Csak az önfeledt ünneplés feledtethette, hogy mennyire zavarba ejtő volt, amikor az Egyesült Államok frissen hivatalba lépett 41. elnöke, a csokornyakkendős és szmokingos George Herbert Walker Bush (1989–1993) nyakába egy elektromos gitárt akasztottak „The Prez” felirattal az 1989. január 20-ai beiktatását követő buliján. A még republikánus körökben is nyápic bürokratának tartott, igen szürke konzervatív politikus a hobbi blues-zenész kampánytanácsadója, Lee Atwater biztatására „dzsemmelést” mímelt, pedig életében talán csak egyszer, fél évvel később, Straub F. Brunó, az Elnöki Tanács elnöke mellett tűnt rock-and-roll arcnak, amikor első – hivatalban lévő – amerikai elnökként Magyarországra látogatott. Ekkor a ballonkabátos Bush, a felajánlott esernyőt is visszautasítva, a Kossuth téren megkímélte a szétázástól a nyári esőben is őt ünneplő tízezreket azzal, hogy széttépte az előre bekészített szónoklatát:
Nézzék, eltéptem beszédemet, hadd szóljak önökhöz tiszta szívemből, rövid leszek, éppen eleget álltak már itt az esőben.
Egy egész magyar nemzedék szívébe lopta bele magát ezzel az emlékezetes gesztussal az utolsó hidegháborús amerikai elnök, aki azonban az elnökválasztások történetének leggyilkosabb kampányával nyert 1988. november 8-án. Ellenfelének, a demokrata Michael Dukakis massachusettsi kormányzónak a karaktergyilkosságát éppúgy a szemtelenül fiatal kampányguru szervezte és rendezte, mint a beiktatási partit, és idősebb George Bush ahhoz is kelletlenül asszisztált.
Fontos posztokon
A 40 évesen elhunyt, túlmozgásos fenegyerek, Lee Atwater (1951–1991) kampányguru axiómának tartotta, hogy a szavazók nem a reményeik, hanem a félelmeik alapján szavaznak, ezért vallásosan hitt a negatív, lejárató kampányokban – legalább azokban, mert a magát konzervatívnak tartó fiatalember csak a halálos ágyán kezdte forgatni a Bibliát. A republikánus ikont, Ronald Reagant két cikluson át alelnökként (1981–1989) szolgáló George Bush őt hívta segítségül, az elválaszthatatlan mindenes, James Baker (Ronald Reagan pénzügy-, majd George Bush külügyminisztere), valamint a még bulldogtermészetű Richard Nixonból is médiaképes politikust fazonírozó, az 1968-as „új Nixont” legyártó Roger Aisles későbbi Fox News-vezér (1996-tól 2016-ig, amíg bele nem bukott egy zaklatási botrányba) mellett. Ez volt az a csapat, amely sikerre vezette az idősebb Busht az elnökválasztási küzdelemben, ahol egyszer már elbukott: 1980-ban, Ronald Reagan ellen.
Az 1924-ben, Massachusettsben (!) született – a Bush család csak később tette át a székhelyét Texasba –, egy keleti parti WASP-„arisztokrata” (fehér, angolszász és protestáns) politikusi dinasztiából származó George Herbert Walker Bush felkészültségében senki se kételkedhetett. Édesapja gazdag üzletember – pénzügyi kapcsolatait a nácikkal máig felemlegetik a Bush-ellenesek –, 1955 és 1963 között Connecticut szenátora volt. George Bush tehát igen komoly intellektuális és kapcsolati tőkét hozott otthonról, amit a Yale Egyetemen folytatott tanulmányaival és az elitegyetem legexkluzívabb diáktársaságának, a Koponya és Csontok (Skull and Bones) tagságával fejelt meg.
Az egyetem után az olajiparban helyezkedett el, 1954-ben alapított saját olajtársaságot, amelyből 1966-ban jelentős haszonnal szállt ki, amikor apját követve politikusi pályára lépett. 1967-ben, a demokraták polgárjogi és emancipációs törvényei nyomán ekkor republikánussá forduló Texas houstoni képviselője lett az Egyesült Államok Kongresszusában, majd Richard Nixon bizalmát elnyerve ottani székét ENSZ-nagyköveti posztra cserélhette (1971–1973). Karrierje egy ideig töretlen volt, Nixon lemondása után Gerald Ford a pekingi képviselet vezetését bízta rá, 1976–1977 között pedig a CIA igazgatói pozíciójában találjuk, márpedig a titkosszolgálat vezetésénél jobb felkészítő aligha létezik az országvezetésre.
Jimmy Carter elnöksége (1976–1980) alatt a houstoni First National Bank elnöki székébe ült vissza, onnan szállt be a republikánus elnökjelöltek 1980-as küzdelmébe, ahol Ronald Reagan fő ellenfelének és a tervezett adócsökkentő, piacpárti neoliberális gazdaságpolitikája, a „Reaganomics” kritikusának bizonyult. Azt „vudu-közgazdaságtanként” bírálta – majd alelnökként egy szava se volt a végül valóban szociális katasztrófát hozó „Reaganomics” ellen. Reagan alelnökeként azonban nem a társadalmi egyenlőtlenségek növelése, vagy az AIDS-járvány félrekezelése, hanem a hírhedt Irán–kontra-ügy égett rá. Mint utóbb kiderült, a Reagan-elnökség illegálisan fegyvert adott el Teheránnak, hogy cserébe az onnan fekete csatornákon befolyt összeget a nicaraguai szélsőjobboldali kontrák támogatására fordítsák.
Biztosította az elnökjelöltségét
Az Irán–kontra-ügy sokkal súlyosabb volt a Watergate-botránynál: Michael Dukakis elmondása szerint ez a felháborító kavarás adta meg a lökést neki, hogy elinduljon az 1988-as elnökválasztáson: „Mégis mi folyik itt?” – tette fel a kérdést felháborodva, tízmilliókkal együtt. A görög bevándorlók gyermeke az „amerikai álmot” testesítette meg: előbb 1975 és 1979, majd 1983 és 1991 között vezette a kormányzósága alatt felvirágzó, korábban lepusztult, de mintaállammá váló Massachusetts államot, gazdaságpolitikájával felszámolta a munkanélküliséget, amit csak „massachusettsi csodaként” emlegettek, amellett kiválóan értett az oktatás és az egészségügy kérdéséhez. Az elnökválasztási kampány azonban végül nem ezen kulcskérdésekről szólt.
Amikor a Demokrata Párt 1988. júliusi elnökjelölő konvencióján Dukakis mögé álltak a demokraták, a közvélemény-kutatásokban magabiztos előnyt mértek azzal a George Bush-sal szemben, akinek igen nyögvenyelősen indult a kampánya: az első, iowai előválasztáson még csak harmadik lett a szenátusi republikánus frakcióvezető, Bob Dole, valamint Pat Robertson tévéprédikátor mögött. Aztán a Bush-kampány rákapcsolt: a New Hampshire-i előválasztáson Atwater még azt is javasolta, hogy rajzszögeket szórjanak Dole szenátor konvojának útvonalára elé, de végül megálltak egy párton belüli ellenféllel szemben szokatlanul intenzív negatív kampánynál „kétkulacsos Dole” (ez lett a gúnyneve) lejáratására.
Természetesen Atwaternek köszönhetően, aki azzal robbant be 1981-ben, hogy Ronald Reagannek a déli államot egy olyan újító kampánnyal hozta, amely úgy volt rasszista, hogy nem mondták ki az „n” betűs szót (helyette például „jóléti királynőztek”, kigúnyolva a segélyen élő, gyermeküket egyedül nevelő, jórészt fekete anyákat).
Beindult a lejáratás
Amit aztán George Bush 1988 júliusa és szeptembere között produkált, az valódi feltámadás volt: mióta mérik a közvéleményt, elnökjelölt nem dolgozott le ilyen gyorsan ekkora hátrányt. Kora őszre már átvette a vezetést, november elejére pedig elhúzott Dukakis előtt: júniusban még Bush volt 12 százalékos hátrányban, ami novemberre az ő 12 százalékos előnyére változott a közvélemény-kutatások szerint, a brutális Bush-kampánynak köszönhetően. Atwater „újított” azzal, hogy kitalálta: terjesszék el Dukakisról, hogy az 1979-es kormányzóválasztási veresége óta pszichiátriai kezelés alatt áll és gyógyszerezik. Reagan elnök pedig a maga sármos módján rúgott bele a demokrata elnökjelöltbe, mert amikor arra kérték, hogy kommentálja a pletykát, így válaszolt: „nem piszkál egy rokkantat”.
Dukakis elkövette azt a hibát, hogy cáfolni kezdte a rágalmat (pedig Umberto Eco találó észrevétele, hogy minden cáfolat csak megerősíti a hírt), majd ahelyett, hogy az oktatási, egészségügyi és gazdasági problémákról és azok megoldásáról beszélt volna, a honvédelem területén akart bizonyítani. Miután a második világháború idején kitüntetett harci pilóta, George Bush a kampányturnéja során beszállt egy F-16-os vadászbombázóba, Dukakis egy M1 Abrams-tank vezetésével akart riposztozni. Az alacsony növésű demokrata politikuson (akivel kapcsolatban már korábban is azzal vicceltek, hogy visszaadná Amerikát a „kisembereknek”) azonban annyira röhejesen állt a harckocsisisak, hogy a bemutatón kacajban törtek ki az újságírók. Bush stábja még aznap este összerakta a hirdetést, amely a harckocsizó és kissé bárgyún mosolygó „kisembert”, Dukakist mutatta, ezzel a felirattal: „Amerika nem vállalhatja ezt a kockázatot.”
A negatív kampányhadjárat leghírhedtebb filmjéhez pedig a Bush-stáb hivatalosan nem is adta a nevét, hanem kiszervezték azt a republikánus elnökjelöltet támogató „civileknek”. Massachusetts államban olyan progresszív büntetés-végrehajtási politikát alkalmaztak, amelynek keretében az elítélteket időszakosan kiengedték egy-egy hétvégére a családjukhoz, azzal a céllal, hogy segítsék a bűnözők visszaintegrálását a társadalomba és elejét vegyék a visszaesésüknek. Ugyan nem Dukakis kezdte ezt az eljárást (amelyet Reagan kormányzósága idején Kaliforniában is használtak), de támogatta. Nem eredménytelenül, hiszen az ő államában – ahol halálbüntetést se szabtak ki – volt az egyik legalacsonyabb a bűnözési ráta az országban.
Pechjére azonban az egyik hétvégére hazaengedett elítélt, William Horton a szabad levegőn egy brutális gyilkosságot és nemi erőszakot követett el 1986-ban. Így a republikánusok erre a szélsőséges esetre hivatkozva lejárató kampányt indítottak, miután Lee Atwater vért szagolt: azt állították, hogy Dukakis rá akarja szabadítani a bűnözőket a társadalomra, Dukakis rendezvényein pedig „Gyilkosok Mike-ért” táblával tűntek fel „szimpatizánsok”. Mivel „Willie” – ahogy a televízióban számtalanszor lejátszott riogató hirdetésben elnevezték – fekete férfi volt, a karaktergyilkos hirdetés a rasszista sztereotípiákra is rájátszott (ha a gyilkos egy fekete férfit meggyilkoló fehér lett volna, aligha építettek volna az esetre országos kampányt a republikánusok).
Atwater összeomlott
Bár az elnökjelölti küzdelem úgy kezdődött, hogy Bush alelnöknek kellett igen kellemetlen kérdésekre válaszolnia az Irán–kontra-üggyel kapcsolatban, a végére Dukakis szorult teljesen defenzívába. Az elnökjelöltek második vitáján, ami után már nem javíthatott, Dukakisnak szegezte a provokatív kérdést Bernard Shaw CNN-bemondó: „Kormányzó úr, ha Kitty Dukakist [a feleségét] megerőszakolnák és megölnék, akkor se pártolná a gyilkosok halálbüntetését?” Mire Dukakis kicsit elrévedt, majd nyugodtan és elvhűen azt válaszolta: „Nem tudom, Bernard, egész életemben elleneztem a halálbüntetést, nem látom, hogy ez elrettentő lenne. Hiszem, hogy az erőszakos bűncselekmények ellen vannak jobb megoldások.” A nézők választhattak, hogy Dukakist naiv liberálisként vagy érzelemmentes technokrataként írták le végleg – pedig ő csak a szavazók értelméhez kívánt szólni az érzelmek felkorbácsolása helyett.
Lee Atwatert azzal jutalmazta a győztes Bush, hogy a Republikánus Párt vezetőjévé tette, innentől azonban antik tragédiába illik a történet: az elképesztően fiatalon a csúcsra kerülő, Machiavelli- és blues-rajongó (még lemezt is kiadó) kampánygurunál agytumort diagnosztizáltak, miután összeesett egy pártrendezvényen. Ahogy a kezelésektől felismerhetetlenségig torzulni kezdett a teste, úgy tisztult a lelke: rettegett azok szellemétől, akiket tönkretett, félt a túlvilágtól és 1991. márciusi halála előtt bocsánatot kért Dukakistól is – ahogy az a róla szóló, Boogie Man – The Lee Atwater Story című 2008-as dokumentumfilmből megismerhető.
Nem tudni, hogy az amúgy tiszteletreméltó, konzervatív George Bush miképp bírta gyomorral azt a mérgező Dukakis-ellenes kampányt, amibe belerángatta a stábja. Még az is lehet, hogy 1992. január 8-án az a méreganyag landolt a japán miniszterelnök ölében – a történelem leghíresebb hányásaként –, amit 1988-ban visszanyelt a hatalomra jutás érdekében.
