Több mint 40 generációnyi idő alatt nem akadt ember, aki el tudott volna olvasni egy ókori egyiptomi szöveget. Az írás részletes ismerete – az elit néhány tagját leszámítva – a Nílus völgyében jóformán már azelőtt kihalt, hogy az utolsó ismert hieroglifikus feliratot Kr. u. 394 augusztusában bevésték. Diodórosz Szikulosz görög történetíró már a Kr. e. I. században azt állította, hogy az írás „nem szótagokból épül fel a mögöttes tartalom kifejezése érdekében, hanem a lerajzolt dolgok képi megjelenéséből és azok kívülről megtanult metaforikus jelentéséből.” Más szóval, úgy hitték, hogy a hieroglifák nem alkotnak ábécét, és nem is fonetikusak (azaz nem hangokat képviselő jelek), hanem logogramok (szójelek), azaz szimbolikus jelentésű képek.
Az európai felvilágosodás legtehetségesebb filológusai (a nyelvek történetével és fejlődésével foglalkozó szakemberek) megoldhatatlannak ítélték ezt a feladatot. William Stukeley angol régiségbúvár a XVIII. század elején ezt mondta: „Az egyiptomi emlékművekre vésett jelek csupán szimbolikusak. Pontos jelentésük nem rekonstruálható.” Öt évtizeddel később Antoine Isaac Silvestre de Sacy francia orientalista az írás megfejtésének munkáját azzal utasította el, hogy az „túlságosan bonyolult, tudományosan megoldhatatlan.” Csak az említett évszázad végén vetette fel egy merész dán tudós, Georg Zoëga, hogy egyes hieroglifák akár fonetikusak is lehetnek. „Majd, ha a tudósok már jobban ismerik Egyiptomot, talán lehetséges lesz a hieroglifák olvasásának megtanulása és az egyiptomi emlékművek jelentésének mélyebb megértése” – írta.
Zoëga állítása előrelátó volt. Egy évvel később, 1798-ban Napóleon expedíciót indított Egyiptomba, ahova nagy tudósgárdát vitt magával az ókori maradványok tanulmányozására. 1799 júliusában katonái felfedezték a rosette-i követ, egy sztélét, vagyis egy domborműves, feliratos kőtáblát egy királyi rendelet bevésett szövegével, amelyet V. Ptolemaiosz nevében tettek közzé a Kr. u. II. században. Maga a rendelet ugyan nem volt jelentős, de az a tény, hogy a feliratot háromféle írással vésték be (hieroglifákkal, az egyiptomi nyelvnek egy démotikus írásként ismert, ugyanilyen rejtélyes formájával, valamint a még mindig érthető ógörög nyelven), reményt adott arra, hogy az érthetetlen egyiptomi írás végül érthetővé válik. A kő feliratairól készült másolatok bejárták Európát, és a kód feltörése lett az új évszázad egyik legnagyobb szellemi kihívása.
Nagy elmék csatája
Nem telt bele sok idő, és a kihívást a korszak két ragyogó elméje is elfogadta: Thomas Young, illetve Jean-François Champollion, akik tehetség és vérmérséklet tekintetében nem is lehettek volna különbözőbbek. Young természetes, műveltségében visszahúzódó, ragyogó polihisztor, míg Champollion egyetlen célra törő, megszállott, öntudatos és féltékeny intellektuel volt. A dolgot még pikánsabbá tette előbbinek angol, utóbbinak pedig francia nemzetisége. A két tudós ádáz rivalizálásra kényszerült az írás megfejtéséért folyó versenyben.
Thomas Young 1773-ban, egy somerseti kvéker családban született, szülei nagy súlyt helyeztek a tanulásra. Nyelvek iránti tehetsége korán megmutatkozott, kétévesen már tudott olvasni, 14 éves korára pedig bizonyos jártasságra tett szert a francia, olasz, latin, görög, héber, arab, perzsa, török, etiópiai, illetve jó néhány titokzatos ősi nyelvben. Amikor már elég idős volt hozzá, olyan foglalkozást próbált keresni, amellyel el tudja tartani magát, orvosnak tanult, majd 1799-ben Londonba költözött, hogy ott gyakorolja hivatását. A tudomány azonban továbbra is a szenvedélye maradt. 1801-ben a két évvel korábban alapított Királyi Intézet természetfilozófia professzorává nevezték ki, és két éven át előadások tucatjait tartotta – gyakorlatilag a tudomány minden területén. A tudásterületek puszta sokféleségét tekintve ezt soha senki nem múlta felül. Rendkívüli nyelvtehetségét tekintve nem meglepő, hogy érdeklődését felkeltette a korszak filológiai rejtélye, a hieroglifák megfejtése. Saját bevallása szerint nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy megkísérelje „lerántani a leplet a titokról, amelynek az egyiptomi irodalom közel húsz évszázada részese.”
1814-ben kezdte tanulmányozni a rosette-i kő feliratának egyik másolatát. Hamar kiderült, hogy a háromféle írás – ha nem is szóról szóra – ugyanazt jelenti, így, mivel az egyik feliratot (az ógörögöt) el tudta olvasni, ez lett a kiindulópont egy másik (a hieroglifikus) írás megfejtéséhez. A hieroglifikus felirat azonban nem volt teljes, mivel a kő teteje megsérült, ezért a tudósok a második (a démotikus) írás tanulmányozásával kezdték. Youngnak – aki szinte fotografikus memóriával rendelkezett – sikerült olyan mintákat és hasonlóságokat kimutatnia, amelyek mások figyelmét elkerülték, nevezetesen azt, hogy a második írás szoros kapcsolatban áll a hieroglifákkal, talán egyenesen azokból eredeztethető, továbbá azt, hogy szimbolikus és fonetikus jelek kombinációja alkotja.
Young elsőként vonta le ezeket a végül helyesnek bizonyult következtetéseket. Ezenkívül – abból a feltevésből kiindulva, mely szerint a hieroglifikus feliratban található keret vagy kártus egy király nevét rejti magában – mindenütt azonosítani tudta a „Ptolemaiosz” nevet, ezáltal képes volt előállni a hieroglif írás egy kezdeti ábécéjével. Úttörő ismereteit 1818-ban egy, az Encyclopaedia Britannica számára egyszerűen „Egyiptom” címen írt szócikkben összegezte, ám elkövette azt a végzetes hibát, hogy mérföldkő jelentőségű írását név nélkül jelentette meg. Ez tette lehetővé, hogy nagy vetélytársa végül elorozza előle az írás megfejtésének dicsőségét.
Jean-François Champollion 17 évvel fiatalabb volt Youngnál. 1790-ben született egy délnyugat-franciaországi könyvkereskedő fiaként, így írások között nőtt fel, és hamar kiderült, hogy rendkívüli nyelvérzéke van. Bátyjára, a hasonlóan tehetséges Jacques-Josephre hárult a feladat, hogy lényegében felnevelje a fiút, és támogassa a tanulmányait. Grenoble-ba költöztek, ahol az ifjú Champollion féltucat nyelvet tanult meg. Fontos, hogy – mint kiderült – köztük volt a kopt is: egy görög alapú ábécével rendelkező ősi nyelv, amelyről Champollion helyesen gyanította, hogy az óegyiptomi nyelv leszármazottja. Champollion 1804-ben bukkant rá a rosette-i kő feliratának egy másolatára, és el volt ragadtatva tőle. Amikor 1806-ban Grenoble polgármestere állítólag megkérdezte tőle, hogy szándékában áll-e a divatos természettudományokat tanulmányozni, ő határozottan így felelt:
Nem, uram. Életemet az ősi Egyiptom ismeretének kívánom szentelni.
A kirakós játék darabjai
Miután néhány évig Párizsban tanult, a még mindig csupán 19 éves Champollion visszaköltözött Grenoble-ba, hogy tanári állást vállaljon a helyi főiskolán. 1818-ban előléptették, az ezzel járó biztonság lehetővé tette, hogy több időt szenteljen az ókori Egyiptom tanulmányozásának. Ugyanebben az évben írta meg Young Angliában korszakalkotó szócikkét az Encyclopaedia Britannica számára. Aztán – mindössze három évvel később – Champollionnak jó hírnevébe került forradalmi tevékenysége. Miután a főiskoláról elbocsátották és Grenoble-ból kilakoltatták, a bátyjánál szállt meg. Mivel semmi mással nem tudta elfoglalni magát, és abban az előnyös helyzetben volt, hogy Jacques-Joseph gazdag könyvtára vette körül, teljes szívvel és egyetlen célt szem előtt tartva vetette bele magát az őt évek óta foglalkoztató témába: az egyiptomi írás megfejtésébe.
A rosette-i kő tanulmányozásából kiindulva tett némi előrelépést, de még mindig nem tudta teljesen feltörni a kódot. Ekkor előkerült a kirakós játék egy másik lényeges darabja: egy Philaiban talált obeliszk, amelyet egy brit gyűjtő, William John Bankes szállíttatott haza Egyiptomból, hogy pompás dorseti otthonát díszítse vele. Az 1820-as évek elején a feliratról keringő litográfiákon, a rosette-i kőhöz hasonlóan, a kártusokban uralkodók nevei – Ptolemaioszé ismét, valamint Kleopátráé – voltak azonosíthatók. A Young által megszerzett litográfián történetesen volt egy hiba, ami akadályozta őt a kutatásban, míg az 1822 januárjában Champollion tulajdonába került példány hibátlan volt. A francia tudós – biztosra véve, hogy gyors haladást fog elérni – fonetikus értékeket adott az egyes hieroglifikus jeleknek, és kidolgozta saját ábécéjét, amelynek segítségével más emlékműveken más egyiptomi uralkodók nevét is meg tudta találni.
A végső áttörésre 1822. szeptember 14-én, egy szombati napon került sor, miután Champollion egy másik feliratot is kapott, éspedig az Abu Szimbel-i fáraótemplomból. Bevetve minden tudását, amelyért olyan régóta és olyan keményen dolgozott, el tudta olvasni II. Ramszesz uralkodó nevét. Ezen felbátorodva azzal folytatta, hogy a rosette-i kövön elolvasta Ptolemaiosz királyi díszítő jelzőit. Délre már nem volt szüksége további bizonyítékra, hogy megtalálta a helyes rendszert. Azonnal bátyja Académie des Inscriptions et Belles-Lettres-i irodájáig futott, az íróasztalra dobott egy köteg papírlapot és azt kiáltotta: „Je tiens mon affaire!” („Megcsináltam!”) Champollion, akin erőt vettek az érzelmek, és kimerítette a szellemi erőfeszítés, összeesett. Haza kellett vinni, ahol öt napig teljesen magatehetetlenül feküdt, a szobáját sem tudta elhagyni.
Amikor végül csütörtök estére visszanyerte az erejét, azonnal folytatta lázas kutatásait, és feljegyezte azok eredményeit. Mindössze egy héttel később, szeptember 27-én, pénteken előadást tartott az Akadémián, hogy hivatalosan is bejelentse a felfedezéseit. A szabályok szerint előadását az állandó titkárhoz kellett címeznie, ezért az a következő címet kapta: Lettre à M. Dacier (Levél Dacier Úrhoz).
Óriás léptekkel
Egy rendkívüli véletlen folytán e történelmi beszédet Thomas Young is végighallgatta, aki történetesen éppen Párizsban tartózkodott. Mi több, Champollion mellé ültették, mialatt a felfedezéseit ismertette. Két nappal ezután írott levelében Young elismerte riválisa teljesítményét: „Az ifjú Mr. Champollion (…) az utóbbi időben igazán óriásinak tűnő lépéseket tett az egyiptomi írás terén. Mondhatjuk úgy is, hogy Angliában találta meg azt a kulcsot, amellyel ki tudta nyitni a kaput (…), de ha tényleg egy angol kulcsot vett volna kölcsön, a zár olyan szörnyen rozsdás volt, hogy egyetlen közönséges kar sem lett volna elég erős ahhoz, hogy el tudja fordítani.”
Ez a kifelé mutatott nagylelkűség egy mélyebb sértettséget palástolt, mert Young úgy vélte, hogy Champollion nem ismerte el az ő hozzájárulását az írás megfejtéséhez. Csendben elhatározta, hogy tisztázza ezt a félreértést, és néhány hónapon belül kiadta saját munkáját, ezúttal a saját neve alatt, a következő félreérthetetlen címmel: Beszámoló néhány újabb felfedezésről a hieroglifikus irodalom és az egyiptomi régiségek terén, köztük a szerző Mr. Champollion által bővített eredeti ábécéjéről. A francia nem vett könnyen egy ilyen kijelentést. Youngnak írt dühös levelében így vágott vissza: „Sohasem leszek hajlandó elismerni más eredeti ábécét, mint a magamét (…), és a tudósok egyhangú véleményét ezzel kapcsolatban egyre jobban megerősíti majd minden más állítás nyilvános vizsgálata.”
Champollion igazán jól értett az önérvényesítéshez, míg Young félrehúzódó típus volt.
Összes felfedezését Champollion nagy művében, a Précis du système hiéroglyphique des anciens Egyptiens (Az ókori egyiptomiak hieroglifikus rendszerének rövid összefoglalása) című munkában fedte fel. Az 1824-ben megjelent mű összegezte az ősi egyiptomi nyelv jellemzőit: „A hieroglif írás egy összetett rendszer: egyszerre figuratív, szimbolikus és fonetikus írás ugyanabban a szövegben, ugyanabban a mondatban, és szinte azt mondhatnám, ugyanabban a szóban.” Miután hírneve biztonságban volt, még arra is képesnek érezte magát, hogy – kelletlenül – elismerje Young munkáját a következő megjegyzéssel: „Elismerem, hogy ő publikált elsőként bizonyos helyes elképzeléseket az ősi egyiptomi írásokról.”
Young a maga részéről, úgy tűnt, megbocsát Champollionnak minden méltánytalanságot, amikor később egy barátjának ezt mondta vetélytársáról: „sokkal több figyelmet szentelt nekem, mint amennyit én valaha szenteltem vagy tudtam szentelni bármilyen élőlénynek”. Informálisan Champollion sokkal kevésbé volt nagylelkű, amikor ezt írta fivérének: „A brit csináljon, amit akar – ez a mienk marad: az egész öreg Anglia a fiatal Franciaországtól fogja megtanulni, hogyan kell egy egész más módszer használatával kibetűzni a hieroglifákat.”
Végül is – gyökeresen eltérő jellemük és vérmérsékletük ellenére – mindketten jelentős mértékben járultak hozzá a hieroglifák megfejtéséhez. Young dolgozta ki a konceptuális kereteket és ismerte fel a démotikus írás hibrid jellegét, illetve kapcsolatát a hieroglif írással. Ha ráveti magát a feladatra, és ha nem vonja el a figyelmét számos más tudományos érdeklődése, könnyen lehet, hogy ő fejtette volna meg a kódot. Ehelyett Champollion nyelvtehetsége és összpontosítása győzedelmeskedett. A Lettre à M. Dacier tudatta a világgal, hogy a hieroglifák titkáról lehullott a lepel és az ősi egyiptomi szövegek immár elolvashatók. Ez pedig továbbra is a nyelvészet egyik legnagyobb hőstette marad.
A cikket Boross Anna fordította.
