A zeneesztétikára specializálódott Theodor Adorno (1903–1969) a XX. század egyik legjelentősebb és legtöbbet idézett műve, a Max Horkheimmerrel közösen írt A felvilágosodás dialektikája című mű szerzője. A könyv az előemésztett, könnyen és gyorsan fogyasztható kapitalista tömegkultúrát előállító rendszer – például Hollywood és a kereskedelmi televíziózás – leírására bevezette a „kultúripar” fogalmát, és ezzel hozzájárult az 1968-as diáklázadások intellektuális megalapozásához. Sok mindent elmond az államszocialista Magyarország szellemi életéről, hogy a marxizmusból inspirálódó Frankfurti Iskola egyik csúcsteljesítményeként számon tartott mű csak 1990-ben jelenhetett meg magyarul.
Frankfurti Iskolának a Frankfurti Egyetem Társadalomkutatási Intézete körüli baloldali gondolkodókat tartjuk, közülük az Adornónál egy nemzedékkel fiatalabb, immár 94 éves Jürgen Habermas máig aktív véleményformáló. A Frankfurti Iskola első, „nagy” generációja közé olyan megkerülhetetlen filozófusok tartoztak Adorno társaságában, mint a Társadalomkutatási Intézetet (Institut für Sozialforschung) vezető Max Horkheimer, Walter Benjamin, vagy a fogyasztói társadalmat kritizáló, Az egydimenziós ember című 1964-es elemzésével világhírnévre szert tevő Herbert Marcuse. Ők kivétel nélkül a nácizmus üldözöttjei lettek: Walter Benjamin nem is élte túl a világháborút, Franciaország német megszállása elől továbbmenekülve követett el öngyilkosságot 1940-ben; de a többiek az Egyesült Államokba távoztak.
Német emigránsként Amerikában – ahol telibe kapta őket a kapitalista tömegkultúra – arra kezdték keresni a választ, hogy a XVIII. századi felvilágosodás után miképp következhetett el Európa XX. századi elsötétülése, miképp juthattak hatalomra a nácik szülőföldjükön, a „filozófusok és költők honában”, és az egyik első számú kultúrnép miképp lehetett felelős a holokausztért. Emellett fontos tapasztalata volt a baloldali filozófusoknak az 1930-as évek sztálini terrorja, legalábbis amit arról megtudhattak. Adorno és Horkheimer úgy vélték, hogy alapjaiban kell újragondolni a felvilágosodás utáni másfél évszázad történetét. Ahogy a Lukács György-tanítvány Almási Miklós 1957-ben írta a Magyar Filozófiai Szemlében: ami
Adornót érdekli, az az ész elembertelenedésének oka és folyamata. Hogy lesz a felvilágosult ész a barbarizmus kiszolgálója, mennyire következik ez a barbárság az észből.
A szerzőpáros válaszát az először Filozófiai fragmentumok címmel az emigráns intézet kiadásában, 1944-ben még mindössze 500 példányban megjelenő könyv tartalmazta, amely a második világháború után, az 1947-es kiadásakor nyerte el A felvilágosodás dialektikája címet – és érdemelt világsikert.
A dialektikus megközelítés annak vizsgálatát jelenti ez esetben, hogy a ráció kultusza, a felvilágosodás mitológiája miképp fordult át önmaga ellentétévé, és vezetett el az ész nevében elkövetett tömeggyilkosságokig a XX. század legembertelenebb diktatúráiban, hogy megvetnek és kiirtanának mindent és mindenkit, aminek és akinek az értelmességét (vagy hasznosságát) nem lehet alátámasztani. Ebben a hanyatlástörténetben nyerte el jelentőségét a „kultúripar” kritikája, amely a legmagasabb rendű és legegyedibb emberi tevékenységnek, a műalkotásnak az eldologiasodott, tárgyiasult verzióját gyártja le Adornóék lencséjén át nézve: könnyen érthető, reprodukálható klisékből összeállítva, tömeggyártásban, profitért. Ha Adorno és Horkheimer egyes következtetései túlhajtottnak is tűnnek, legendás művük bővelkedik zseniális észrevételekben, amelyek közül itt most csak egyet idézünk, mégpedig a hazafias történelmi kommerszfilmek kritikáját:
Nincs az a haza, amely túlélné az őt magasztaló filmeken való feldolgozását, melyek minden összetéveszthetetlenül sajátosat, amiből a haza fogalma táplálkozik, a felcserélhetőségig egyenlővé tesznek.
Meglátjuk, vajon Magyarország túléli-e az annyit reklámozott, 2024-ben érkező Petőfi-filmet és a Hunyadi-sorozatot.
