A császárkorra már valódi metropolisszá fejlődő Róma csak komoly erőfeszítésekkel tudta nagyjából egymilliós lakosságát ellátni. Élelmiszerek mellett a város vízből is behozatalra szorult, hiszen az ősi városfalakon belül ugyan több forrás is volt, ám ezek kapacitását már valamikor a Kr. e. 4. században messze meghaladták az igények, a Tiberis szennyezett vize pedig legfeljebb végszükség esetén volt ivásra használható. Az első vízvezetéket Kr. e. 312-re építették meg a rómaiak, az Aqua Appiát a város lakosságának és hatalmának növekedésével párhuzamosan követték az újabb és újabb vezetékek.
Ezek azonban főként a városnak a Tiberis bal partján található részei kiszolgálására születtek – érthető módon, mivel mind a közintézmények, mind a lakosság túlnyomó többsége itt voltak. A város fejlődésével azonban lassan benépesedett a folyó jobb partja is, először főként halászok és tengerészek, majd keletről érkező bevándorlók telepedtek itt le, a császárkor elejétől pedig a legvagyonosabb rómaiak körében is divatos lett a város zajától kicsit távolabb építeni villákat.
A ma Trastevere, akkoriban Trans Tiberim néven emlegetett városrész vízellátását sokáig a Tiberis hidjain átvezetett csövekkel oldották meg, de sem a szállított vízmennyiség, sem az ellátás megbízhatósága nem volt így megfelelő.
Népjóléti intézkedés
A problémát végül Traianus császár oldotta meg. Az uralkodó birodalom szerte számos nagyszabású infrastruktúra-fejlesztő programot valósított meg, például új csatornával kötötte össze a Nílust és a Vörös-tengert, utakat és hidakat újíttatott fel, de természetesen nem feledkezett meg Rómáról sem. A főváros népét a császár új fürdőkkel, könyvtárakkal, egy piactérrel, valamint a Forumon végrehajtott építkezésekkel is igyekezett „megvásárolni”, és parancsot adott a város tizedik vízvezetékének megépítésére, amely végre közvetlenül a Tiberis jobb partjára vezetett.
Noha természetesen maga a víz is fontos volt a városlakók ellátásában, Traianus egyszerre két legyet ütött egy csapásra ezzel a vezetékkel, mivel egyben az Ianiculum (ma Gianicolo) dombnál álló vízimalmok szükségleteit is ki lehetett így elégíteni. Márpedig ezek a létesítmények kulcsszerepet töltöttek be a római tömeg gabonaellátásában, ezért zavartalan működésük biztosítása szintén fontos „népjóléti” intézkedés volt.
Így múlt el a dicsőség
A 109. június 24-én átadott Aqua Traiana a várostól nagyjából 40 kilométerre található Bracciano-tó körüli források jó minőségű vizét szállította Rómába, az egyenletes lejtés érdekében pedig magasra épített és a föld alatt haladó szakaszai is voltak. A város ellátásában játszott szerepét az is mutatja, hogy a Rómát 537-ben megostromló keleti gótok egyik első dolga e vízvezeték elvágása volt. A védelmet irányító bizánci hadvezér, Belizár úgy hidalta át a problémát, hogy a kiesett malmok helyett a Tiberisen úszó vízimalmokat építtetett, ezzel csökkentve a város kiszolgáltatottságát.
A tönkretett vezetéket a sikertelen ostrom után sem hozták rendbe, állapota így tovább romlott. Végül aztán V. Pál pápa utasítására építették újjá, az egyházfő elsősorban az ő megrendelésére épülő grandiózus szökőkút, a Fontana dell’Acqua Paola ellátást kívánta így megoldani. A víz 1612-ben kezdett újra csörgedezni a vezetéken, amelyet ekkortól Acqua Paolára kereszteltek át.
Később azonban a vízhozam növelése érdekében tóvízzel „dúsították fel” a vezeték vizét, amelynek minősége ezáltal csapnivalóvá vált, olyannyira, hogy az „olyan, mint az Acqua Paola vize” bevett római szólássá vált, ha valaminek a gyatraságát kellett érzékeltetni. Így múlt el tehát a világ – és Traianus – dicsősége.
