A klímaváltozás hatására Magyarország éghajlata egyre inkább mediterránná válik: hosszú aszályok és hőségperiódusok nyáron, eltűnő ősz és tavasz, valamint enyhe, csapadékos tél. A hideget kevesen szeretik, utóbbit ezért könnyű elintézni annyival, hogy legalább kevesebbet kell fűteni, ennél azonban többről van szó. Az őshonos élővilág kiválóan alkalmazkodott az átmeneti fagyokhoz, a táplálékhiányhoz, és bár elsősorban a túlélésre rendezkedett be, sok szempontból ökológiailag is fontos a hideg.
A fűtésen valóban lehet spórolni, az sem baj, ha kevesebb üvegházhatású gáz jut a légkörbe, de azért biztosan sokunknak hiányzik a hó, a jég, és az igazi, „csikorgó” hideg megtapasztalása. Korábban írtunk arról, hogyan védekeznek növényeink fagyállóval a téli hónapokban, miként hat a szárazföldi állatokra a hideg évszak (és miért nem jó az enyhe tél), most pedig a víz felé fordulunk, pontosabban legnagyobb tavunkhoz, a Balatonhoz.
Milyen hatással van a hideg a tó növényvilágára, az ökoszisztéma legfontosabb pillérére? Az algákra, a nádasokra? Milyen kulturális értékek vesznek oda a balatoni jég eltűnésével? Dr. Schleicher Veronika néprajzkutatóval, a Néprajzi Múzeum főosztályvezetőjével és Dr. Tóth Viktor limnológussal, a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársával beszélgettünk.
Hetekre befagyott
A hagyományos paraszti társadalmak számára a tél nyugalmas hónapokat teremtett, a mély álomba dermedt természetben szüneteltek a nagy munkák, volt idő és lehetőség befelé fordulni az adventi időszakban, és nagyokat mulatni vízkereszt után. De nem a Balatonnál, ahol gazdasági szempontból a hideg évszak jelentősége a nyáréval vetekedett.
Ez volt a létfontosságú árucsere és a halászat fő szezonja, ekkor aratták a gabonához mérhető értéket képviselő nádat, és ilyenkor töltötték fel a jégvermeket. A közös bennük, hogy mindegyikük vastag, stabil jégtakarót kívánt a tavon, a mostaniakhoz hasonló, langyos telek sorozata tragikus következménnyel járt volna.
Annyira egyértelmű volt a balatoni jég kialakulása telenként, hogy például egy 1774-es térkép jelöl is egy csak télen járható, időszakos utat nyílegyenesen Siófok és Alsóörs között
– mondja a 24.hu-nak Schleicher Veronika.
És itt ne pusztán magányos utazókra gondoljunk, hanem lovak, ökrök vontatta, 30-40 szekérből álló karavánok is biztonsággal közlekedtek a jégen. Ehhez 30-40 centi vastagon kellett a víznek befagynia, és a vastag jégnek legalább 3-4 hétig kitartania, hogy mindenki elvégezhesse kisebb-nagyobb dolgát a régióban.
Adatokkal alátámasztható módon egyébként az 1939-1940-es tél volt a legkeményebb a Balatonnál, ekkor 60 centisre hízott a jégtakaró, amelyen 98 napon keresztül lehetett közlekedni. De miért kellett egyáltalán átkelni a befagyott Balatonon?
A kereskedelem ütőere
Az északi és a déli part természeti, ebből adódóan pedig gazdasági adottságai annyira eltérőek, hogy a két oldal alapvető árucikkek cseréjére szorult. A déliek északról szerezték be a bort, az építéshez használt követ, meszet, a jó minőségű nádat, míg fordított irányban gabona, növendék állat, tölgyfából készült termékek (hordó, karó stb.) cseréltek gazdát. Az átkelést fagymentes időszakban öt rév biztosította, ám ezeket a helyi uradalmak működtették, és a köz számára igen drágán mérték a szolgáltatásokat.
Ezért aztán a gazdák inkább a téli, jeges időszakra időzítették az árucserét, amikor önerőből és ingyen juthattak át a túlpartra. Sőt. A déli parton jó fél évszázaddal előbb épült vasútvonal, mint az északin, így aki a Balaton-felvidékről vonattal akart Székesfehérvárra, Pest-Budára, vagy a másik irányban Kanizsára eljutni, a nagy kerülő helyett inkább átvágott a fagyott tavon.
A már említett karavánokon túl sokan egyénileg vágtak neki szekérrel, szánnal, fakutyával, ki-ki igényei és lehetőségei szerint. Léteztek olyan kombinált eszközök is, amelyekről le lehetett venni a kereket, ilyenkor szánként funkcionáltak, a csizmákra pedig hegyes, fém körmökkel ellátott vastalpat, úgynevezett jégpatkót erősítettek.
Hiába volt vastag a jég, a természet szeszélye életveszélyes műveletté tette az átkelést. Ismerni kellett a jég állapotát, olvasni az időjárás-változás előjeleit, tudni kellett a heveseknek nevezett hőforrások helyét, és még így is előfordultak tragédiák. A nagyobb csapatok átvonulását komolyabb szervezés előzte meg, előtte bejárták az útvonalat, ezért inkább magányos utazók, fakutyások estek áldozatul.
Hálóhúzás a jég alatt
A kereskedelemhez hasonló nagy volument képviselt a halászat, méghozzá a jég alól. Az 1860-as, 1870-es évekig minden tóparti településen működött halászcéh, amely a tulajdonában álló vagy bérelt szakaszon folytatta mesterségét. Komolyabb hajóval viszont egyik sem rendelkezett, a halászok úgynevezett bödönhajókkal szálltak vízre.
Ma gondolkodás nélkül lélekvesztőnek neveznénk ezeket az eszközöket, és valóban: a kiszámíthatatlan, gyorsan változó Balatonon alkalmatlanok voltak összehangolt, nagy halászatokhoz. A fogás 80 százalékát eleve a piacra szánták, a hideg pedig segített frissen tartani a halat. A nagyléptékű halászatok ezért télen, a jégről folytak, elképesztően kemény munkával.
Először is vágtak egy körülbelül 4×5 méteres léket, ezen eresztették le a 600 méteres, de akár egy kilométeres hálót. Innen 2-3 méterenként kisebb réseket törtek, és egy hosszú bottal lékről lékre feszítették ki a hálót teljes hosszában. Ugyanezzel a módszerrel húzták a kifeszített hálót sok száz méteren keresztül, hogy aztán összezárják, és az újabb nagy, úgynevezett kihúzóléken át kiemeljék.
A zsákmány akár száz mázsa is lehetett egyetlen húzással, de veszélyes, kimerítő tevékenység volt, 20-30 ember kellett hozzá. Egy hirtelen időjárás-változás vagy rossz döntés hamar tragédiát okozhatott
– emeli ki a szakember.
A nád a legfőbb érték
Télen kellett feltölteni a háztartások és közösségek jégvermeit, a nagyobbak egy házat is elnyeltek volna – a náddal és szalmával szigetelt gödrök a következő télig megőrizték az apróra tört jeget. A régi korok hűtőszekrénye azonban nem elsősorban a romlandó zsákmány tárolására szolgált, hanem a jeget őrizte: ebből lapátoltak a kosárba akkor, ha például nyáron halat, húst kellett nagyobb távolságra szállítani.
Végül pedig: a balatoni nád jelentőségét és értékét lehetetlen túlbecsülni. A tó jó 20-30 kilométeres körzetében kizárólagos tetőfedő anyagnak számított – amit ráadásul 4-5 évente meg kellett újítani –, a legjobb minőségű növény az északi parton nőtt. Szántójuk alig volt a „felvidékieknek”, remek nádból viszont bőven termett. A XIX. század végéig
A nád begyűjtését második aratásnak nevezték, és ahogy a mondás tartja: „A balatoniak aranya a vízben fekszik”. Magas vízállás és stabil jég kellett hozzá, hogy az úgynevezett nádkaszával elvégezhessék a munkát: jégen tolható keretbe foglalt, vízszintes kaszát képzeljünk el, a levágott nád kévékben borult a szerkezetre, már csak kötözni kellett. A „már csak” persze csalóka, hiszen a kézi nádaratás rendkívül kemény fizikai munka volt, miközben a növény éles levelei vágták a bőrt, szakították a ruhát, a cipőt.
Az egyedi világ 2017 óta nem tért vissza
A bolygónkon a tavak zöme az északi félteke mérsékelt és hideg övezeteiben található, vagyis ezen éves ciklusuk része a téli jégtakaró, a befagyás. Legalábbis az életük része volt eddig, ugyanis, az elmúlt 150 évben a téli jégborította időszakok hossza folyamatosan csökkent. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy a Balaton utoljára 2017 februárjában fagyott be teljesen.
A tavak jegesedésének a folyamata egy körtánc, ahol minden résztvevőnek, így a meteorológiának, a hidrodinamikának vagy a biológiának is fontos szerepe van, de mégsincs főszereplő.
Amint a Balaton a jégtakarójába burkolózik, a tó mélyén zajló élet, ha nem is egy csendesebb, de mindenképpen más ritmusra vált
– ezt már Tóth Viktor mondja a 24.hu-nak.
A jég alatt meglapuló víz nagyon rövid időn belül kivételesen tiszta lesz, hiszen a jégsapka alatt nincs hullámzás, nincs felkeveredés, a balatoni iszap gyorsan leülepszik. Azonban a csendes mélység, az áttetsző víz nem jelenti azt, hogy az élet is megáll: épp ellenkezőleg. A felszín alatti élet kiaknázza ezt az egyedi lehetőséget is, és teljesen egyedi közösségek kerülnek előtérbe. A kristálytiszta vízben a hideget jól tűrő élőlények megsokasodnak és átveszik a vezető szerepet a melegkedvelő fajoktól, amelyek erre az időszakra nyugovóra térnek.
Ez a teljesen egyedi világ 2017 februárja óta nem tért vissza a Balatonra, pedig vannak olyan élőlények, amelyek kimondottan igénylik a hosszú és hideg teleket.
Nem tudunk aratni
A jégborítottság elvesztésének egyik legnagyobb balatoni vesztese a nádas, ami mára ugyan elvesztette gazdasági jelentőségét, de még mindig a tó ökoszisztémájának egyik kulcsszereplője. A nád a Balatonban eléggé mély – akár 1,5-2 méteres – vízben is megtalálható, és pillanatnyilag ezeket a nádasokat fenntarthatóan csak jégről tudjuk aratni.
Az aratás pedig továbbra is létfontosságú volna a nádasok egészségének megőrzése szempontjából, azonban a meglévő technológiák nem alkalmasak még a sekély vízben végzett munkára sem: inkább rongálják a nádat, nagy mértékben károsítják a növények víz alatti részeit.
Nem vagyunk felkészülve arra, hogy ne jégről arassunk, de utoljára 2017-ben alakult ki a tavon megfelelő vastagságú jégréteg
– fogalmaz a szakember. A jégnél is fontosabb viszont a téli hideg, ami ugyancsak tűnőben van az éghajlatváltozás hatására.
Általánosságban a tél a vízinövények számára is szükséges, amit el tudnak viselni, túl tudnak élni, hiszen évezredek során alkalmazkodtak hozzá. Például az őszre megérett magoknak kell a hideg, annak hatására ugyanis olyan biológiai és kémiai változások mennek végbe bennük, amelyek biztosítják a gyorsabb és hatékonyabb tavaszi csírázást. Ezek a magok pedig biztosítják a növények genetikai megújulását.
Genetikai megújulás és sérülékeny klóntelep
Az aprócska mag a növény összes genetikai kincsét hordozza, és ahogy a talajba hull, úgy megkezdődik a növény látható, kilogrammokban és négyzetméterekben is kifejezhető története. Azonban az apró magok számára a víz eleve nem a legideálisabb közeg, kihajtani csak talajon, üledékbe ágyazódva képes, a nyílt vízen sodródva idővel elpusztul. Ezért aztán a vízinövények ivartalanul, hajtáson, gyökéren keresztül szaporodnak leginkább.
A gyökerekből, levelekből, hajtásokból az eredetivel teljesen megegyező, annak minden előnyét és hibáját tartalmazó, új egyed fejlődik, a növény valójában klónozza magát. Ez a szaporodási forma a természet kopipésztje vagy fénymásolás-megoldása, ahol a növény egy új példányt hoz létre önmagából, hogy az azonos genetikai örökséget továbbadhassa. Az új hajtások az anyanövényből pattannak ki, és új életet kezdenek a környezetükben, miközben összekapcsolva maradnak az eredeti növénnyel. Csakhogy e módszernek komoly hátránya is van.
A kor előrehaladtával ugyanis számos káros sejtmutáció halmozódik fel az élőlények szervezetében, amelyek esetünkben a klónokban is megjelennek, és csökkentik azoknak az életképességét. A kedvezőtlen életkörülmények az azonos genetikai hátterű klónokra is ugyanúgy, egyszerre, esetenként negatívan hathatnak. Emiatt pedig a pusztulás nemcsak a kiinduló növényt érinti, hanem az egész telepet, és ezt az elhalást a növények élettani összekapcsoltsága még tovább is fokozza.
Ezért fontos a magról való szaporodás, ahol új génkombinációk, új növény jön létre. A nád élettartama körülbelül 5-6 év, a magról nőtt növények logikusan eltérő időpontban érik ezt el, és mint az erdőben: a fák folyamatosan pusztulnak, de ha jön az utánpótlás, az erdő marad.
A tavak jegesedése tehát nem csupán a hideg évszakok szépségének egyik vizuális eleme. A jégpáncél az édesvízi ökoszisztémák életciklusának egyik kulcsfontosságú megállója, és ez a klímaváltozás miatt egy ideje elmarad. Az jegesedő tó csendessége csupán a látható felszín, hiszen ez az időszak nem csak a növények és állatok pihenéséhez szükséges. De ekkor indul újra a Balaton ökoszisztémája, a tavak életciklusának egy lényeges állomása is a téli jegesedéshez kapcsolódik, és a sikeres tavaszi újrainduláshoz ez adhatná meg az alaphangot.
