Az ozorai ütközetet az 1848–1849-es szabadságharc egyik legfényesebben ragyogó csillagának tartják mindmáig, aminek csak az egyik oka az, hogy ebben az összecsapásban ejtették a legtöbb hadifoglyot a magyarok az önvédelmi harc és a függetlenségi küzdelem hosszú hónapjai során. A másik ok sem kevésbé meglepő, és jól jellemzi a Habsburgokkal való szakítás első heteinek, a magyar honvédsereg megszervezésének eufóriáját: igen gyengén felfegyverzett, uniformissal sem rendelkező,
Pedig kezdetben még a császári csapatoknak és Jelasics horvát határőreinek állt a zászló. A horvát bán fő serege 1848. szeptember 11-én lépte át a magyar határt, miután a Habsburg udvar elérkezettnek látta az időt, hogy katonai erővel kényszerítse engedelmességre a rebellis magyarokat. Mint jól ismert, a nemzetiségi kérdés rendezetlensége miatt a horvátokat sem kellett nagyon bujtogatni, a bán már április közepén kihirdette a horvát tartományok unióját és azok elszakadását a magyar koronától.
Jelasics sietősen távozott
Miután augusztus 31-én V. Ferdinánd teljesíthetetlen követelést küldött a parlamentnek, az áprilisi törvények korábban általa szentesített visszavonását sürgette, a katonaállítási és pénzkibocsátási törvényjavaslatokat pedig elutasította. Emellett kilátásba helyezte a katonai retorziót, néhány napra rá megerősítette Jelasics bánságát, aki 35 ezres seregével Légrádnál nem is késlekedett átlépni a Drávát, hogy erővel szerezzen érvényt az uralkodói fenyegetésnek. A sietve toborozni kezdett honvédsereg irányítása a szeptember 11-én lemondott Batthyány-kormány kezéből a hónap közepére már a Kossuth elnökölte Honvédelmi Bizottmányéba került, és Jelasicsnak hamarosan a Dunántúlon meghirdetett népfelkelés és a mozgósított nemzetőrség mellett reguláris honvédekkel kellett szembenéznie.
Miután a drávai sereg éléről az erélytelen Teleki Ádámot leváltották, s a visszavonulóban lévő magyar csapatok fővezéri tisztét Móga János császári és királyi altábornagy kezébe tették, a magyarok Pákozdnál sikerrel vették fel a küzdelmet a jelentős túlerőben lévő Jelasiccsal szeptember 29-én, aki háromnapos fegyverszünetet kért, majd Bécs irányába sietve elhagyta Magyarországot.
Olyannyira sietős volt Jelasicsnak, hogy saját, szeptember 21-én magyar földre lépő és az eredeti tervek szerint a főerőkkel Székesfehérvárnál egyesülő tartalékát is elmulasztotta értesíteni. Márpedig a Karl Roth és Nicolaus Philippovich vezérőrnagy mintegy kilencezer katonával rendelkező hadtestére e nélkül is igencsak rájárt a rúd: Fehérvárnál azzal kellett szembesülniük, hogy az ott hátrahagyott 1500 horvát határőrt nemes egyszerűséggel és kapával-kaszával, lényegében számottevő fegyver nélkül a város nemzetőrsége október 3-án semlegesítette.
Előttük Perczel Mór és Görgei Artúr csapatai állják el az utat, a hátukban pedig a kibontakozó népfelkelés lehetetleníti el a méltóságteljes visszavonulást. Ennek ellenére, miután elővédjüket Perczel és Görgei megverte, illetve foglyul ejtette, Rothék előbb Sárvíznél, majd a Siónál kíséreltek meg eliszkolni, ám a felégetett átkelők miatt és a népfelkelők állandó zaklatásaitól szenvedve igen nyögvenyelősen haladt a hadművelet.
Megesküdtek, hogy többé nem támadnak a magyarokra
A horvátok október 5-én érték el a Siót, ám a túlparton gyülekező mintegy 15 ezer, Csapó Vilmos őrnagy által vezetett nemzetőr és népfelkelő megakadályozta az átkelést. Csapó – miközben a kétségbeesetten tárgyaló ellenséges főtisztek elvonulási kérelmének szilárdan ellenállt – csapatait fel és alá vonultatva, síppal, dobbal és hangzavarral zavarta össze a császáriakat, akiknek Jelasics vereségétől és a két napja megállás nélkül zuhogó esőtől már amúgy is elment a harci- és életkedvük. Így, amikor Perczel Mór október 7-én a helyszínre érkezett, már komoly ellenállás nélkül letették előtte a fegyvert – a magyar hadvezér jelentése szerint két vezénylő tábornok, három törzstiszt, ötven tiszt és 7500 katona, valamint 12 ágyú és 5 zászló volt a „zsákmány”.
A tisztek kivételével a horvát katonákat – azután, hogy díszkísérettel a határig vitték, és megeskették őket, hogy többé nem támadnak a magyarokra – mind szabadon engedték az ozorai győzők, akiknek múlhatatlan érdemeit Kossuthék is elismerték: Perczelt tábornokká, Görgeit és Csapót ezredessé léptették elő, Görgei nem sokkal később a tábornoki kinevezést is megkapta.
Bármilyen fényes is volt azonban a csillag, sajnos nem ragyoghatott sokáig. Bár október 6-án Bécsben ismét forradalom tört ki, az udvar pedig Olmützbe menekült, Jelasics és Windisch-Grätz előbb az osztrák fővárost vette be, majd Schwechatnál, október 30-án a Móga János által irányított magyar csapatokat is térdre kényszerítette.
