Az test „szagtalanítására” használt kereskedelmi termékek csupán az 1880-as években kerültek először az üzletek polcaira, ám a szagok elfojtására szolgáló dezodorok (ne tévesszük össze őket a nedvességszabályzó izzadásgátlókkal) megjelenése előtt már évezredes hagyományai voltak az orr átverésének. Az ókorban is rengeteg lehetőséget kipróbáltak, nehogy „vadkecske bűze szökjön hónod alá”, mint azt Ovidius A szerelem művészetében emlékezetesen megfogalmazta. Mik voltak ezek?
Egy alapos mosdás sosem ártott, akár otthon, akár egy folyóban vagy közfürdőben történt. A bőrt olajokkal vagy szappannal tudták letisztítani, ez utóbbinak a létezését legalább Kr. e. 2800-ig vissza tudjuk vezetni, majd parfümökkel vagy más illatosított szerekkel hinthették be, mondjuk aromás növényekkel, virágokkal, fűszerekkel kevert gyümölcslével. Nem mindegy az sem, hogy milyen ruhát viseltek, hiszen a len és a gyapjú természetes antibakteriális jellemzőkkel rendelkezik, a rendszeres átöltözés – különösen a bőrrel közvetlenül érintkező ruhadarabok esetében – meggátolhatta a szagok felgyülemlését. Ennek alternatívájaként később ún. izzlapok (hónaljban a ruhába varrt, az izzadás átütését akadályozó anyagdarabok) segíthették a ruha minőségének megőrzését.
Léteztek szagtalanító receptek is, az egyiptomi orvosi szövegek például saláta, mirha és tömjén keverékét jegyezték fel, míg a római korban a timsós – ez a természetes vérzéscsillapító szer alumínium-kálium-szulfátot tartalmaz – és mézes összetételeket részesítették előnyben. A kereskedelmi forgalmazásig még hosszú és rögös út vezetett, a korai formulák rengeteg irritációt okoztak, szennyeződést, üledéket tartalmaztak. Az 1920-as évekig nem is terjedt el a dezodor és csak az 1950-es években vált mindennapossá.
