Miután a Bem József vezette honvédcsapatok 1848-ban ellentámadásba lendültek az ország keleti részén, a győzelmet győzelemre halmozó tábornok 1849 januárjában már csaknem egész Erdélyt elhódította a Puchner Antal vezette császáriaktól. A kegyelemdöfést azonban nem tudta bevinni a Nagyszebenbe visszahúzódó ellenfelének, aki szorult helyzetében orosz segítséget kért. A cári csapatok ugyan ekkor még csak Brassót és Nagyszebent szállták meg, az erőviszonyok mégis megfordultak, Puchner ugyanis ezután a hátországát biztonságban tudva, összes katonájával vonulhatott Bem ellen.
A magyar csapatokat vezénylő tábornok a Vízakna körüli sóbányákban kiépített védelmi állásokra támaszkodva igyekezett megállítani a túlerőben lévő, román népfelkelőkkel is kiegészített császári sereget. Az 1849. február 4-én lezajlott csatában meg is tizedelte a nyílt terepen támadni igyekvő ellenséget, ám túl gyorsan vezette rohamra honvédjeit a megingó császáriak ellen –
Most Bemen volt a sor a menekülésben. Maroknyi megmaradt seregével a nyugatról közelgő erősítés felé indult, és véres utóvédharcok árán egyesült is azzal. Az újabb döntő ütközetre Piskinél került sor, ahol a Sztrigy folyó feletti híd megtartása volt a tét. „Ha elvész a híd, elvész Erdély is” – mondta állítólag Bem, és a fordulatos, február 8–9-én vívott csatából végül győztesen kerültek ki a honvédek.
Bem tábornok ezután egyszerűen megkerülte Puchner megmaradt erőit, és egyenesen Medgyesre vonult, ahol február 22-én kiáltványban ígért a székelyeknek földet a határvidéken, ha zászlói alá gyűlnek. E lépését Kossuth is ellenezte, Bem pedig a következő hónap elején ismét csatát vesztett Medgyesnél, és visszavonulásra kényszerült. De mindezek azon a tényen már nem változtattak, hogy hadműveleteivel megakadályozta Erdély császári meghódítását, és ezzel lehetőséget biztosított a honvédseregnek, hogy a tavaszi hadjáratban egy időre megfordítsa a szabadságharc menetét.
