Az Atlanti-óceánon átívelő pénzügyi válság vezetett el az első igazán globális gazdasági válsághoz. Több tényező is állt mögötte az európai és észak-amerikai országok pénzügypolitikájától és gazdasági hátteréről függően, de mint a legtöbb nagy összeomlás, ez is egy új találmánnyal kapcsolatos eufóriával kezdődött.
A vasútépítés még a kezdeti szakaszaiban járt a tengerentúlon és sokan meglátták benne a lehetőséget, hogy az Egyesült Államok hatalmas területén forradalmasítani fogja a közlekedést. A felszálló ágban lévő iparág rengeteg spekulánst és befektetőt vonzott, akik hitelt nyújtottak a vasúttársaságoknak, melyek erősen rá voltak szorulva a friss tőkére, hogy folytathassák robbanásszerű terjeszkedésüket. A társaságok kötvényeket bocsátottak ki: ezek a pénzügyi eszközök lényegében hitelezésre szolgáló értékpapírok, melyek rögzítik, hogy tulajdonosaik a nyújtott kölcsönért cserében milyen kamatra számíthatnak.
Az amerikai bankok sem akartak kimaradni a jóból, így ők is nagy összegeket fektettek a szektorba. Ám amikor az európai tőzsdék egymás után kezdtek összeomlani 1873 májusában – kezdve a bécsi tőzsdével, ami aztán alaposan le is hűtötte a magyarországi vasútépítési lázat –,
Ezek után rengeteg vasúttársaság ment tönkre. A vasúttársaságok bedőlése az Egyesült Államok bankrendszerében kulcsszerepet betöltő – és a pénzügyi központként szolgáló New Yorkban az egyik legnagyobb – bankot, a Jay Cooke and Companyt is magával rántotta. A Jay Cooke szeptemberben jelentett csődöt, ami további bankpánikot okozott, mert az amerikaiak attól tartottak: ha ilyen nagy bank is tönkre mehet, a kisebbek biztos nem élik túl. Országszerte mintegy 100 bank jelentett csődöt, 18 ezer amerikai vállalkozás, köztük 89 vasúttársaság ment tönkre.
A válság természetesen továbbgyűrűzött Európában is, és elindította az úgynevezett XIX. századi nagy világválságot. Hosszú világválságként is emlegették, hiszen Amerikában 1873-tól egészen 1879-ig tartott, sőt világméretű hatásait tekintve sokan 1896-ot nevezik az utolsó válságévnek.
