Az 1978-as év fekete esztendő volt a Vatikán történetében. Augusztus 6-án meghalt az az egyházfő, VI. Pál, aki alaposan felkavarta a Szentszék kintről mindenkor nyugodtnak tetsző vizeit – éles ellentéteket gerjesztve a modernizációt szorgalmazó és a konzervativizmust őrző irányzatok között. Szeptember 28-án elhunyt a mindössze 33 napja felszentelt utód, I. János Pál is. A bizonytalanságot csak meghosszabbította, hogy az első hónapokban az október 16-án nagy meglepetésre megválasztott „lengyel pápáról”, II. János Pálról sem lehetett tudni, merre igazítja majd a katolikus egyház útját.
Új színt vitt a Vatikánba
Giovanni Montini 1937-ben lett XI. Piusz pápa államtitkárának, Pacelli bíborosnak a helyettese, és amikor Pacelli XII. Piusz néven pápa lett, megerősítette Montinit ebben a pozíciójában. Ő lett az egyházfő egyik legközelebbi bizalmasa, a legkényesebb diplomáciai feladatok kitervelője és irányítója – gyakorlatilag ő volt a kapcsolattartó a Szentszék és a fasiszta olasz állam között, majd Mussolini bukása után – eredménytelenül – különbékét próbált tető alá hozni az Egyesült Államok és Olaszország között. A pápa 1954-ben Milánó érsekének nevezte ki, de – nem tudni, miért – nem avatta bíborossá, így 1958-ban Angelo Roncalli bíboros lett XXIII. János néven az új pápa, akitől Montini hamarosan megkapta a kinevezést, és a Vatikánban mindenki benne látta a következő Szentatyát.
A várakozás beigazolódott, 1963-ban a pápai tiarával őt koronázták meg VI. Pál néven. Méghozzá azonnal szakítva a hagyománnyal: nem bent, a Szent Péter-székesegyházban tartották meg a ceremóniát, hanem a tévékamerák előtt kint, a téren. Ő volt az utolsó pápa, akinek a fejére tették a tiarát, ezt a sok vitát kiváltó és ünnepélyes alkalmakkor viselt ékszert, amelyet széles körben hatalmi jelképnek tekintettek. Jelképes gesztussal, jótékonysági céllal áruba bocsátotta – az akkori New York-i érsek vásárolta meg –, és árát afrikai segélyezésre fordította. Utódai már az ő nyomdokain utasították el a tiara felvételét. Konzervatív oldalról éppen a hagyományon faragó gesztusai miatt bírálták: pásztorbotját és gyűrűjét a burmai buddhista U Thantnak ajándékozta (új típusú pásztorbotját Amerigo Tot tervezte), feloszlatta a nemesi testőrséget és a palotaőrséget, felállította a püspöki szinódust – tanácsadó testületet –, de a két neuralgikus témát, a papi nőtlenség és a fogamzásgátlás témáját kivonta a hatásköréből.
Különösen nagy ellenérzéseket váltott ki az a döntése, hogy a püspököket, amikor elérik a 75. évüket, nyugdíjba kell küldeni, továbbá a 80. évüket betöltött bíborosok a konklávén már nem szavazhatnak. Az egyházon belüli legnagyobb ellenérzést a közös megegyezés alapján történő válás engedélyezésével, valamint azzal a döntéssel váltotta ki, amely lehetővé tette papok pápai engedéllyel való felmentését, és azt, hogy később az Egyházban köthessenek házasságot. Az új színnel, amit a Vatikánba vitt, nemcsak nagy népszerűséget szerzett, hanem minden egyes lépése rosszallást váltott ki az ellenoldalon: a világi sajtó lelkesen üdvözölte, hogy fogadta Gina Lollobrigidát és Claudia Cardinalét, míg püspökök nyilvánosan fanyalogtak a sztárok szűk ruháján, nem titkolva véleményüket, hogy az ilyen gesztusokkal az egyház tekintélyén ejtett csorbát.
Kommunista vendégek
Bírálói szerint a példaképpen felsorolt lépések is súlyosan ártottak az egyház tekintélyének, de a legélesebb kritika VI. Pál úgynevezett keleti politikáját és a kommunista rendszerekkel és más baloldali szervezetekkel kapcsolatos álláspontját, benne kiemelten a Mindszenty-kérdésben hozott döntéseit érte. Valóban nagy feltűnést keltett, hogy pápai audiencián szinte egymásnak adták a kilincset olyan politikusok, akiknek a vatikáni látogatása korábban fel sem vetődhetett. Járt nála Podgornij szovjet államfő, Gromiko külügyminiszter, Tito, Todor Zsivkov bolgár és Ceaușescu román pártfőtitkár.
A sorból nem hiányozhatott Kádár János sem, a látogatást egy sor fontos diplomáciai lépés előzte meg. Mint ismeretes, Mindszenty József bíboros, aki az esztergomi érseki tisztet is betöltötte, 1956 novemberétől a budapesti amerikai követségen kapott menedéket, ottléte az amerikai–magyar kapcsolatokat is fagyponton tartotta. A kádári diplomácia elérte, hogy 1971-ben a Szentszék és a Magyar Népköztársaság megállapodást kötött, amelynek nyomán a prímás – hangsúlyozva, hogy szándéka ellenére, kizárólag a pápának fogadott engedelmesség okán – elhagyta az országot.
Ezzel még nem fejeződött be a diplomáciai kötélhúzás. 1974-re Kádárék újabb nagy sikert könyvelhettek el: VI. Pál elérte a bíborosnál, hogy lemondjon az esztergomi érsekségről, ezt követően a széket megüresedettnek nyilvánította, de új érseket – Lékai János személyében – csak Mindszenty József 1975-ben bekövetkezett halála után nevezett ki. A lemondatás ellentételezése a börtönbe zárt egyházi személyek szabadon bocsátása volt.
Eltérő értékelés
Kádár János 1977. június 9-i látogatását az említett fordulópontok mellett megelőzte Péter János külügyminiszter 1971-es és Lázár György miniszterelnök 1975-ös audienciája. A magánkihallgatás súlyát emelte, hogy addig Horthy Miklós személyében egyetlen első számú magyar vezetőt fogadott pápa. A pápai magánkönyvtárban majd egy óra hosszat tartó magánkihallgatás végével VI. Pálnak bemutatták Kádár feleségét is. A magyar propaganda a vizitet hivatalos meghívásnak tüntette fel, mintha Kádár a pápa kezdeményezésére és meghívására ment volna a Vatikánba.
Az értékelések általában is széles skálán helyezkednek el, és ez különösen érvényes VI. Pál másfél évtizedére. Éles kritikusai akkor is megmaradtak, ha az őt követő egyházfők diplomáciája az általa kitaposott ösvényt szélesítette. Több mint szimbolikus jelentőséggel bír, hogy utódja, I. János Pál névválasztásával XXIII. János és VI. Pál követőjének tartotta magát.
