Jól tudjuk, hogy az operába járás általában közel sem csupán a művek kínálta élményekről, hanem a társadalmi helyzet kifejezéséről és a megfelelő kapcsolatok építéséről is szól. Nem volt ez másképp a polgárháború befejezése után szédítő ütemű fejlődést produkáló Egyesült Államokban sem, ahol a társadalmi elit tagjai ráadásul nem egyszerűen saját kiváló ízlésüket és művészetek iránti fogékonyságukat kívánták ily módon demonstrálni, hanem az Újvilágot még mindig valamiféle civilizálatlan, bárdolatlan pusztaságként kezelő európai felsőbb osztályoknak is meg akarták mutatni, hogy az öreg kontinens bármelyik nagyvárosával felveszik a versenyt kultúra tekintetében.
Nem jutott már nekik páholy
Volt azonban egy kis gond ezzel az Amerika kulturális fővárosának méltán tekinthető New Yorkban. A városban már 1854-ben megnyitott a Zeneakadémia névre hallgató, de voltaképpen operaházként funkcionáló épület. Ez ugyan kívülről inkább egy vásárcsarnokra, mintsem a magas kultúra bástyájára emlékeztetett, ám akusztikája kiváló volt, befogadóképességével sem akadt különösebb probléma – egy dolgot leszámítva. A Zeneakadémia páholyait a megnyitása óta birtokolták a város legtekintélyesebb családjai, viszont a nagy gazdasági fellendülés számos hihetetlen vagyont produkált,
Márpedig egy Morgan, egy Rockefeller vagy egy Vanderbilt számára idegenül csengett a „nem” szócska. 1880-ban létre is jött egy befektetési társaság, amelynek célja egy új, az Zeneakadémiát lepipáló operaház felépítése volt, a 25 alapító – és ezzel egyben saját páholyt vásárló – tag között két Vanderbilt mellett a Goelet, a Morgan, a Gould, a Rockefeller és a Roosevelt família képviselői is ott voltak.
A lényeg megvolt
Ugyan az építkezés költségei jócskán meghaladták a tervezetteket, az iparbárók nem szálltak ki a projektből. Az épület tervezését egy jól menő építészre, Cleaveland Cadyre bízták, aki soha nem tervezett még semmilyen színházi teret. Ez meg is látszott az eredményen, a helyek egy jelentős részéről csak a színpad felét-harmadát lehet látni, a színpadi technikának pedig alig maradt hely, ezért a díszletmunkások gyakran hóban-fagyban-esőben kint, az épület hátánál tárolták az új felvonások díszleteit.
Az igazán fontos dolgok viszont rendben voltak: Cady két szinten annyi páholyt zsúfolt az épületbe, amennyit csak tudott, a belső tér pedig kellően grandiózus és díszes volt az illusztris nézősereg fogadására. A megnyitásakor a világ legnagyobb operaházának számító, a Broadway-n a 39. és a 40. utca között egy egész háztömbnyi helyet elfoglaló Metropolitan Opera House megnyitójára 1883. október 22-én került sor a Fausttal. A részvényeseknek fenntartott páholyok „arany patkójában” akkori értéken körülbelül 500 millió dollárnyi vagyon tulajdonosai élvezték a zenét, valamint azt, hogy végre az őket megillető helyet foglalhatták el a nézőtéren és a társadalmi elit körében is.
A Metropolitan Opera a XX. század elején jelentős felújításon ment keresztül, 1967-ben mégis lebontották, az elnevezést és a társulatot egy új, nem kevésbé grandiózus, ám ezúttal az opera mindkét funkcióját szem előtt tartva megtervezett épület vette át az azt megelőző évben.
