Miközben Itália leghíresebb vulkánja kétségtelenül a Pompeit egykor elpusztító Vezúv, a legaktívabb az Etna, amely ráadásul szintén viszonylag sűrűn lakott területek fölött magasodik. A több mint 3 ezer méter magas vulkán az összegyűjtött adatok szerint legalább 200 alkalommal tört ki az elmúlt hatezer évben. Pont ez teszi viszont kevésbé veszélyessé, mint a végzetes kitörése előtt látszólag békésen alvó Vezúvot, az Etna szinte állandó aktivitása miatt a környéken lakók mindig tisztában voltak a hegy jelentette kockázattal. Ráadásul a rendszeresség megelőzte, hogy elegendő feszültség halmozódjon fel a vulkánban egy hirtelen, mindent elsöprő, robbanásszerű kitöréshez.
Pusztító tűzár?
Ennek fényében igencsak furcsa, hogy az Etna legpusztítóbbként számon tartott, 1669-es kitörésének egyes források szerint nagyjából 20 ezer halálos áldozata volt, ráadásul az események fennmaradt leírásai is nehezen egyeztethetők össze ezzel a számmal. Annyi bizonyos, hogy többnapos erősebb aktivitás után az Etna 1669. március 11-én kitört, és egy pusztító lávafolyam indult meg a lejtőin, amely öt héttel később érte el a hegy lábánál fekvő legnagyobb város, Catania falait. Jól látható tehát, hogy az események nem éppen szélvészgyorsasággal peregtek,
Az elterelési kísérletet egyébként több független forrás is megerősíti, a város északnyugati falainál épített védműveken megtörő, majd a kikötőnél a tengerbe hömpölygő láva nyomait is megtalálták később a kutatók. Ami viszont furcsa, hogy a korabeli beszámolók nemhogy 20 ezer, de egyetlen halottat sem említettek meg, miközben a kétségtelenül jelentős anyagi károkról, a vulkán oldalain található falvak és szőlőskertek pusztulásáról, Catania néhány utcájának végzetéről pontos vagy legalábbis pontosnak látszó összesítéseket közöltek. A történelmi emlékezetben mégis a gyilkos tűzár emléke maradt fent.
A valódi gyilkos
Mi lehet e titok nyitja? Természetesen lehetséges, hogy a később született leírások a drámai hatás kedvéért egyszerűen képtelen mértékben eltúlozták az áldozatok számát, ahogy talán arra is lehetne racionális magyarázatot találni, hogy a lassan folyó láva valamiképpen mégis meglepte Catania lakóit, akiknek ekkor már nem volt módjuk menekülni. Ennél valószínűbb viszont, hogy itt két esemény emléke mosódott össze: az 1669-es kitörésé, illetve az 1693-as, egész Délnyugat-Szicíliában, így Catania környékén is pusztító, a későbbi becslések szerint a Richter-skála szerint 7,4-es erősségűre tehető földrengésé.
Néhány évtized, pláne egy-két évszázad távlatából a két katasztrófa emléke már nem vált el élesen egymástól, így könnyen elképzelhető, hogy a földrengés Catania környéki áldozatait egyszerűen a vulkánkitörés számlájára írták. Megjegyzendő, hogy minden jel szerint nem alaptalanul: a legújabb kutatások szerint a 24 évvel korábbi vulkánkitörés indította el azokat a tektonikai folyamatokat, amelyek végül halálos feszültséget halmoztak fel a Szicília partjainál húzódó törésvonalban, ami aztán a valóban gyilkos földrengéshez vezetett.
