1888 augusztusa és szeptembere között öt nőt gyilkoltak és csonkítottak meg a londoni East End túlzsúfolt nyomornegyedében, Whitechapelben, némelyiknek a torkát is elvágták, arcát összeszabdalták, belső szerveit kivágták. Még most, 136 évvel később is felkavaró olvasmány átböngészni a Hasfelmetsző Jacknek tulajdonított gyilkosságok részleteit.
A viktoriánus főváros lakóinak azonban még zsigeribb élményt jelentettek: egy gyilkos vagy egy gyilkos banda él a körükben, aki vagy amely a legborzalmasabb bűntettekre is képes. A londoniak egyszerűen nem tudtak szabadulni a kérdéstől: ki lehet a tettes? Az erre adott válaszok némi bepillantást engednek számunkra a kor embere és az utána következő generációk legelterjedtebb félelmeibe.
Idegenek közöttünk?
Ha a bűncselekmények nyers brutalitását nézzük, úgyszólván elkerülhetetlen, hogy számos brit arra a következtetésre jutott: a gonosz valahonnan kívülről érkezhetett a közösségükbe. Ebből egyenesen következett, hogy a sokszínű London etnikai kisebbségeinek jó néhány marginális figurája célkeresztbe került. A Metropolitan Police főfelügyelője, Melville Macnaghten jelentésében az orosz Michael Ostrogot és Aaron Kosminski lengyel zsidót is megnevezte a gyanúsítottak között. A szélhámosként, tolvajként számon tartott Ostrog – állítása szerint egykor az orosz haditengerészet hajóorvosa volt – veszélyes életet élt már azelőtt is, hogy 1888 elején felbukkant volna Dél-Angliában, ahol a bíróság előtt az őrültség jeleit mutatta.
Aaron Kosminskit szintén őrültnek, valamint nőgyűlölőnek írták le, és elmegyógyintézetbe zárták 1891-ben – ellene szólt, hogy megszólalásig hasonlított valakire, akit az egyik gyilkosság helyszíne – a Mitre Square – közelében láttak akkor, amikor 1888. szeptember 30-án Catherine Eddowest megölték. Kosminski nem az egyedüli zsidó volt, akit gyanúba kevertek: Jacob Levyt szemtanúk szintén a Mitre Square-en láttak, és nyilvánvalóan együtt volt az áldozattal a gyilkosság éjszakáján. Amikor kiderült, hogy hentesként keresi kenyerét, és igen képzett az állatok rituális levágásában, azonnal rásütötték a Hasfelmetsző bélyegét.
Akár igaz is lehetett a gyanú, hogy egyikük, Ostrog, Kosminski vagy Levy az elkövető – ám az is egyértelmű, hogy áldozatai voltak az üldöztetéstől menekülve az 1880-as évek elején Londonba özönlő kelet-európaiak ezreivel szemben táplált előítéleteknek. Érkezésük felszínre hozta a kíméletlen „kívülálló” iránti rejtett félelmeket, s e sztereotípiának még a rendőrök – sőt, a kormányhivatalnokok – sem tudtak ellenállni.
A helyiek a leggyanúsabbak?
Lehetetlen elválasztani a Hasfelmetsző Jack-gyilkosságokat a negyedtől, amelyben elkövették azokat. Whitechapel meglehetősen kicsi, sűrűn lakott, túlzsúfolt és nyomortól fulladozó környék volt, mágnesként vonzotta a szegénységük miatt e hivatásra kényszerülő prostituáltakat. Tökéletes hátteret biztosított – legalábbis az elterjedt félelmek szerint – az elkeseredett és veszélyes elemeknek ördögi bűntetteik elkövetéséhez – a polgári közönség fantáziájában megjelent a nincstelen osztályidegen rettenetes árnya, aki nyugtalanító közelségből képes lehetett bárkire lecsapni.
A gyanúsítottak listáján mindenesetre előkelő helyen szerepel egy csomó helyi lakos. Egyikük, a Whitechapelben született és felcseperedett Joseph Barnett halhordár volt a híres Billingsgate Halpiacon, korábban az egyik áldozattal, Mary-Jane Kellyvel járt (az ő megcsonkított holttestét 1888. november 9-én találták meg az ágyában), és állítólag nem vette jó néven, hogy a nő prostituáltként dolgozott. A gyanú szerint azért ölte meg a többi prostituáltat, hogy elriassza a barátnőjét e foglalkozástól, ám amikor ez nem járt eredménnyel, őt is meggyilkolta.
Charles Allen Lechmere helyi hússzállító volt, aki augusztus 31-én a Buck’s Row nevű utcában felfedezte Polly Nichols tetemét. Nemrég kiderítették, hogy a rendőrségen tett vallomásában hamis nevet adott meg: Charles Crossnak nevezte magát. Az útvonal, amelyen munkáját végezve kordéjával rendszeresen végighajtott, több gyilkossághoz is közel esett, más áldozatok pedig azon a környéken kerültek elő, ahol anyjával együtt élt. Mi több, hónapok óta az volt az első szabad estéje, amikor 1888. szeptember 30-án Elizabeth Stride-ot és Catherine Eddowest meggyilkolták (ez volt az úgynevezett „kettős eset”).
Egy másik helyi, David Cohen is hamar gyanúba keveredett – nem pusztán azért, mert gyakran lépett fel erőszakosan nőkkel szemben, hanem azért, mert amikor a Colney Hatch-i elmegyógyintézetbe zárták, megszakadt a gyilkosságsorozat.
Az őrjöngő herceg?
Mi van akkor, ha Hasfelmetsző Jack nem zsákmányra éhes, magányos gyilkos volt? Ha tettei valójában egy kollektív összeesküvés hideg fejjel és kiszámítottan elkövetett bizonyítékai? Ilyen félelmek akkor kerülnek előtérbe, amikor az uralkodó rend reputációja romokban hever. A bizalmatlanság eme légkörében nem meglepő, hogy a számtalan ekkor született elmélet közül nem is egy a viktoriánus kor végének legbefolyásosabb személyeit kötötte össze Hasfelmetsző Jackkel – nevezetesen a királyi család tagjait.
Viktória királynő unokája, Albert Viktor („Eddy”), Clarence és Avondale hercege – akinek apja 1901-ben VII. Eduárd néven lépett trónra, öccse, V. György pedig 1910-ben – már régóta vonzotta a vadabbnál vadabb elméleteket. Az egyik szerint a híresen léha herceg az 1888. év második felében szifilisz okozta pszichózis hatása alá került, emiatt gyilkolta meg a Hasfelmetsző Jack áldozatának tekintett öt nőt.
A másik elmélet szintén népszerűnek bizonyult: Eddy tetteit gondosan álcázni kellett. E változatban a protestáns ifjú az East Endre szökve elvett egy katolikus nőt, Annie Crookot, aki gyereket szült neki. Tudván, hogy a botrány megrengeti az uralkodóházat, és életveszélyesnek bizonyulhat a monarchiára nézve, a hatalom néhány szürke eminenciása erőszakkal választotta szét a párt, majd megtervezte annak az öt nőnek a megölését, aki tisztában volt az igazsággal.
Minthogy titkos hatalom birtokában lévő, alattomban cselekvő ügynököket kevertek bele a teóriába, az uralkodó elit által vezényelt összeesküvés a szabadkőművesekhez hasonló titkos szervezetekkel kapcsolatos széleskörű előítéleteket tükrözte. Arra is alkalmas volt, hogy az öt nő megölésekor megfigyelt hátborzongató (és feltűnést keltő) rituális módszereket vonhassanak be az összeesküvés-elméletbe.
Sátánista orvos?
Az orvosok könnyen és szabadon közlekedhettek a nagyvárosi alvilágban. Hivatásuk miatt szükségük volt boncolható tetemekre, ez pedig nagy hasznot hozó feketepiaci üzelmeket hívott életre. A védtelen női páciensekkel – különösen a kényszerkivizsgálására vitt prostituáltakkal – való érzéketlen bánásmódjuk a nép szemében ördögivé tette őket. Manapság talán jó hírnévnek örvendnek, ám az 1880-as években sok-sok brit készséggel elhitte a gyanút, hogy Hasfelmetsző Jack az orvosok körében keresendő.
Egyikük, akire gyanú árnyéka vetült, dr. D’Onston Stephenson volt, úgy gondolták, sátánista volt és örömlányoktól kapta el a nemi betegségét – mindez elegendő motivációt nyújtott ahhoz, hogy kimetssze az áldozatok belső szerveit. Mágus is volt, így kerülhette el a lelepleződést. Az egyik viktoriánus rendőrfelügyelő gyanúsítottja Francis Tumblety amerikai kuruzsló volt – minthogy rabiátus nőgyűlölőként ismerték, és szeretett testrészeket gyűjteni, könnyű volt ráhúzni a vizes lepedőt.
Maga Viktória királynő orvosa, a királyi családhoz az 1870-es évek eleje óta közelálló Sir William Gull szintén gyanús lett, magányos elkövetőként és egy nagyobb összeesküvés tagjaként egyaránt.
A gyógyítóból lett gyilkos narratívája további megerősítést nyert a rákövetkező években az olyan esetek miatt, mint dr. Crippen amerikai orvosé, akit felesége meggyilkolásának vádjával akasztottak fel 1910-ben, illetve Harold Shipmané, aki 2004-ben lett öngyilkos a börtönben, miután 15 páciense megöléséért elítélték, bár becslések szerint összesen mintegy 250 betegével végzett.
A cikket Győrffy Iván fordította.
