Kevés olyan ember akad nem csupán a XX. századi, de az egyetemes történelemben is, akinek a neve egyet jelent egy világrend felbomlásával, és egy radikálisan új struktúra kialakulásával. Azt senki nem vitatja, hogy Mihail Szergejevics Gorbacsovnak – a Szovjetunió Kommunista Pártja alig 54 évesen főtitkárrá választott „ifjú apparatcsikjának”, aki elsőként és egyetlenként e pozícióban már az 1917-es forradalom után született – elévülhetetlen érdemei vannak a hidegháború és a fegyverkezési verseny lezárásában, a szovjet diktatúra lebontásában, a kelet-európai államok függetlenedésében. Igaz, azzal már nem lehet vádolni, hogy e radikális átalakulási folyamat minden lépcsőfokát tudatos szándékkal, és nem pusztán az eseményekkel sodródva kísérte volna végig.
Hibák és erények
Az 1931-ben született, jogász, majd agrárközgazdász diplomával a zsebében a pártlétra fokain gyors ütemben lépegető Gorbacsov 1971-ben lett a Központi Bizottság tagja, 1974-ben a Legfelsőbb Tanácsé, majd öt évre rá a Politikai Bizottságé. Már Andropov is őt szemelte ki utódjául, de végül az alig egy évnyi főtitkárság után elhalálozó pártmamelukot, Konsztantyin Csernyenkót követve lett a párt első embere 1985 tavaszán. Bár alig több mint fél évtized jutott neki a Szovjetunió élén, és távozása volt lényegében az utolsó szög volt a pártállami birodalom koporsójában, az általa elindított változások
Erényei és hibái tulajdonképpen egy tőről fakadtak: az 1985-ben elindított uszkorenyije, azaz gyorsítás, amely hamarosan a peresztrojka, átstrukturálás néven lett ismert, illetve az 1988-ban meghirdetett glasznoszty, vagyis nyíltság egyfelől a tervutasításos szocialista gazdaság, másfelől a nyilvánosság kizárásával gyakorolható egyeduralom alternatívái előtt bontotta le a korlátokat. Egyik programja sem érte el teljesen a kívánt hatást, sőt akadt, amelyik egyenesen kontraproduktívnak bizonyult, a nyilvánosság szélesítésével és a kommunista párt hatalmának erodálásával a felszín alatt addig megbújó nemzeti ellentétek búvópatakként törtek elő, az oroszellenesség és az erőszakkal összekovácsolt szövetségből kiválni igyekvő államok a felépítményben, a magánosítás felé történő felemás átmenet az alapokban okozott kivédhetetlen károkat.
A súlyos élelmiszerhiányt a nyolcvanas évek végén a költségvetés megroggyanása, a külső eladósodás és belső forrongások kísérték, ám a belpolitikai kudarcokért, félsikerekért Gorbacsov híveit bőven kárpótolta a külpolitikai offenzíva, amelynek eredményeként a szovjet csapatok Afganisztánból és a „Brezsnyev-doktrína” feladásával Kelet-Európából is kivonultak, jelentősen csökkent a nukleáris fenyegetettség, a két német állam egyesülhetett, a szovjetek vezetője Reagannel, Thatcherrel és más nyugati vezetőkkel karöltve a béke új korszaka előtt nyitogatott kapukat. Gorbacsov szerepét az utóbbiban Nobel-békedíjjal ismerték el 1990-ben.
A végjáték
A Szovjetunió de facto első emberének egyik legtermékenyebb – és leglátványosabb – időszaka 1988 sűrű hónapjaiban csúcsosodott. A glasznoszty bevezetése erős csapást mért a keményvonalasokra, a reformok nagyobb nyilvánosságot és másfelől fokozódó kritikát kaptak, ám a lenini gazdaságpolitika lebontása visszavonhatatlannak bizonyult: a májusban életbe lépő törvény bevezette a magántulajdont a gazdaság meghatározó ágazataiban, és megindult az ipari konglomerátumok ésszerűsítése. A júniusi pártkongresszuson a végrehajtó hatalom átalakítását, az államelnökség megerősítését kezdeményezte Gorbacsov, a törvényalkotás is új testület, a Népképviselők Kongresszusa kezébe került – a következő tavasszal megrendezett választásokon immár az új Dumába választhattak demokratikus úton képviselőket a Szovjetunió népei.
1988. október 1-jén pedig az erősebb – riválisait, köztük Jelcint, és egykori fegyvertársait, így a külügyminiszter Eduard Severdnadzét végül elidegenítő – államfői hatalom irányába tett első nagyobb lépésként a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöki székébe emelkedett Gorbacsov, amelyet a következő év májusában a Legfelsőbb Tanács elnöki széke követett. 1990. március 15-én pedig ő lett az első – és mint utóbb kiderült, utolsó – elnöke az egyre életképtelenebb szuperhatalomnak, a Szovjetuniónak.
A végjáték szintén jól ismert: az államközösség bomlása megállíthatatlanul felgyorsult, és a Gorbacsov által egy időre félreállított Borisz Jelcin, akit 1991 nyarán választottak meg az Oroszországi Föderáció elnökévé, augusztusban még megakadályozta a keményvonalasok puccsát Gorbacsov ellen, ám december elején az utódállamok jelentős részét a Független Államok Közösségébe szervezve lényegében kiüresítette a Szovjetuniót. Gorbacsov nem tehetett mást, minthogy december 25-én lemondjon az elnökségről, amelynek következményeként a Szovjetunió is megszűnt létezni – helyét a nemzetközi szervezetekben és egy új hatalmi pólus mágneseként az Oroszországi Föderáció vette át.
A politikában való részvételről nem mondott le; sokszor élesen bírálta utódját, Borisz Jelcint. Megalakított egy szociáldemokratának nevezett pártot, de nem tudta összegyűjteni a működéshez szükséges tagságot. Elindult az 1996-os elnökválasztáson, de mindössze a szavazatok 0,5 százalékát kapta meg. Ezzel végleg kiszorult az orosz politikából – szinte csak külföldön szerepelt. Tavaly augusztusban halt meg egy moszkvai kórházban, 91 éves korában.
