Napjainkban világszerte évente csaknem egymillió kisbaba nem éli túl a születése napját, további mintegy egymillióan pedig a születés utáni első héten vesztik életüket. Persze a fejlett világban arányosan jóval kevesebb ilyen tragédia történik, de az 1950-es években még az Egyesült Államokban is 20–25 százalék között mozgott azoknak az újszülötteknek a száma, akik nem élték meg az egyhónapos kort.
Abban, hogy ez az arány az 1970-es évek elejétől zuhanni kezdett, fontos szerepet játszott egy nő, aki nem félt megkérdőjelezni és megváltoztatni az életét megszabó kereteket.
Sok újszülött halt meg hibás döntések miatt
A New Jersey államban született Virginia Apgar már középiskolás korában eldöntötte, hogy orvosnak tanul. A Columbia Egyetemen tanult tovább, és az álma az volt, hogy sebész lesz. Az 1930-as években azonban még mindig szinte szentségtörésnek számított egy női sebész gondolata, rezidensként főorvosa le is beszélte arról, hogy megpróbálkozzon ezzel. Helyette inkább az aneszteziológiát ajánlotta neki, mert úgy gondolta, e területen komoly előrelépések várhatók a következő években, és Apgar kiváló képességeivel biztosan szerepet vállalhat a szakterület fejlődésében. Az orvosnő a háború okozta orvoshiány idején a Columbia Egyetem Aneszteziológiai Tanszékének vezetője lett (első nőként kapott ilyen magas beosztást), és
Altatóorvosként sok szülésnél is jelen volt, és megfigyelte, hogy a szülészek gyakran nem tudják eldönteni, milyen is egy újszülött állapota. Szubjektív döntéseik pedig sok tragédiához vezettek: voltak olyan – Apgar szerint – megmenthetőnek tűnő újszülöttek, akiket életképtelennek minősítettek és gyakorlatilag a sorsukra hagytak, más kisbabákat pedig annak ellenére engedtek haza, hogy nem voltak ehhez megfelelő állapotban, közülük is sokan meghaltak orvosi felügyelet és segítség nélkül.
Apgar azt is észlelte, hogy miközben a gyermekhalandóság általában erősen csökkent az Egyesült Államokban a 20. század elejétől, az újszülöttek körében szinte alig változott. Megfigyelt, jegyzetelt, kutatott, és végül 1953-ban állt elő egy olyan pontozási rendszer ötletével, amelynek segítségével gyorsan és objektíven eldönthető, milyen állapotban is jött világra egy kisbaba.
Az Apgar-teszt
A rendszer öt szempont szerint (szívverés, bőrszín, légzés, végtagmozgás, reflexek) pontozza az újszülötteket, a problémamentes csecsemők minden kategóriában 2, kisebb hiányosságok esetén 1, nagyobb gond esetén 0 pontot kapnak. Az értékelést a szülés utáni percekben többször is elvégzik, és az elért pontszámok alapján határozzák meg, mennyire tekinthető egészségesnek a baba (általában a 10-ből 7 pont feletti értékeket szokás megfelelőnek tekinteni).
A teszt kiváló eszközt adott a szülészek kezébe, hogy gyorsan eldöntsék, melyik gyereknek van szüksége további vizsgálatokra, esetleg beavatkozásra. Hosszabb távú előnye volt az is, hogy rendszeres feljegyzésével lehetségessé vált a szülések, illetve az újszülöttek statisztikai összehasonlítása, ezáltal pedig bizonyos kockázati tényezők beazonosítása – például így fedezték fel azt, hogy az altatásban végzett császármetszéses szülések sokkal veszélyesebbek a kisbabákra, mint a spinális érzéstelenítéssel végzettek. Bár természetesen más tényezők is közrejátszottak benne, de az Apgar-teszt 1960-as évekbeli elterjedése, majd kötelezővé tétele utáni tíz évben nagyjából felére esett vissza az újszülöttek halálozási aránya Amerikában.
Apgar sebész ugyan nem lehetett, de munkája nagy elismerést hozott számára – a teszt mellett is számos fontos eredményt ért el. Férjhez nem ment, saját gyereket nem vállalt, de túlzás nélkül milliók életét mentette meg, sőt 1974-es halála óta is minden nap újszülöttek ezreit vizsgálják meg az általa kifejlesztett módszerrel.
