Tudomány bbc history

Tényleg éltek kannibálok a 18. századi Angliában?

Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images
Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images
Egy 1734-ben megjelent rendkívüli életrajzi könyv reflektorfénybe állította az útonállókat, kalózokat és gyilkosokat. A BBC History februári számának cikke szerint – amelyet itt rövidítve közlünk – ez a kötet sok mindent elárul arról, hogyan tekintettek a bűnözőkre a 18. században.

Egy bizonyos Charles Johnson kapitány ezt a címet adta 1734-ben megjelent könyvének: A leghíresebb útonállók, gyilkosok és utcai rablók és társaik életének és kalandjainak története, amihez még hozzájön egy eredeti beszámoló a legelvetemültebb kalózok utazásairól és fosztogatásairól. Ez a könyv látszólag csupán különböző vérszomjas gazemberekről szóló történetek élvezetesen megírt gyűjteménye, de ha egy kicsit mélyebbre ásunk, látni fogjuk, hogy olyan kérdéseket vet fel, amelyek a múlttal kapcsolatos tudásunk alapját világítják meg.

Johnson a 18. század első felének irodalmi tehetsége volt, 1724-ben robbant be a londoni kiadói szcéna káromkodással és erőszakkal teli kakofóniájába egy olyan könyvvel, amely az I. Erzsébet uralkodásáig visszavezethető bűnözőéletrajzok hagyományaira építve mesélte el a kalózok „igaz” történetét. Egy évtizeddel később meglátta a lehetőséget, hogy egy könyvben összegyűjtve adja ki a különböző bűnözők életrajzát – a Newgate börtön irodalmi megfelelőjeként, amelyben minden bűnöző saját cellaszerű fejezetét foglalja el.

Charles Johnson kiléte rejtély maradt (a név feltehetőleg álnév), de egy dolog bizonyos: mesteri történetmesélő és történész volt. A tényeket ügyesen keveri a fikcióval, nem riad vissza némi önreklámtól, és önfeledten ünnepli magát, hogy milyen furfangosan hamisítja meg a múltbeli eseményeket. De gyakran igazat mond – vagy legalábbis azt az igazságot, amiről szeretné, hogy tovább éljen.

Veszélyes utak

Johnson könyvéből egyértelműen kiderül, hogy a bűnözők bárhol képesek voltak lecsapni, de a bűnelkövetők áldozatai akkor voltak a leginkább kiszolgáltatottak, amikor útra keltek. Az ipari forradalom előtti évszázadokban az utazás – a kapuk, sorompók és őrjáratok hiánya miatt – komoly aggodalmat jelentettek az utazóknak, ráadásul számos kockázatot is rejtett. Az elzártabb települések távol estek egymástól, az utazás hosszú ideig tartó izolációt jelentett. A táj is sokkal vadabb volt, mint manapság; itt sűrű erdők, amott áthatolhatatlan vízfolyások, mocsarak és bozótosok okoztak kellemetlenséget az utazóknak.

Némelyik városban és mezővárosban a városi őrség jelenléte ugyan valamiféle biztonságot nyújtott, de 1829-ig, a hivatalos londoni rendőrség, a Metropolitan Police megalapításáig, nem működött komolyabb rendfenntartó szervezet. Az utak még a nagyobb városok külső részein is veszélyes helynek számítottak. Johnson a 14. században élt Sir Gosselin Denville nevű útonálló gaztetteit ismerteti a róla elnevezett fejezetben. Számos más kalandja mellett Denville két, Rómából Angliába küldött bíborost is kifosztott, akik azért jöttek, hogy II. Eduárd királlyal tárgyaljanak.

Hulton Archive / Getty Images II. Edward angol király

Johnson vidáman ismerteti a fosztogatásait: “A folyamatos zsákmányszerzés, aminek ő és emberei minden utast kitettek az országban, szörnyű pánikot keltett: mivel nem lehetett biztonságban utazni; és a bandáját alkotó rengeteg emberről világosan látszott, hogy a törvénnyel és minden mással is dacolnak. Ha valamihez az útonállásból nem jutottak hozzá, azt a házakból, kolostorokból, templomokból és apácazárdákból szerezték be, ezeket válogatás nélkül kifosztottak, legértékesebb szent tárgyaikat elhurcolták”.

Johnson könyvének legszembetűnőbb vonása, hogy az áldozatokat gyakran élesebb kritikával illeti, mint az útonállókat, szerinte a bűntettek áldozatai gyakran ugyanolyan vétkesek voltak, mint akik megkárosították őket. Könyvében az áldozatok dörzsölt ügyvédek, mohó politikusok, hamis kereskedők és szélhámos kuruzslók, és mindegyiküket a társadalmon élősködő piócaként mutatja be. A szerző rámutat a hatalmon lévők bűneire, és azt írja, hogy „egy nagy gazember rövid idő alatt sokkal nagyobb pusztítást követhet el, mint száz kis másik az évek hosszú során át”, és állítása szerint egyáltalán „nem példátlan, hogy egy nagy lovag nagy rabló is legyen”.

Fösvények és képmutatók

Johnson lelkesen szidalmazza a képmutatókat. Árulkodó, hogy a Bibliára, azon belül Pál apostol a korinthusiakhoz írott első levelére hivatkozva (6:9–10), felsorolja a hétköznapi bűnösöket: „Szolgák, akik elsikkasztják uruk javait: a patikáriusok és szabók, akik túlárazott számlákat adnak; mészárosok, ha feldicsérik a marhabőrüket; molnárok, akik duplán szedik be az őrlési díjat; vargák, akik a saját lelkiismeretüknél is tovább nyújtják a bőrt; sebészek, akik meghosszabbítják a kúrát; orvosok, mert elveszik a betegeik életét; és ügyvédek, mert mindkét féltől bezsebelik a kenőpénzt: én mondom, ezek nem jobbak a tolvajoknál, és az olyanok, mint ők, a kapzsiak, a részegesek a szidalmazók, a zsarolók nem öröklik Isten országát.”

Ned Wicks, az 1713-ban Warwickban kivégzett útonálló Johnson által megírt életrajza szerint különösen megharagudott egy fösvény földesúrra, aki könyörtelenül bérleti díjat követelt egy szegény özvegytől és ezzel tönkretette őt. Johnson beszámolója szerint Wicks rátalált a síró özvegyre, és miután megismerte a történetét, levadászta a földesurat az úton, majd

nem csak megparancsolta, hogy adja át neki mindenét, hanem első osztályú káromlásokat zúdított rá, amitől az annyira megrémült, hogy az összes pénzt, amit az utóbbi időben kapott és minden mást is, átadta neki.

Johnson írásai bepillantást engednek a bűnöző „celebek” életébe abban az időben, amikor a közönség örömmel mosta el a híresség és a hírhedtség határait. A legzaftosabb történeteket megőrizték, újra meg újra elmesélték a hallgatóság és az olvasóközönség nagy örömére szerte az országban. Talán nincs jobb példája ennek, mint Claude Du Vall, a 17. századi tolvaj úriember históriája. Amikor megállított „egy lovagot és a hölgyét”, akik a kocsijukon 400 fonttal kibélelve együtt utaztak– ez akkoriban valóságos vagyonnak számított –, a hölgy elkezdett flazsoleten, egyfajta régi furulyán játszani. A dologtól ihletet kapván, Du Vall is előkapta flazsoletjét, és ő is elfújta rajta a nótáját:

– Uram – mondja a lovagnak –, a hölgye kitűnően játszik, és semmi kétség, hogy táncol is: lenne szíves megengedni, hogy kiszállván a kocsiból abban a megtiszteltetésben részesítsen, hogy egy courante-t (francia/olasz táncot) táncol velem a füvön?

– Nem merek megtagadni semmit, uram – válaszolta a lovag készségesen. – Egy ilyen jó modorú úriembertől…

A legnagyobb meglepetésre [Du Vall] kecsesen forgolódott a füvön; egy londoni táncmester is megirigyelhette volna, ha olyan fürgén ropja egy pár tánccipőben, ahogy Du Vall járta hatalmas francia lovaglócsizmájában.

Amint véget ért a tánc, a lovag várta vissza a hölgyet a kocsinál, anélkül, hogy a legkevésbé is sértve érezte volna magát; de amikor a lovag éppen felszállt,

– Uram – mondja neki az útonálló –, elfelejtett fizetni a zenéért! A méltóságos úr azt felelte, hogy soha nem felejti el az ilyen dolgokat; és rögtön a kocsi ülése alá nyúlt, majd előhúzott száz fontot egy zacskóban, amit átadott Du Vallnak, aki nagy jóindulattal elfogadta.

Megdöbbentő erőszak

A 18. századi bűnöző-életrajznak volt egy sötét oldala is, különösen, amikor a nők ellen elkövetett borzalmas atrocitásokat sorolja. Ennek legmegdöbbentőbb példája Patrick O’Brian életének egyik epizódja. A bűnöző állítólag Galway-ben született, és II. Károly király alatt szolgált a hadseregben. Adósságokat halmozott fel, kölcsönöket vett fel „honfitársai ügyének védelmére”, e színjátékhoz szemérmetlenül ragaszkodott, és még a képébe is nevetett mindazoknak, akiket becsapott.

Johnson leírása a 18. századi írellenes propagandára emlékeztet. Nem meglepő, hogy olyan cselekedetekkel vádolja szereplőjét, amit a legfertelmesebb bűnöknek tart. Miután leírja, hogy O’Brian hogyan lőtte agyon és darabolta fel egyik áldozatát, csoportos nemi erőszakkal és többszörös gyilkossággal is megvádolja. „Négy ugyanolyan elvetemült társával, mint ő maga”, O’Brien elment Lancelot Wilmont wiltshire-i otthonába, egy különálló házba, amelyről az a hír járta, hogy jelentős vagyont rejteget a falai között. Az éjszaka folyamán betörtek és munkához láttak.

Art Media / Print Collector / Getty Images (Illusztráció)

…a három szolgát felpeckelték, majd az idős úriember szobájába mentek, aki a feleségével aludt. Mindkettejükkel ugyanígy jártak el, aztán bementek a leány szobájába. Az ifjú hölgyön egymás után többször erőszakot tettek brutális gyönyört szerezve maguknak, és amikor végeztek, embertelen módon leszúrták, mert ki akart szabadulni a karmaikból. Ugyanígy bántak az anyával és az apával, mert, mint mondták, „nem tanították jobb modorra a lányukat”. Aztán minden értékes holmit, amit csak találtak, elhurcolták összesen 2500 [font] értékben. Ezek után felgyújtották az épületet, és hagyták, hogy a szerencsétlen szolgákkal együtt a lángok martaléka legyen.

Tudjuk, hogy Patrick O’Brian történelmi alak volt, aki szörnyű bűnöket követett el, mivel 1689-ben felakasztották. Mégis, az olvasóknak Johnson saját sztorijait is el kellett fogadniuk. Kijelenti, hogy „hihetünk” története „hitelességének”, hogy aztán valószínűtlen vagy egyenesen kitalált epizódokkal borsozza meg.

Megtévesztett utazók

A valószínűtlen történetekért nem kell tovább menni Sawney Beannél, akit Johnson így mutat be: „A következő történet, bár, mint minden történelmi tény, hiteles lehet… mégis csaknem elképzelhetetlen.” Aztán a szerző arra ösztökél bennünket, hogy fogadjuk el igaznak a nagyjából ötven főből álló, vérfertőzésben élő, a 16. században a skóciai Clyde folyó torkolatánál élő kannibál családról szóló történetét. A törzs fennmaradásáról azt írja, hogy a tagjai

csapdába ejtették a barlangjuk környékén az utakon az embereket, és megették őket, a maradékot pedig hordókban tartósították.

Kevésbé drámai, de ugyancsak kitalált a John Falstaff életéről szóló fejezet, aki Shakespeare drámáinak egyik szereplője. Megtudjuk belőle, hogy Falstaff Bedfordshire-ben született, és IV., illetve V. Henrik angol király uralkodása alatt élte víg napjait. Johnson Robin Hoodot is felvette szereplői közé, és csodálatos történeteket mesélt a törvényen kívüliről, aki egyik utazót a másik után lepi meg azzal, hogy milyen „becsületes és érdemdús személy”.

Semmi kétség, Johnson határozottan viccesnek szánta ezt a könyvet. Álhírekkel teli modern világunkban, ha el akarjuk kerülni, hogy áldozatul essünk a hírhamisítóknak, szert kell tennünk valamilyen szintű történészi látásmódra. Ez ugyanígy igaz Johnson nagyszerű könyvének esetében is: az olvasó nyilván szeretné, ha szórakoztatnák, de azért nem szabad mindent készpénznek vennie. Abban a pillanatban, amikor kinyitjuk a könyvet, egy mesteri manipulátor kezére adjuk magunkat. Ez nem könnyíti meg az ember dolgát, de mégsem érdemes félredobni, hiszen olyan tapintható módon eleveníti meg a múltat, ahogy kevés könyv teszi.

A cikket Rindó Klára fordította.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik