Az 1591. évben Salisbury városában egy Alice Shepheard nevű fiatal hajadon rémülten fedezte fel, hogy terhes. Ha kiderül, akkor „fattyú anyjának”, „paráznának” és „szajhának” bélyegzik, romlás vár rá és száműzik a közösségéből. Sok más ilyen helyzetbe került nőhöz hasonlóan Alice is elrejtette a terhességét, és nagyanyja meg egy jószívű bába segítségével titokban szülte meg gyermekét. Egészséges fiúnak adott életet, majd, hogy ne essen folt a jó hírén, megölte gyermekét, és a közeli temető egyik sekély sírjába temette.
Tette egy ideig rejtve maradt, azonban egy kutya megérezte a bomló hús szagát, és „mancsával kikaparta a föld felszínére”, és „minden arra járó számára láthatóvá tette” a tetemet. A kihantolt holttestet csakhamar észrevették, és gyilkosság miatt körözést rendeltek el. A bába „lelkiismeretétől hajtva” feladta Alice-t és a nagyanyját a hatóságoknak, a legközelebbi bírósági ülésen mindhárom nőt törvény elé állították és halálra ítélték.
Az esetről készült tudósítások sokat foglalkoztak a meggyilkolt gyermek „csodás megtalálásának” körülményeivel. A kutya, mint mondták, nem csupán az ösztöneitől hajtva ásta ki a holttestet, hanem Isten hírnöke volt, akit azért küldött az Úr, hogy napvilágra kerüljön a gyalázatos bűn. „Az örökkévaló Isten akarata és csodatévő munkája fedte fel ezt az alávaló cselekedetet” – írta az egyik röpirat írója, aki figyelmeztette olvasóit, hogy Isten az ilyen csodás jelek révén mutatja meg, hogy nem szenvedheti, ha egy gyilkosság büntetlenül marad.
Természetfeletti bizonyíték
A kora újkori gyilkosságokról szóló beszámolókat gyakran különös és természetfeletti dolgokról tudósító történetek színesítik. Úgy hitték, hogy Isten „madarak, vadállatok vagy a meggyilkolt személy által” jelet küld, hogy a titokban elkövetett gyilkosságok napvilágra kerüljenek. A közhiedelem szerint a gyilkosságok Isten akarata ellenére, a Gonosz sugallatára történtek, viszont az Úr számos csodát tett annak érdekében, hogy napfényre kerüljön az igazság.
Az ilyenfajta elképzelések nem csak a friss bűnügyekről beszámoló röpiratokban jelentek meg, a halottkémek isteni jeleket kerestek az eléjük került holttesteken, például vérző sebeket vagy pislogó szemet; szentül hitték, hogy ezek a jelenségek akkor következnek be, ha a gyilkos ott van a közelben. Olyan mélyen hittek a csodás jelekben, hogy a gyanúsítottakat nemegyszer ilyen „bizonyítékok” alapján állították bíróság elé, és a gyilkosok, akiknek lelkiismeretét amúgy is nyomasztotta a bűnük, megrendültek az isteni jelek láttán, és bevallották bűnüket. Például 1658-ban egy Ralph Suckey nevű norfolki úriember megölt egy férfit, aki „komoly sérelmet okozott neki”. Nem volt olyan bizonyíték, ami alapján Suckey-t vádolni lehetett volna, azonban a csodás lelepleződéstől való félelem miatt feladta magát. A gyilkosok, a közvélekedés szerint
rettegnek minden bokortól, vadállattól és madártól, azt képzelvén, hogy bármi felfedheti gonosztettüket, és sokszor megesik, hogy a föld egyszerű teremtményei leplezik le őket.
Egyik nap, nem sokkal a gyilkosság után, Suckey Burnham falvába ment, amikor egy csapat varjú támadta meg, károgtak és cserregtek, ő meg azt képzelte, hogy őt kárhoztatják és vádolják. Négy madár lemaradt, és Suckey feje felett zajosan rikácsolva, körözve le-lecsaptak rá. Ez olyan „félelemmel töltötte el” és olyan „bűntudatot keltett a lelkiismeretében”, hogy úgy érezte, az egyik bámészkodó előtt fel kell fednie „gyanúsításának szavait”. Suckey-t békebíró elé idézték, ahol minden részletre kiterjedő beismerő vallomást tett, később a thetfordi bíróság elítélte gyilkosság miatt. A varjak jelenléte egyáltalán nem volt szokatlan a norfolki mezőn, azonban Suckey olyan mélyen hitt a csodákban, hogy természetfeletti jelentést tulajdonított a madarak természetes viselkedésének – és ez végül arra késztette, hogy beismerje a bűntettét.
Más, tragikusabb esetek alkalmával a szellemek segítségével fedezték fel a holttesteket. A bosszúálló szellemek, kísértetek, démonok és boszorkányok a XVI-XVII. századi emberek számára hétköznapi jelenségnek számítottak, és igaznak tartották a természetfeletti megnyilvánulásokról szóló beszámolókat. 1679. március 16-án a londoni Middle Row egyik házában egy cselédlányt elküldtek, hogy hozzon egy hálóinget a fenti hálószobából. Amikor a lány belépett a szobába, az előző bérlő, egy bába szellemképével találta magát szembe. A tüzet okádó és villámokat szóró, rémisztő szellem arra utasította a cselédlányt, hogy ásson a lenti kandalló burkolata alá.
A csontokat a Cheshire-i Sajt nevű kocsmába vitték, hogy a kíváncsi közönség megcsodálhassa. Számos sebész egyetértett abban, hogy a testek nagyon régiek, senki nem kérdőjelezte meg a cselédlány kísérteties hírvivőről szóló történetét, arra sem gondoltak, hogy esetleg ő tette a csecsemőket a kandalló alá. Csak azon álmélkodtak, hogy „egyetlen titok sem marad rejtve [Isten] végtelen bölcsessége előtt, és nem kerülheti el tekintetét”.
Bosszúért kiált
A XVI–XVII. századi embereknek nem kellett túl sok ahhoz, hogy isteni sugallat eredményének tulajdonítsák a holttestek felfedezését; bármilyen véletlen eseményt az isteni beavatkozás jeleként értékeltek. A halottkémek maguk is mélyen hittek az isteni közbeavatkozásban, ezért néha úgy próbálták felfedni a gyilkosok személyazonosságát, hogy csodás, tetemre hívásnak nevezett ravatalpróbát rendeztek. 1597-ben VI. Jakab skót király (aki később I. Jakab néven angol király lett), így írta ezt le: „miként a titokban elkövetett gyilkosságoknál, ha a holttesthez bármikor hozzáér a gyilkos, vér fog felbuzogni, mintha bosszúért kiáltana az égre”.
1688-ban Phillip Stansfieldet állították bíróság elé apja meggyilkolásának vádjával, mert a holttestből vér szivárgott a szemfedőn át, amikor rátette a kezét. A bíróságon a vád a tetemrehívás tanúságtételére támaszkodott, míg Stansfield védelme megpróbálta ezt puszta babonának beállítani, de nem járt sikerrel. A bíróságot meggyőzték a vád érvei, és Stansfieldet halálra ítélték.
Isteni közbeavatkozás
Annak érdekében, hogy kiderítsék, ki követte el a gyilkosságot, a halottkémek gyakran megérinttették a gyanúsítottakkal az áldozatok holttestét. Ez rendkívül nehéz procedúra lehetett azok számára, akiket arra kényszerítettek, hogy alávessék magukat a próbának, hiszen mindenki tudta, milyen jelek tűnhetnek fel a holttesten, és azzal is tisztában voltak, hogy azokat a jeleket hogyan értelmezheti az isteni útmutatásra váró halottkém. Sok ártatlan embert ítéltek el a tetemrehívás során történt jelenségek miatt, és a lelepleződéstől rettegő gyilkosok gyakran árulták el magukat azzal, hogy vonakodtak magukat alávetni a próbának.
1590-ben egy kenti faluban, Warehorne-ban történt eset szemlélteti, hogyan kényszerítették ki a tetemrehívással a gyilkosokból a vallomásokat. A nagyjából 50 év körüli özvegy férfi, akit csak Lincolnnak neveztek, újból meg akart házasodni, de mivel négy gyereket nevelt, egyetlen olyan nő sem volt hajlandó hozzámenni, akiknek udvarolt. Egyik este a barátjával italozott, és elpanaszolta neki a problémáját. Tovább ittak, és végül Lincoln meggyőzte a barátját, hogy segítsen neki, és a komoly összegnek számító 40 shilling és egy „jó tehén” fejében ölje meg a gyerekeket.
Egy novemberi reggelen Lincoln valóra váltotta a tervét. A három ifjabb gyermekét bezárta a házukba, majd az idősebbet elvitte a piacra Ashfordba. A felbérelt gyilkos behatolt a család otthonába, ahol a korábbi megállapodásnak megfelelően hidegvérrel meggyilkolta a gyerekeket. Nem sokkal később Lincoln hazaküldte maga előtt a legidősebb fiát, mert azt akarta, hogy a fiú találja meg a testvérei holttestét. Miután a gyerek felfedezte a bűntényt és fellármázta a szomszédokat, Lincoln berontott a tett színhelyére, és azzal vádolta a fiát, hogy ő követte el a gyilkosságokat – azt remélte, hogy a fiút fel fogják akasztani a bűncselekmény miatt.
A meggyilkolt gyerekek három napig feküdtek Lincoln házában, aki csak ezután vette a fáradságot és temette el őket a pincéjében. Öt nappal később megérkezett a halottkém, és további vizsgálatok céljából elrendelte a holttestek exhumálását. A halottkém feljegyezte, hogy a gyerekeket a talajvíz-forrás vízszintje alá temették, és a víz alá süllyedt holttestek „nagyon tiszták és fehérek” voltak. A nyomozás során számos gyanúsított esetében elrendelték, hogy érintsék meg a holttesteket, a sor feltehetőleg Lincoln legidősebb fiát is magában foglalta (bár a nevét egyetlen fennmaradt feljegyzés sem tartalmazta). Amikor a felbérelt gyilkos közeledett, „a sebek elkezdtek frissen vérezni”, és a holttestek „hirtelen visszakapták korábbi véres színüket”.
Ez a jelenség nem ismeretlen: a vízben talált holttestek természetes post mortem vérzése, azonban a halottkém isteni útmutatásként értelmezte. Úgy vélte, hogy az Úr így jelezte: a meggyilkolt ártatlanok vére bosszúért kiált. A vérző sebek láttán a bérgyilkos nem csak a bűnét vallotta be, hanem azt is elmondta, milyen szerepet játszott az apa a gyilkosságokban. Mindkettőjüket letartóztatták, az esküdtbíróság bűnösnek találta és kivégezték őket 1591. február 27-én.
A cikket Rindó Klára fordította.
