Woody Allen a Banánköztársaság című 1971-es szórakoztató szatírájában parádésan gúnyolta ki mind a latin-amerikai baloldali forradalmi mozgalmakat, mind a tőke érdekeit szolgáló amerikai intervencionizmust, de valljuk be, azért egyáltalán nem vicces, ami Chilében 1973. szeptember 11-én történt, amikor a CIA támogatta jobboldali vezérkari főnök, Augusto Pinochet megbuktatta és – a hivatalos verzió szerint – öngyilkosságba kergette a demokratikusan megválasztott szocialista kormányfőt, Salvador Allendét.
Amerikai imperializmus
Az ismert mondás szerint mindenkinek a legtöbb problémája a saját lépcsőházában van, márpedig a Monroe-elv 1823-as meghirdetése óta az Egyesült Államok ekként tekintett Latin-Amerikára. Miután az Egyesült Államok a XIX. század végére a világ vezető ipari hatalma lett, érvényesíteni is kezdte az érdekeit. Az 1898-as spanyol–amerikai háború győztes megvívásával és Kuba „felszabadításával” a nagyhatalmi politika színpadára lépett az amerikai imperializmus, amelynek egyik jelképévé az 1899 és 1970 között működő óriásvállalat, a United Fruit Company vált (utódja a Chiquita), amelynek logójában egy puska társult a „Bananas” felirathoz, igen őszinte gesztusként.
Az amerikai tőkeérdekeket olajozottan érvényesítő gépezetbe időről időre baloldali forradalmi vezetők szórták a homokot. Közülük Fidel Castro lett a legjelentősebb, aki 1959-es hatalomra kerülése után véget akart vetni Kuba gazdasági kizsákmányolásának, nem véletlen, hogy a CIA és a maffia egymást versenyezve igyekezett aztán eltávolítani a fogalommá vált diktátort, sikertelenül. Az 1961-es Disznó-öbölbeli akció kínos kudarca után az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadói, diplomatái és katonapolitikusai egészen a hidegháború végéig minden latin-amerikai baloldali vezetőben egy újabb potenciális „Castrót” láttak.
Ez a hidegháborús, paranoid nemzetbiztonsági gondolkodás magyarázza, hogy súlyos fenyegetésként értékelték az orvos végzettségű szocialista politikus, Salvador Allende 1970-es választási győzelmét Chilében. Allende tehát nem forradalommal, hanem demokratikusan, a baloldali Népfront jelöltjeként került hatalomra (igaz, csak a szavazatok 36,4 százalékával, minimálisan megelőzve Jorge Allesandrit, az 1958–1964 közötti jobboldali elnököt), azonban forradalmi programot hirdetett meg.
Chile a chileieké
Allende fő célja a perifériás létből kilábaláshoz elengedhetetlen chilei nyersanyagforrások nemzeti tulajdonba vétele volt, például a szocialista kormány hivatalba lépésekor a kibányászott réz 80 százaléka amerikai vállalatokat gazdagított. Távlatilag minden vállalat és bank államosítását tervezte Allende kormánya, amellett agrárreformot is a nagybirtokok felosztásával. Ahogy a Törd a kerítést című chilei tábortűznóta megénekelte:
Te, ki csendben ülsz a sorban, / Gyere, gondolkozz csak el, / Hogy e föld itt minket illet, / Nem azé, aki pénzt zsebel. (…) Törd a kerítést, falakat át, / Miénk ez a föld, itt a tenger és az ég.
Ezt azonban nem akarta engedni Richard Nixon elnöksége és nemzetbiztonsági tanácsadója, a konzervatív realista Henry Kissinger, és erre hergelte őket az amerikai média is: a Time magazin 1970. október 19-i száma a vörös háttér előtt integető Allende portréjával jelent meg, ezzel a felirattal: „Marxista fenyegetés az amerikai kontinensen”. A puccs előjátéka René Schneider chilei vezérkari főnök 1970. októberi meggyilkolása volt, akit csak el akart raboltatni a CIA, de a „fiúk” túllőttek a célon. Majd miután Allende 1970. november 3-án elfoglalta a hivatalát, Nixon a következőképp utasította a Nemzetbiztonsági Tanácsot a szocialista elnök megbuktatására:
„Ha hagyjuk, hogy (…) Dél-Amerika lehetséges vezetői azt higgyék, hogy ugyanazt tehetik, mint Chile (…) akkor nagy bajban leszünk. (…) Nem szabad megengednünk, hogy Latin-Amerika azt higgye, megúszhat ilyesmit – hogy ez biztonságos út” – ahogy az Oliver Stone és Peter Kuznick Amerika elhallgatott történelme című Egyesült Államok-kritikus összefoglalásában olvasható.
Miután Allende az ENSZ-ben is kiállt az államosító politikája mellett, 1973 elején a CIA utasította a helyi ügynökeit, hogy a chilei katonai vezetőkkel együttműködve puccsot szervezzenek. Amikor Allende közölte Pinochet vezérkari főnökkel, hogy a programjának népszavazás kiírásával kíván támogatást szerezni, az nem várta meg a nyilvános bejelentést: szeptember 11-én az elnök azzal szembesült, hogy a hadsereg fellázadt ellene. A puccsisták szabad elvonulást ígértek Allendének a lemondásáért cserébe, ő azonban a már repülőgépekkel bombázott elnöki palotában maradt. Nem várta meg, hogy elfogják a puccsisták:
Fasisztoid diktatúra
Kissinger a Korszakváltás az amerikai külpolitikában? című 2001-ben megjelent könyvében a következőképp védte meg Allende megbuktatásának amerikai támogatását: „Akkoriban mások – köztük Chile demokratikus pártjának vezetői – úgy tekintettek Salvador Allendére, mint radikális marxista ideológusra, akinek eltökélt szándéka volt Castro stílusú diktatúrát bevezetni a Kubában kiképzett milíciák és kubai fegyverek segítségével. Ez az oka annak, hogy Chile demokratikus pártjai nyilvánosan üdvözölték – igen, üdvözölték – Allende elmozdítását. (Csak azután változtatták meg a véleményüket, hogy a junta sokkal tovább tartotta fenn az önkényuralmat, mint azt a szükségállapot megkívánta.)”
Az 1973-as hatalomátvétel után Pinochet fasisztoid diktatúrája kísérleti laborként szolgált Milton Friedman, az 1976-ban Nobel-díjjal kitüntetett közgazdász neoliberális gazdasági receptjének kipróbálásához: államosítás helyett privatizációval, deregulációval, a „szabad piac” uralmával. A radikálisan piacpárti közgazdászok, a „chicagói fiúk” útmutatásának eredménye ugyan gazdasági pörgés, de a társadalmi egyenlőtlenségek elképesztő növekedése lett. A chilei neoliberális kísérlet – amelynek története Sebastian Edwards The Chile Project – The Story of the Chicago Boys and the Downfall of Neoliberalism című 2023-as könyvében olvasható – mutatja, hogy a piaci és a politikai szabadság nem jár szükségszerűen kéz a kézben, mert a gazdaság liberalizálása egy önkényuralomban is elképzelhető: Pinochet rendszerében
Pinochet azon kevés diktátor közé tartozott, aki békésen távozott a hatalomból: miután 1989-ben leszavazták egy választáson „a demokratizálódás harmadik hulláma” során – hogy Samuel P. Huntington fogalmával éljünk –, távozott az elnöki tisztségből, bár 1998-ig a hadsereg irányítója maradt. Mivel az emberiség elleni bűnökkel vádolták, Spanyolország elfogatóparancsot adott ki ellene, és 1998 októberében nemzetközi visszhangot kiváltva Londonban letartóztatták. Két évig tartották házi őrizetben, nagy viták övezték, hogy kiadhatják-e Spanyolországnak – a korábbi konzervatív kormányfő, Margaret Thatcher kifejezetten ellenezte ezt –, végül 2000-ben hazatérhetett Chilébe, ahol 2006-ban, börtön helyett egy santiagói kórházban halálozhatott el. Az chilei elszámoltatás elmaradásával foglalkozik Roman Polanski A halál és a lányka című, 1994-es briliáns kamaradrámája.
