A középkorászok előszeretettel hangsúlyozzák, hogy egy trónörökös és a hatalomra szintén igényt tartó nagybácsija küzdelmében nem kell többet látni egy dinasztián belüli, a korban szokványos leszámolásnál. Az István, a király című rockoperának köszönhetően azonban Géza fia Vajk és Koppány somogyi vezér összeütközése úgy él a nemzeti emlékezetben, mint a kereszténység és a pogányság, a Nyugat és Kelet sorsfordító összecsapása, amely arról döntött, hogy a longobárdok, a hunok és az avarok után a magyarok is eltűnnek-e az európai történelem süllyesztőjében. A Jézus Krisztus szupersztár musical 1971-es bemutatása adta az ihletet a Szörényi–Bródy szerzőpárosnak az első – és a közmegegyezés szerint máig legjobb – magyar rockopera megírására, alapanyagul Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámáját választották.
Lemezen és a Királydombon
Az Illés-együttes korábbi és a Fonográf akkori dalszerzői először zenés filmben gondolkodtak. „Szent István dalra fakad? Ez akkorra képtelenség, hogy csak zseniális lehet” – jegyezte meg állítólag Nemeskürty István, a Budapest Stúdió akkori igazgatója, amikor a Szörényi–Bródy szerzőpáros felvázolta neki az ötletét. Nemeskürty megjegyzését intésként fordították le maguknak Szörényi Leventéék, vagyis, hogy a koncepció csak akkor nem bukik meg, ha a legmagasabb színvonalon realizálják.
Ez sikerült: az 1981-ben elkészült hanglemez hatalmas siker lett. Kis túlzással már minden olyan magyar háztartásban megtalálhattuk az évtized végére, ahol volt lemezjátszó. A hanglemez anyagát játszották el az 1983-as ősbemutatón, a ma már Királydombként ismert városligeti szánkódombon. Az eseményt Koltay Gábor „filmje” (1984) örökítette meg, amely sajnos mindent megtett a rockopera tönkretételéért azzal, hogy egy középiskolai videószakkör teljes trükkrepertoárját mozgósítva érthetetlen lassításokkal szaggatta szét az amúgy sem túl kimunkált táncos koreográfiát.
A lemezhez képest több változtatás történt, így noha Varga Miklós hangját hallhatják a filmben, az István király eljátszásához túl fiatalnak talált énekes helyett Pelsőczy László mozgott a színpadon, míg Koppány lányát, Rékát, Sebestyén Márta népdalénekes helyett valamilyen homályos okból Kovács Ottilia játszotta a filmben. Réka egyike a mű kitalált alakjainak – Koppány lányát egyetlen forrás sem említi. A történész szakértő egyébiránt Györffy György, az István király és műve című 1983-as, vaskos monográfia szerzője volt (a szocialista Magyarországon a „Szent István” megjelölést tűrték, de nem támogatták). A könyv több felvetését is megtaláljuk Boldizsár Miklós eredeti darabjában.
Hatalmasat robban
De persze a mű elsősorban a sokféle hatást ötvöző fúziós rocknak, valamint Bródy János dalszövegeinek köszönhetően robbant akkorát a Magyar Népköztársaságban, mint Amerikában a Star Wars. Estig lehetne sorolni a klasszikus idézeteket: „Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget, / Mondd, te kit választanál?”; „Megrendelni egy-két vadkant, / Jó pénzért mindig lehet”; „Várni, csak várni, mindig csak várni, / Úgy látszik, ez jellemzi a magyart”; Nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul, /Szabad magyaroknak nem kell ilyen úr!”; „Pogánynak tartanak, / mert nem tűröm a papok hatalmát”; „Volt is, lesz is, ez itt a praxis, / Mindenkinek helyzete van. / Volt is, lesz is, fent is, de lent is, / Minden kornak rendszere van, de rendszere van”.
Az István, a király talán éppen csak a rendszerkompatibilitása miatt problematikus. Klaniczay Gábor középkorász és az 1960–1980-as évek ellenkultúrájának szakértője ugyanis találóan írta Koltay Gábor „filmjének” Filmvilág-kritikájában: „Az István, a király a magyar rockkultúra felnőtté öregedett képviselőinek sajátos alkotása, akik elérkezettnek látták az időt, hogy az ifjúsági szubkultúrában kitermelődött formakincsüket és életszemléletüket a magyar történelem nagy kérdéseinek a megválaszolására használják fel. S nem utolsósorban: ezzel arassanak új kasszasikert, megnyerve vállalkozásukhoz nemcsak az egész szakma, hanem a KISZ Központi Bizottságának támogatását is (mely egyébként a Játékfilmszemlén Koltay Gábor filmjét saját különdíjával tüntette ki)”.
Rendszerhűből ellenzéki?
Az István, a király nem véletlenül élvezte a pártállam támogatását, hiszen Koppány „szabadságharcosainak” leverésével és a történelmi szükségszerűségek, a kényszerű kompromisszumok, a reálpolitika diadalának bemutatásával ugyanis könnyen lehetett a rockoperát az 1956-os forradalom és szabadságharc elbukása után hatalomra jutó Kádár-rendszer apológiájának látni: „Rómába vezet az út, vagy a pusztulásba” – ezt akár Kádár János is mondhatta volna 1956 novemberében (Rómát felcserélve Moszkvával).
Egy duplacsavarral azonban mégis „ellenzéki” művé avanzsált az István, a király, hiszen nem a szabad magyarok felkelését fájó szívvel leverő, meghasonlott, tragikus hősnek beállított István dalai miatt lett ez a rockopera egy ország kedvence, hanem a rendszerellenes lázadók figurái miatt, akiket a kor könnyűzenei hivatalosságával szembenálló „fekete bárányok” (Vikidál Gyula, Deák Bill Gyula, Nagy Feró) alakítottak. A házibulikban máig nem azt éneklik, hogy „Nincs más út, csak Isten útja, bármit hoz reánk”, hanem a magyar néplelket telibe kapó „pogány” dalokat: „Mohácsnál győzni fogunk, / Dózsa lesz György királyunk, / Nagyhatalom századokon át!” Aztán mindig jön a kijózanodás.
