Az európai hatalmakat legalább a földrajzi felfedezések kora óta kísértette a gondolat, hogy rövidebb úton jussanak el keletre, mint Afrikát megkerülve. Ahogy Napóleon is rádöbbent, a megoldás nemcsak ott volt az orruk előtt, de az egyiptomi fáraók meg is valósították egykor: átvágni a Földközi-tengert és a Vörös-tengert elválasztó, viszonylag keskeny földsávot. Tegyük hozzá, az ókorban minden valószínűség szerint jóval magasabb volt a Vörös-tenger szintje, ezért a csatornával leküzdendő távolság is sokkal rövidebb lehetett.
A magát császárrá kinevező hadvezér komolyan foglalkozott a csatorna megépítésének tervével, fő célja persze az lett volna, hogy ezzel könnyebb út nyíljon számára a britek keleti érdekeltségeinek elhódítása felé, de akár békeidőben is jó alaposan megsarcolhasson minden olyan brit szállítmányt, amelyet nem akarnak Afrika körül utaztatni.
A pasa eladta
Mint tudjuk, az építkezés végül csak 1859-ben kezdődött meg, a csatorna pedig 1869-ben nyitotta meg zsilipkapuit. Ekkoriban ugyan már jó ideje nem gyilkolták egymást brit és francia katonák, azért a szigetország érthető módon némi aggodalommal vette tudomásul, hogy évszázados riválisa tartja kezében az Indiához vezető legrövidebb útvonalat. A britek várták is az alkalmat, hogy befolyást szerezzenek a csatorna felett, és nemsokára el is jött a lehetőség. Az 1873-as tőzsdeválság következményeibe anyagilag belerokkant egyiptomi pasa eladta a brit kormánynak a Szuezi-csatorna Társaságban a koncesszióért kapott 44 százalékos részesedését.
Jól mutatja a dolog jelentőségét, hogy II. Lipót belga király az üzletet a „modern történelem legnagyobb eseményének” nevezte, pedig ő később gyakorlatilag ellopta Afrika egy jókora darabját.
Néhány évvel később újabb fordulat történt: Nagy-Britannia ugyanis segédkezet nyújtott az Arabi pasa vezette egyiptomi felkelés leveréséhez, és ezzel Egyiptom de facto urává vált, hiába tartozott a terület egészen az első világháború végéig hivatalosan az Oszmán Birodalomhoz. Előállt tehát az a furcsa helyzet, hogy a többségében francia tulajdonban álló csatornát brit katonák ellenőrizték, akik a háború egy pontján egy időre le is zárták azt.
Mindenki használhatja
A nagyhatalmak végül úgy határoztak, hogy a csatorna jelentősége egyértelműbb rendezést kíván, így 1888. október 29-én Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Spanyolország, Olaszország, Oroszország, Hollandia és az Oszmán Birodalom megkötötte a Szuezi-csatorna ügyében a konstantinápolyi egyezményt.
Erre az aláíró felek közös garanciát vállaltak, ám a felügyelet jogát meghagyták az ott állomásozó brit erőknek, a szövegben pedig szerepelt egy kiskapu is, amely meghagyta a lezárás jogát „Egyiptom védelmének, valamint a közrend fenntartásának” érdekében.
Erre hivatkoztak aztán később a britek, amikor a két világháború idején lezárták az átjárót a velük hadban álló országok hajói előtt, de ezt a passzust vette elő az 1956-os szuezi válság idején Gamal Abden-Nasszer egyiptomi elnök is, amikor államosította a csatornát, és megtiltotta az izraeli hajók áthaladását. A következő háborúk alatt a csatorna zárva maradt, végül 1975-ben az ENSZ felügyelete alatt nyílt meg újra, 1979-től pedig egy újabb egyezmény alapján összeállított nemzetközi erők felügyelik, amelyek – elvben legalábbis – tartják magukat a konstantinápolyi egyezmény szelleméhez, azaz kizárólag az Egyiptommal hadban álló államok járműveinek tilthatják meg az áthaladást.
