A Reagan–Bush-korszak amerikai akciófilmjeinek fogalommá vált fiktív karibi szigete Val Verde. Dühös emigránsok, hatalomra éhes katonatisztek és emberrablástól sem tartózkodó szocialista puccsisták fenyegették innen az Egyesült Államok biztonságát az egymást követő mozifilmekben, de Val Verdére érkezett űrhajójával a „Predator” is, hogy aztán amerikai elitkommandósokat kezdjen passzióból gyilkolászni. Őrület, hogy ennyire démonizáltak egy karibi szigetet, de mivel a legnézettebb hollywoodi akciófilmekben, az amerikai popkultúra hidegháborús csúcstermékeiben tették ezt, aligha legyinthetünk a jelenségre. Hiába veti meg a Schwarzenegger-filmeket a tradicionális esztétika, hiszen ahogy Susan Sontag megfogalmazta:
Kollektív lidércnyomásokat (…) ha intellektuális vagy morális szempontból joggal támadhatók is, lehetetlen csak úgy egyszerűen elutasítani.
Márpedig Val Verde kitalálása egy kórtörténet: az 1980-as évek latin-amerikai intervencióinak lenyomata, a kor akciófilmjei pedig arra kondicionálták az amerikai – de a hangalámondásos kalózkazettákon keresztül akkor már a magyar – közönséget is, hogy nincs olyan külpolitikai probléma, amit Arnold Schwarzenegger terepszínű ruhában, bakancsban, egy rakétavetővel a vállán ne tudna megoldani.
A tökéletes mentális tréner
Val Verde először az 1985-ös Kommandóban tűnt fel, amelyben a Reagan-korszak ikonja, a kislányát elrablókkal nem tárgyaló John Matrix ezredes – természetesen Arnold Schwarzenegger – kaszálja le egymaga a fiktív karibi szigetország hadseregét, miközben nincsenek kérdései, csak egymondatos válaszai. Semmi tépelődés, az önkritika teljes hiánya, hiszen az 1980-as évek republikánus akcióhősei menten a pisztolyukhoz kaptak, ha meghallották azt a szót, hogy „pszichoanalízis”. Ezért találó Andor László észrevétele az Amerika évszázada című 2002-es könyvében: az egykori westernfilmhőst, az 1980 novemberében elnökké választott Ronald Reagant mintha csak receptre írták volna fel az 1970-es évek végére katonai, politikai, erkölcsi és gazdasági válságba jutott, elbizonytalanodott Egyesült Államokban.
Ronald Reagan politikáját számos tekintetben lehet bírálni, de az tagadhatatlan, hogy mentális trénernek tökéletes volt: visszaadta az amerikaiak önbizalmát. Meggyőződéses antikommunistaként morális kategóriákkal írta le a világpolitikai helyzetet, a Szovjetuniót a „Gonosz birodalmának” nevezte, az amerikaiakat pedig biztosította arról, hogy igaz ügyért harcolnak és a történelem jó oldalán állnak (amit a vietnámi háborút kritizáló amerikai értelmiségiek, többek között Susan Sontag, rendre megkérdőjeleztek). A kissingeri realizmus és az enyhülés évtizede után Ronald Reagannel és élesen antikommunista tanácsadóival – mint a szovjetológus Richard Pipes írja (1997 óta magyarul is olvasható Az orosz forradalom története című munkájában) – visszatért az ideológiavezérelt, konfrontatív külpolitika.
Ráadásul, amíg a Truman-elnökség alatt csak a Szovjetunió „feltartóztatását” hirdették meg, addig a Reagan-elnökség hidegháborús programja egyenesen a „felgöngyölítés” lett. Nekimenni a kommunista ideológiai köntösbe burkolódzó nagyorosz imperializmusnak – ahogy a budapesti Szabadság téren is nekisétál a Reagan-szobor a szovjet megszállási emlékműnek. A szovjetellenes külpolitika megvalósítása azonban igencsak problematikusan sikeredett, mind elméletben, mind a gyakorlatban – különösen Latin-Amerikában, ahogy azt bemutatja Oliver Stone és Peter Kuznick Amerika-kritikus, elfogult, de alaposan dokumentált Amerika elhallgatott történelme című, Magyarországon 2014-ben kiadott összefoglalása.
A Reagan-elnökség antikommunista szövetségesei ugyanis nemegyszer tömeggyilkos, halálbrigádokat üzemeltető gonosztevők voltak, mint a nicaraguai kontrák, olykor nettó köztörvényes bűnözők, mint a panamai drogcsempész tábornok, Manuel Noriega (akit 1989-ben végül maga az Egyesült Államok távolított el a hatalomból a panamai invázióval, immár George Bush elnöksége alatt). Az immorális szövetségkötések igazolására vezette be Jeane Kirkpatrick politológus, az 1981–1985 közötti amerikai ENSZ-nagykövet az „autoriter” és a „totalitárius” rezsimek megkülönböztetését. Bár elsőre ezek a jelzők a rezsimviták operatív kategóriáinak tűnnek, a gyakorlatban igen elasztikusnak bizonyultak: ha egy brutális, tömeggyilkos rezsim magát jobboldaliként és antikommunistaként azonosította, és ekképp az Egyesült Államok szövetségesként számíthatott rá a hidegháborúban, akkor Reaganék csupán csak „autoriternek” címkézték. A baloldali diktatúrák azonban a súlyosabb, „totalitárius” jelzőt kapták, és amennyiben Latin-Amerikában, az Államok „hátsó udvarában” jutottak hatalomra, gyakorlatilag zéró toleranciára számíthattak, miképp az Grenadában is történt.
Sürgős háború
Az 1983-ban 100 ezer lakosú kis karibi sziget, Grenada egyike a világ legkisebb országainak, nem férne be az Egyesült Államok 300 legnépesebb városa közé. 1974-ben nyert függetlenséget az Egyesült Királyságtól, de 1979-ben egy a Szovjetunióval és a Kubával igen jó kapcsolatot ápoló, az alkotmányt felfüggesztő szélsőbaloldali vezető, Maurice Bishop került a miniszterelnöki székbe. Őt azonban 1983. október 19-én meggyilkolták egy hatalmi rivalizálás során a nála is radikálisabbak, és ez alkalmat adott az amerikai intervencióra. Erre az elvi-ideológiai indokot a grenadai kubai jelenlét – amit igencsak túlhangsúlyoztak a Clint Eastwood rendezte, Halálhágó című 1986-os republikánus propagandafilmben –, valamint a Fehér Ház „újabb Fidel Castróktól” való pszichotikus félelme adta. Konkrétan pedig a grenadai St. George University orvosi iskolája amerikai medikusainak kimenekítésével indokolták a szigetország lerohanását, noha ők nem voltak közvetlen veszélyben a Bishop meggyilkolása nyomán támadt zavaros szituációban, és a döntő többségük maradt volna a szigeten.
De az amerikai hallgatók véleményeinél jóval többet számítottak a neokonzervatív mozgalom ideológiai fórumának, a Commentary folyóiratnak a véleményvezérei: márpedig itt már egy 1980-as esszésorozat arra sürgetett, hogy az amerikaiak hagyják maguk mögött a Vietnám-traumát, és nem ígérkezik hatásosabb kezelés, mint egy könnyed, gyors és „dicsőséges” instant háború. A beavatkozást azonban nemhogy az ENSZ, de még Ronald Reagan ideológiai szövetségese, Margaret Thatcher brit konzervatív miniszterelnök is ellenezte, ezért – hogy a nemzetközi legitimitás érzetét keltse – az Egyesült Államok egy hat karibi országból álló koalíciót szervezett maga köré, hogy lerohanja az amerikai médiában „szovjet–kubai kolóniaként”, „a terrorizmus előretolt helyőrségeként” beállított Grenadát.
A Granma című kubai újság – a Kommunista Párt hivatalos kiadványa – 1983. november 15-i címlapjának reprodukciója, fekete-fehér kiadásban, amely az Egyesült Államok granadai inváziója során elhunyt kubaiakra emlékezik.
A grenadai kormányerők és a kubai zsoldosok azonban a vártnál nagyobb ellenállást tanúsítottak az amerikai tengerészgyalogsággal szemben. Az 1983. október 25–29. között zajló, négynapos invázió, az „Operation Urgent Fury” során 19 amerikai katona esett el és összesen 9 helikoptert vesztettek az amerikai erők, de Amerika a megalázó vietnámi vereség és a Carter-elnökségre ráégő teheráni túszdráma után visszaszerezte a cselekvőképes, a problémáit erővel megoldó, csípőből tüzelő szuperhatalom imázsát. Reagan elnök büszkén nyilatkozta: „Katonai erőink magukra találtak, és szilárdan állnak a lábukon!” A megmentett amerikai medikusok – akiket Clint Eastwood propagandafilmjében szinte kivétel nélkül bombázó cicababák alakítanak – fotói bejárhatták a sajtót, a Fehér Ház nagy megkönnyebbülésére.
Grenada lerohanása ugyanis tényleg „sürgőssé” vált a Reagan-elnökségnek, mivel az invázió megindítása előtt két nappal, 1983. október 23-án a libanoni Bejrútban a Hezbollah terrorszervezet bombát robbantott az amerikai katonai támaszponton. Összesen 307-en estek áldozatul a merényletnek, köztük 241 amerikai katona. A tragikus és legalább annyira kínos merénylet után még a nagy kommunikátor Reagan is csak széttárta a karját az újságírók kérdésére, hogy ez miként történhetett meg. De csak két napig kellett magyarázkodnia, mert aztán az Egyesült Államok lerohanta Grenadát, és a villámháború kitöltötte a médiateret.
