Aligha van érdekesebb személyiségű amerikai elnök Thomas Woodrow Wilsonnál (1856–1924), nem véletlen, hogy maga Sigmund Freud írt róla pszichohistóriai alapművet. Az első világháború küzdelmeibe beavatkozó, az Atlanti-óceánon túlra csapatokat küldő Wilson az amerikai elnök pozíciójában (1913–1921) nem egyszerűen politikusként, hanem politikai messiásként tekintett magára, akinek az a küldetése, hogy „biztonságossá tegye a világot a demokrácia számára”. A konzervatívok összes negatív előítéletének megfelelt a progresszív amerikai elnök, a politikába kívülről érkező, tudományos fokozattal rendelkező – a Johns Hopkins Egyetemen szerzett 1886-ban doktorátust – „tojásfejű” princetoni professzor, aki könyvet írt a kormányzás elméletéről (Alkotmányos kormányzás az Egyesült Államokban, 1908), majd a gyakorlatban is meg akarta valósítani az ideáit.
Progresszív elnökök
A Princetoni Egyetem rektoraként (1902–1910) keltette fel a korrupciós botrányai és sikertelensége miatt krónikus válságban szenvedő Demokrata Párt vezetőinek figyelmét az oktatóként, tudósként, szónokként és szervezőként is elismert értelmiségi, akinek nem volt ellenére, hogy a politikába invitálják. Helyi ismertségének és tekintélyének köszönhetően 1910-ben megválasztották az akkor még republikánus New Jersey kormányzójának, amelyet progresszív mintaállammá tett. A progresszivizmus a század eleje óta hódító politikai irányzat volt, amely azt célozta, hogy a politikát emancipálja a tőke alól: fellépett a trösztök befolyása, a korrupció ellen, és népjóléti intézkedésekkel kívánta csökkenteni a szociális feszültségeket.
Theodore Roosevelt volt az első jelentős progresszív elnök (1901–1909), ekkor fogadták el a szigorú élelmiszer-biztonsági törvényt, miután Upton Sinclair szocialista írónak a chicagói vágóhidak világáról szóló, az élelmiszer-hamisításokat leleplező The Jungle (magyarul A posvány, illetve A mocsár címen is megjelent) című 1905-ös szociografikus regénye óriási felháborodást okozott – a kolbászt igen kedvelő „Teddy” Roosevelt se bírta gyomorral az olvasását. Roosevelt politikáját követte utódja, William Howard Taft (1909–1913) is, aki folytatta a trösztellenes törvénykezést és a szövetségi kormányzat megerősítését: például az ő elnöksége alatt vezették be a szövetségi jövedelemadót.
Wilsont a kormányzói eredményei – oktatási és közigazgatási reformok, a munkások balesetbiztosításának bevezetése, a korrupció letörése – ideálissá tették, hogy a progresszív elnökök sorát gyarapíthassa, de ehhez elődjei összekülönbözése kellett. Az 1912-es elnökválasztáson Roosevelt a republikánusokból kiszakadt Progresszív Párt élén elindult Taft elnök ellen, és mivel a republikánus szavazókat megosztották, Wilson a népi szavazatok 42 százalékával is annyi államot vitt, hogy 435 elektori szavazattal nyert (Joe Biden eredménye 306 volt 2020-ban).
Legitimitása birtokában Wilson tovább erősítette a Fehér Ház pozícióját a Wall Streettel szemben: a nagyvállalatok helyett a kisembereknek kedvezett, amikor az Underwood-féle vámtörvénnyel eltörölte a magas vámokat, így versenyre kényszerítette a nagyvállalatokat, csökkentve azok profitját, és még elnöksége első évében felállította a bankfelügyeleti rendszert (Federal Reserve System), megalakította az amerikai jegybankot (Federal Reserve Board, vagy csak FED), és 1914-ben elfogadtatta a Clayton-féle trösztellenes törvényt.
Beszállt a háborúba
Miként a belpolitikában, a külpolitikában is intervencionizmus jellemezte. A forrongó karibi térség stabilizálása és az amerikai tőkeérdekek védelmében Haitibe (1914), Dominikába (1916) és Kubába (1917) is csapatokat küldött, 1914-ben pedig beavatkozott a mexikói polgárháborúba. Igazából annak is gazdasági okai voltak, hogy az Egyesült Államok 1917-ben belépett az antant oldalán – de hivatalosan nem szövetséges, hanem „csak” társult hatalomként – az első világháborúba. Az antant országok fő hitelezőjévé ugyanis Amerika vált (a világ pénzügyi centruma ekkor került Londonból New Yorkba), így amennyiben a hitelező bankárok szerették volna viszontlátni pénzeiket, biztosítaniuk kellett az antant győzelmét, és 1918-ban az Újvilág csapatai el is döntötték az öreg kontinens küzdelmét.
Mivel Wilson 1916-ban azzal a kampányszlogennel választatta újra magát, hogy „He Has Kept Us Out of War” („Távol tartott minket a háborútól”), ideológiát kellett gyártani ahhoz, hogy mit is keresnek az amerikai katonák Európában. Wilson ezt a választ adta erre: hogy minden további háborúnak véget vessenek. Az elnök mélyen hinni kezdett a saját propagandaszólamában, és személyes ügyévé tette az első világháború utáni rendezést. 1918 januárjában közzétette nevezetes 14 pontját, amelyben hitet tett a népszuverenitás mellett és kifejezte a Népszövetség megalakításának szükségességét, amelytől a további nagy háborúk elkerülését remélte. A szkeptikus Clemenceau francia miniszterelnök mindezt úgy kommentálta, hogy Istennek 10 pont is elég volt, és azokat se tartják be az emberek.
Wilsont külön szakértői stáb – az 1917 őszén létrehozott Inquiry – készítette fel az 1919-ben megnyíló párizsi békekonferenciára, amely enyhén szólva felemás eredményt hozott. A különböző békék – így a trianoni is – megcsúfolták a wilsoni elveket, ráadásul két olyan állam – Csehszlovákia és Jugoszlávia – is megalakult, melyeket Wilson „nemzetállamoknak” gondolt, noha nem voltak azok, és azóta már szétestek komponenseikre, épp a nemzeti önrendelkezés elve alapján. Ráadásul az első világháború után újraszabott Kelet-Európa nemcsak nem valósította meg teljesen a nemzetek önrendelkezésének ideáját, de a létrejött kisállamok utóbb gyengének is bizonyultak Hitler hódító törekvéseivel szemben: nagyhatalmi vákuum keletkezett a térségben, így a náci Németország előbb gazdaságilag, majd politikailag, végül katonailag is megszállta a kisállamokat.
Utópiának bizonyult, hogy az 1919-ben életre hívott Népszövetség a szép szavakkal, vagy végszükség esetén a dörgedelmes határozatokkal megállíthatja az agresszorokat. Pedig Wilson annyira hitt benne, hogy éppen egy olyan kampánykörúton érte súlyos szélütés 1919 októberében, amelyen a Népszövetséget próbálta népszerűsíteni az amerikai szavazók között (az 1919 elején a kongresszusi többséget megszerző republikánusok ugyanis nem akartak csatlakoztak a nemzetközi szervezethez). Elnöksége hátralévő másfél évét tehetetlenül, ágyhoz kötve kötötte, az elnök kétségbeejtő állapotát a Fehér Ház eltitkolta az amerikaiak elől.
Wilson-kultusz
A realista Henry Kissinger azt írta Világrend című 2014-es könyvében, hogy „Woodrow Wilson egész pályafutása inkább egy shakespeare-i tragédiába illett volna, nem pedig a külpolitikai tanulmánykötetekbe”, mivel idealista külpolitikája „elemelkedett” a történelmi és geopolitikai realitásoktól, és ezzel kritikusai szerint a „Professzor” gúnynevű politikus több bajt okozott, mint amennyit megoldott. Ennek ellenére az Egyesült Államokban egészen a legutóbbi időkig a „nagy” elnökök között tartották számon.
Az amerikai Wilson-kultusz csúcsa a második világháború idejére esett, és jellegzetes terméke a Wilson című 1944-es életrajzi film, amely Franklin D. Roosevelt és a nem sokkal később megszületett ENSZ előképeként ünnepelte Wilsont és a Népszövetség vízióját. Az elmúlt években azonban a viták középpontjába került a demokrata elnök rasszizmusa, Wilson ugyanis hitt abban, hogy – Rudyard Kipling verssorával – „a fehér ember terhe” a világ civilizálása és jobbá tétele.
Különös ellentmondás, hogy miközben az Egyesült Államokban a Black Lives Matter mozgalom azért mozgósít, hogy az amerikaiak szabaduljanak meg a szegregációs gyakorlatot folytató, rasszista Wilson emlékétől (2020-ben a Princetoni Egyetem vezetősége úgy döntött, hogy az egyetemhez tartozó School of Public and International Affairs a megnevezéséből hagyja el az elnök nevét), addig Kelet-Európában épp azt kezdeményezik, hogy restaurálják a Wilson előtt tisztelgő emlékezeti helyeket. Bár Wilson soha nem járt Kelet-Európában, hálából több helyen is szobrot emeltek neki az első világháború után a függetlenségüket elnyerő „kis népek”.
Ugyan a Wilson-szobrokat a nácik és a kommunisták egytől egyig eltávolították, a rendszerváltás után ezek visszakerültek: például a prágai, 1945 és 1948 között Wilson nevét viselő pályaudvar előtti Wilson-szobrot 2011-ben avatták fel újra.
Idealista az íróasztal mögött
Larry Woolf Woodrow Wilson and the Reimagining of Eastern Europe (Woodrow Wilson és Kelet-Európa újratervezése) című 2020-ban megjelent könyve azonban feloldja az ellentmondást, amely Wilson reakciósnak tartott, faji szegregációt támogató belpolitikája és az elkülönített nemzetállamok mellett kiálló progresszív külpolitikája között feszül. Az amerikai professzor tézise szerint a nemzeti önrendelkezés wilsoni elvét a nemzetek szegregációjának egy fajtájaként is azonosíthatjuk, amelynek célja volt kiküszöbölni a különböző „fajok” (rasszok vagy népek) együttélésének problémáit. A Kelet-Európa újrarajzolásához ideológiát szolgáltató gondolat szerint olyan államokat kell létrehozni, amelyekben az állami keretet egy adott nemzeti közösség tölti ki.
Wilson úgy ítélte, azokat el kellett szeparálni egymástól, a további konfliktusokat megelőzendő. Wilson ugyanis az Egyesült Államokban is tartott a „fajok” integrációjától: a déli Virginia államból érkező politikus családja a Konföderációt támogatta a polgárháborúban, így nem meglepő, hogy progresszív politikus létére Wilson fontos szerepet játszott a szövetségi kormányzat reszegregációjában. Larry Woolf tézise szerint a rasszok szükséges szegregációjáról vallott nézetét tehát párhuzamba állíthatjuk azzal, ahogy Wilson a nemzetekről gondolkodott, ezért az ő esetében van jelentősége annak, hogy a „nép” és „nemzet” értelmében használta a „fajt” (mert ez a gyakorlat egyébként igen elterjedt volt a korban).
A Fehér Házban, az íróasztal mögött ülve a „nemzetek önrendelkezésének” ideája nem tűnt megvalósíthatatlannak, de amikor a gyakorlatba igyekeztek átültetni gondolatát, utópiának bizonyult. Az anekdota szerint Wilson már a párizsi békekonferencia felé hajózva, a USS George Washington fedélzetén tudta meg, hogy Csehországban hárommillió német él: „Különös! Masaryk sose mondta nekem!” – kiáltott fel. De Wilson ezután se látogatott el Csehországba (illetve Csehszlovákiába), tudatlansága mégsem meglepő: már Shakespeare is azt írta az Ahogy tetszik című darabjában, hogy a kelet-európai országnak tengere van, így talán az angol drámaíróra is ráfért volna egy Inquiryhoz hasonló, csak még jobb felkészítést végző szakértői csoport.