg látogatásukról (amit feltehetően helyi kézművesekkel vésettek bele − jó pénzért).
A katasztrófa elhárult
A 107 felirat között megtaláljuk – szintén görögül – Julia Balbilla négy epigrammáját is, továbbá néhány sort, amit maga Sabina császárné írt. Ezekből rekonstruálni tudjuk, mi történt a Kr. u. 130 novemberében lezajlott császári látogatáskor. Amikor Balbilla és Sabina először megjelent a szobornál, az állhatatosan hallgatott. „Amikor első nap nem hallottuk Memnónt” című versében Balbilla a legjobbat hozta ki a korabeli píárkatasztrófából, arra célozva, hogy Memnón csak azért hallgatott, „hogy a bájos Sabina újból eljöjjön”. Tényleg visszamentek. Aztán egy valószínűleg másnap született költemény boldogan állítja: „Én, Balbilla, meghallottam Memnón isteni hangját”.
„Amikor Hadrianus császár meghallotta Memnónt” kezdetű költeményében Balbilla Hadrianus sikeres, bizonyára magányos látogatását írja le. „Látva Hadrianust, a világ urát – írja a költőnő –, Memnón képességei szerint üdvözölte őt, még mielőtt a napsugarakat köszöntötte volna.” Vagyis úgy tűnt, hogy Memnón jobban szereti Hadrianust, mint a saját anyját. Aztán a szobor még kétszer szólt a császárhoz, világossá téve „mindenki számára, hogy az istenek szeretik őt”. Így a nehéz kezdet után, a látogatás egyfajta diadallal végződött.
Balbilla költeményeinek több mint 50 sorából azonban többről is értesülünk, mint a császári társaság és az éneklő szobor találkozásáról, a költeményekből meglepően sok következtetést tudunk levonni Balbilla életét és világlátását illetően. Apai ágon az észak-szíriai Kommagénéi Királyság uralkodói családjának leszármazottja volt, anyai ágon pedig Egyiptom provincia egyik római helytartójának leszármazottja. Költészetében rettentően igyekszik kihangsúlyozni ezt az elit származást. Apját és anyját egyenesen „királyként” és „királynéként” említi, annak ellenére, hogy a kommagénéi királyi ház tényleges uralma véget ért, amikor nagyapját Vespasianus római császár elűzte. Büszkeség, szinte fennhéjázás van abban, ahogyan Balbilla a rangját fitogtatja, és saját műveltségéből sem csinál titkot.
Leszboszi kapcsolat?
Verseinek stílusa és nyelve az első görög költőnőt, Szapphót utánozza, aki Kr. e. 600 körül Leszbosz szigetén élt. Szapphó nyelvét átvéve, Balbilla az általa büszkén követett női költészet kezdetére emlékeztette olvasóit. Továbbá – látogatásukat a szoborra görögül feljegyezve – talán az önmaga és Sabina császárné közötti intimitásra is célzott, hiszen Szapphó is híres volt a fiatal nőkkel ápolt barátságairól, amit költészetében ünnepelt. (A „leszbikus” kifejezés köztudottan Szapphó szigetének nevéből ered.)
Mindez élénk színekkel gazdagítja Hadrianus turistacsapatáról alkotott képünket. Hogy Sabina és Balbilla között pontosan milyen kapcsolat volt, azt csak találgatni tudjuk, hogy a Hadrianus és Antinoosz közötti kapcsolat mennyire volt szoros, azt senki sem tudja biztosan. Balbilla azonban kétségtelenül nem alacsony rangú útitárs volt, hanem szinte udvarhölgy a császárné mellett. Saját felmenőit klasszisokkal jobbnak érezte a római császáréinál. Hadrianus újonc volt a hatalomban; elődje, Traianus az uralkodói körökön kívülről adoptálta – egy olyan családból, amely nem volt öröklötten megkülönböztetett. A kékvérű Balbilla viszont egy, generációk óta királyi családhoz kötődő famíliából jött, amely királyról királyra vezette vissza a felmenőit egészen egy Nagy Sándor jobbkezének számító férfiig.
A cikket Boross Anna fordította.
